EGYÜTTMŰKÖDÉS
A védett területek vezetői, hatóságai és az utazásszervezők közötti együttműködések lehetőségei
1982-ben Harald Grill bajor költő a következő módon jellemezte a turisták és a befogadó lakosság gondatlanságát az idegenforgalmi desztinációkban:
„Turistákként nem érdekel bennünket a természet és a környezet. Amint elpusztítottuk, máshová megyünk. Fogadó lakosságként, szintén nem érdekel minket a környezetünk. Amint elpusztítottuk, máshová megyünk.”(1)
Közvélekedés tárgya, hogy a turizmus számára fontos a párbeszéd és partnerség más ágazatokkal a megfelelő fenntarthatósági célok elérése érdekében.(2) Ez tükrözi a fenntartható turizmus lényegét: a különböző érdekek és érdekelt felek szükségleteinek integrálását, elismerve a méltányossági szempontokat. Fontos az érdekelt felek önkéntes részvétele a folyamatban, és a megállapodás közöttük a fenntarthatósági célokkal, valamint azok elérésével kapcsolatosan. Az együttműködésen alapuló megközelítés nagyobb valószínűséggel vezet el egészen a megvalósításig, mert az érdekelt felek ebben az esetben képesek azonosulni a projekttel, és annak intézkedéseivel. A fenntartható turizmus megvalósítása nem lehetséges a privát utazásszervezőkkel való partnerség nélkül. A gazdasági nyereség és a felelős, fenntartható elvek együttesen mozdíthatják elő a helyi közösségek és az ökoszisztéma állapotát. Ennek eléréséhez a projekteknek értékeken; a méltányosságon és a tényleges együttműködés szándékán kell alapulniuk. Ebben a tanulmányban többféle példát és módszert tárunk fel mindennek az elméletére és a gyakorlati megvalósítására.
A védett területek növekvő ökológiai és társadalmi problémáira adott válaszként a fenntartható turizmusról szóló chartát 1995-ben fogadták el a spanyolországi Lanzarote-ban, a Kanári-szigeteken tartott első, fenntartható turisztikai konferencián. Ezután az EUROPARC Szövetség olyan fenntartható desztinációkat hívott életre a Charta kritériumai alapján, amelyekben az állami szféra, a gazdasági szereplők és a helyi közösségek sikeresen együttműködnek.(3) Ennek részeként a Charta elismeri azokat az utazásszervezőket és más turisztikai szolgáltatókat, akik a védett területekre - és azokon belül - utazásokat szerveznek, és működésük alapján megfelelnek fenntarthatósági kritériumainak.
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) rámutat a védett területek és az idegenforgalmi ágazat közötti kapcsolatépítés különböző példáira.(4) A turisztikai vállalatok közvetlenül tehetnek a védett területekért azáltal, hogy a turistákat a helyszínekre hozzák, értékesítik a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásaikat, és biztosítják, hogy a látogatások negatív hatásait a lehető legkisebbre, miközben maximalizálják a pozitívokat. A privát cégek közvetett módon is segíthetnek a védett területeknek: a birtokukban lévő szakmai tudás, „know-how” megosztásával a piacképes turisztikai termékek és tevékenységek fejlesztése terén. A turisztikai vállalkozások hozzájárulása a védett területekhez általában a következő hat kategóriába tartozik:
- Túrák szervezése a védett területeken, illetve azok továbbfejlesztése;
- A turisták tudatosságának növelése a védett területek megóvásáról;
- Együttműködés a belépési díjak beszedésében;
- Adományok gyűjtésével a védett területek számára
- az ügyfeleik adományozásának ösztönzése;
- vállalati adományok és szponzorálás biztosítása projektek finanszírozására; vagy
- természetbeni támogatás nyújtása;
- A védett területhez kapcsolódó cikkek értékesítése; és
- A védett területeken a turizmushoz kapcsolódó koncessziók és engedélyek adásával (például elektromos, vagy hagyományos kerékpárok, elektromos autók bérbeadása)
Az UNEP-pel együttműködésben dolgozó turisztikai szakmai szervezet, a Tour Operators’ Initiative (TOI) Secretariat szerint az együttműködés létfontosságú a fenntartható turizmus szempontjából. A védett területeken a turizmus által okozott problémák sikeres megoldása érdekében az összes érdekelt félnek; mind a védett területen belül, mind az azon kívül működőknek szorosan együtt kell működniük. Beleértve olyanok közreműködését is, akik a védett területek hatékony kezelését képesek elősegíteni, a megfelelő tervezési és irányítási eszközök biztosításával.(5) Annak ellenére, hogy a különböző szereplők céljai meglehetősen változatosak lehetnek, a turisztikai tevékenységek csak akkor lehetnek fenntarthatóak, ha konszenzus alapú megközelítéssel valósítják meg a fejlesztéseket.
A turisták és a turisztikai szolgáltatók közötti közvetítőként az utazásszervezők központi szerepet játszanak az egész iparágban. Ők befolyásolhatják a fogyasztók választását, a szolgáltatók tevékenységét és a desztinációk fejlesztésének irányait. Ez az exkluzív szerep azt jelenti, hogy az utazásszervezők jelentősen hozzájárulhatnak a fenntartható turizmus céljainak előmozdításához és a természeti és kulturális erőforrások védelméhez, amelyektől az idegenforgalmi ágazat túlélése fejlődése függ.
A 2000-ben alapított TOI arra ösztönzi az utazásszervezőket és az utazási vállalkozásokat, hogy vállaljanak elkötelezettséget a fenntartható fejlődés iránt a jó gyakorlatok elfogadásával a környezetvédelmi, társadalmi és gazdasági kérdések kezelésében, valamint a desztinációkkal való együttműködésben.(6) Ezt a célt az UNEP mellett az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) és a Világ Turisztikai Szervezet (UNWTO) is támogatja.
A TOI partnerei egyetértenek abban, hogy a védett területek turizmusát:
- Az érdekelt felekkel egyetértésben és szoros együttműködésben kell kidolgozni és végrehajtani;
- Hatékony politikák, irányítási stratégiák és technikai eszközök által támogatva; és
- A környezet védelmére koncentrálva kell működtetni, miközben a desztinációk gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését is szem előtt tartjuk.
Másrészről az utazásszervezők többféleképpen járulhatnak hozzá a védett területek fenntartható turizmusához, például:
- A védett területek bevonásával a desztinációik közé, és a turisták tájékoztatásával a meglátogatott területek természeti és kulturális jellemzőiről és azok szerepéről a helyi ökoszisztémák megőrzésében;
- A turisták számának korlátozásával, a nagy csoportok kisebb részekre osztásával a védett területek látogatása során;
- A védett területek vezetőinek időben való értesítésével a látogatásokról, és azok negatív hatásainak csökkentésére törekvéssel;
- A fenntarthatósági elvek integrálásával az üzleti partnereik kiválasztási kritériumaiba és szolgáltatási megállapodásaiba, valamint a helyi tulajdonú kisvállalkozások üzleti partnerként való kiválasztásával;
- Adományozással a természetvédelmi fejlesztési projektekhez;
- A látogatók számára lehetőség biztosításával a védett területek támogatására; és
- A turisták tájékoztatásával arról, hogyan tudják elkerülni az érzékeny területek és élőviláguk károsítását, például megfelelő távolságot tartva a vadon élő állatoktól, az ösvényeken tartózkodással a növények taposása és az erózió elkerülése érdekében, vagy takarékoskodással a vízzel és az energiával a környezetre gyakorolt hatás csökkentése érdekében.
Fontos megjegyezni, hogy míg a turizmus segítheti a védett területek bevételhez jutását, amiből lehetőség nyílik a természetvédelemre, jelentős negatív hatással, költségekkel is járhat. Ilyen költségek lehetnek a kiegészítő létesítmények szükségessége, az idegenforgalmi tevékenység ellenőrzése és a turizmushoz kapcsolódó károk helyrehozása, vagy a személyzet képzése. Ezeket a költségeket gondosan mérlegelni kell a turizmus fejlesztésére vonatkozó tervek kidolgozásakor egy adott desztinációban.
A norvég kormány 2007 óta nemzeti célként határozta meg a fenntartható turizmust, és fontosnak tartja a szektorban a köz- és magánszféra közötti együttműködését. (7) Ennek jele, hogy számos projekt során az állami tulajdonú Innovation Norway (IN) vállalat volt felelős a megvalósítási folyamatért. Célként volt kijelölve például, hogy nagyobb arányban vonzzák a nemzetközi turistákat Norvégiába, és növekedjen az ágazat jövedelmezősége. Az IN fő feladata ezek kapcsán a termék- és üzletfejlesztés, a nemzetközi promóció és a márkaépítés volt. E célok elérése érdekében különböző projekteket indítottak el az idegenforgalmi iparággal való partnerségben és együttműködésben. Az IN pénzügyi támogatást nyújtott számos fejlesztési projekthez, beleértve az idegenforgalmi tevékenységet is.
A kormány, az IN és az idegenforgalmi ágazat között megosztott felelősségi körökkel egy cselekvési tervet hoztak létre a turizmus fenntarthatóságának növelése érdekében, ami 2015-ben fenntartható desztináció-standard bevezetését eredményezte. Ez a szabványrendszer 45 kritériumot és 108 mutatót tartalmaz a természet, a kultúra, a társadalmi értékek, a közösségi részvétel és a gazdasági életképesség területén, amelyek mérhetőek és megfigyelhetőek. A kormány által kiadott, a Norvég Turizmusról szóló Fehér Könyv 2016-ban meghatározza azokat a politikákat, amelyek támogatják a turizmus jövedelmezőségét és versenyképességét. E politika alapján az IN felelős a Fenntartható Desztináció projektért. A kritériumrendszer alapján a norvég desztinációk jogosultságot szerezhetnek a fenntartható úticél címkéjére.
A Confederation of Norwegian Enterprise (NHO), amely a norvég munkaadók fő képviseleti szerve, 2017-ben kiadott egy útitervet a fenntartható turizmus fejlesztésére. 2050-ig előretekintő dokumentum olyan turisztikai ajánlásokat tartalmaz a kormányzat, illetve a norvég idegenforgalmi vállalatok számára, amelyek rövid és hosszú távon hozzájárulnak a fenntartható társadalomhoz. Az útiterv célja a versenyképesség javítása a változó jövőben.
Függetlenül attól, hogy milyen típusú látogatói élményt nyújtanak, a védett területeken tevékenykedő turisztikai szolgáltatóknak be kell tartaniuk a természeti területek vezetőinek követelményeit az általuk hozzáférhető területek, valamint az általuk kínált tevékenységtípusok tekintetében. Ennek jegyében el kell foglalniuk a fenntarthatóság szempontjait a működésük során.(8) Ausztráliában ezt a kötelezettséget az ausztrál kormány idegenforgalmi Fehér Könyvében formalizálták, amelyben előírják a turisztikai iparág és a védett terület menedzsmentje közötti partnerségek kialakításának szükségességét. Ezeknek a partnereknek a mögöttes céljai azonban némileg eltérnek. Amíg a védett területek vezetői elsősorban a biológiai sokféleség megőrzésére törekednek, addig az idegenforgalmi szereplők főleg az üzleti nyereséget biztosító látogatói élmények nyújtására összpontosítanak. Annak ellenére, hogy sok ilyen partnerség világszerte jelentős ideje működik, viszonylag kevés az ismeretanyag arról, hogy ezek pontosan milyen sikereket értek el a természetvédelem és a védett területkezelés terén.
A rendelkezésre álló eredmények összességében azt mutatják, hogy bár a turizmus olyan üzleti tevékenység, amely köztudottan számottevő hatást gyakorol a védett területekre, a partnerségek tagjai úgy vélik, hogy a védett területek vezetői és az utazásszervezők közötti együttműködések jelentős mértékben hozzájárulnak a biodiverzitás megőrzéséhez és a sikeres környezetgazdálkodáshoz. (9) Az ilyen partnerségek a legsikeresebbek a közvélemény tudatosításában a védett területek értékeivel kapcsolatban, illetve a helyi közösségek számára társadalmi és gazdasági előnyök biztosításában. Ezen kívül e partnerségek rendszerint a látogatói élmény javulásához is vezetnek.
Bár ezek az együttműködések a fenntartható turizmus számos jellemzőjét produkálják, és a partnerség tagjai nagyrészt elégedettek e céljai elérésével, úgy tűnik, hogy igény mutatkozik a további fejlesztésre. Ez különösen igaz a hulladékmennyiség, az energia- és erőforrás-felhasználás csökkentésére. Ennek oka nem nyilvánvaló, és a jövőbeni kutatásnak meg kell vizsgálnia, hogy az érdeklődés, az idő vagy a kapacitás hiánya okozza-e a problémát ezeken a területeken. Valószínű, hogy a védett területkezelésért felelős igazgatóságok, ügynökségek és az idegenforgalmi vállalkozások személyzete gyakran nem rendelkezik a szükséges szakmai ismeretekkel a hulladék- és az energiagazdálkodás területén, amelyek meglehetősen eltérnek a termőföld, az élőhely és a fajmegőrzés, vagy a turizmus működtetéséhez szükséges tudástól.
Egyes országokban a köz- és magánszféra partnersége a védett területek kezelése számára elterjedt forma. Bár szakmai körökben megegyezés van arról, hogy a védett területek továbbra is a biológiai sokféleség megőrzésének leghatékonyabb eszközeit jelentik, egyes védett területek gazdálkodási kapacitása túl gyenge, és különböző okokból kifolyólag a szóban forgó területek nem tudják ellátni védelmi feladatukban.(10) Ez történt Afrika egyes országaiban, ahol a védett területek irányításának felelősségét átruházták nem kormányzati partnerekre. Az ilyen hatáskörátadás oka általában a kormányzati szervek kapacitáshiánya, illetve a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) irányítási képessége, hatékonysága volt. Egyes esetekben akár egy harmadik fél is részt vesz az együttműködésben, amely az ökoturisztikai fejlesztésekbe való befektetéssel hozzájárul a védett terület pénzügyi fenntarthatóságához.
2003 óta a szub-szaharai Afrika legalább kilenc országában írtak alá megállapodást a védett területek irányító hatóságai, amelyekkel a kezelés felelősségét nemzetközi civil szervezetekre ruházták át. E megállapodások részletei minden esetben jelentősen eltérnek, de a köz- és magánszféra közötti partnerségek (PPP-k) összességében jelenleg több mint 6 millió hektárra terjednek ki.
Afrika bármely PPP-megállapodásának egyik leglényegesebb kérdése, hogy hogyan kezelik a bűnüldözést, mivel az orvvadászok több szinten is problémákat vetnek fel. Még azokban az országokban is, ahol a védett területek kezelését a kormány az általa részlegesen vagy teljesen ellenőrzött hatóságok részére ruházta át, mint például a Madagaszkár Nemzeti Parkok esetében, a védett területekre vonatkozó jogszabályok végrehajtásának felelőssége általában az érintett kormányminisztérium feladata. Ugyanez a megoldás működik főszabály szerint a PPP-megállapodások keretében is. A nem kormányzati szervezeteknek delegált parkkezeléssel kapcsolatos szerződéses felelősség kérdésében azonban a felek között számos megegyezésnek kell születnie. Ilyenre van szükség például a megfelelően képzett, rendfenntartó és bűnüldöző tisztviselők delegálásával és felhatalmazásával kapcsolatban; illetve az ő fizetésükre, jelentési hierarchiájukra, fegyelmi eljárásaikra, stb. vonatkozó kérdésekben.
Egyrészt a nemzetközi normák előírják, hogy a törvényes rend létrehozása és fenntartása az egyes szuverén államokban az adott ország kormányának kizárólagos és elidegeníthetetlen felelőssége. Kérdés, hogy olyan helyzetekben, ahol a kormány nem rendelkezik a megfelelő eszközökkel és kapacitással egy-egy feladat ellátására, illetve ahol a biztonság kérdése jelentős problémákat okoz, a védett területek fenntartása esetében lehet-e kivételt tenni, és át lehet-e engedni ezt a felelősséget? Ha a védett területek hatóságai és a civil szervezetek együttműködésének végeredménye a területek jobb kezelése, a törvényes rend tiszteletben tartása és a biológiai sokféleség megőrzése, a cél szentesítheti-e az eszközt?
Míg a biológiai sokféleség megőrzése döntő fontosságú, a fenntartható turizmus mozgalmának középpontjában mégis az ember áll. Amint a külföldre utazó turisták ráébrednek arra, hogy utazásuk során ők tulajdonképpen nem tesznek mást, mint más emberek otthonait látogatják, és inkább házigazdákként kezdenek el rájuk tekintenek, semmint homogén üdülési szolgáltatókként, felelősségteljesebb turistává válnak. A felelős turisztikai cégek viszont egészen biztosan támogatni akarják a helyi közösségeket, gazdálkodókat vagy a háztartások tulajdonosait. Sokan közülük akár alapítványokon keresztül is támogatják a közösségeket, nem csak a turizmusból származó bevételek segítségével. A fenntartható utazásszervezők – hosszú távon gondolkodva - lerakják a jövőbeli turizmus alapjait a desztinációkban, és minden, amit a turistának kell megtennie csupán annyi marad, hogy odautazzon, és találkozzon az őt fogadó emberekkel.
A védett területek menedzsmentjei és az utazásszervezők közötti együttműködés világszerte olyan társadalmi-gazdasági célokat szolgálhat, amelyek a helyi közösségek érdekeit szolgálják. A fenntarthatóság azt jelenti, hogy a turisták pénzének egyenesen a helyi közösségekhez, a helyi utazásszervezőkhöz kell áramolnia, olyan hatalmas, nemzetközi utazási ügynökségek helyett, akik általában nem törődnek a tevékenységük negatív következményeivel. Ugyanakkor számos nagy, világszerte működő turisztikai szolgáltatónak sikerült valóban a helyi lakosokat az utaztatásaik középpontjába helyezni, mert felismerték, hogy a fenntartható turizmus egy mindenki számára előnyös, „win-win business”.(11) Az idegenforgalmat gyakran úgy említik, mint a desztinációk legfontosabb foglalkoztató ágazatát, következésképpen pozitív a megítélése. Ezzel egyetérthetünk, de ha egy-egy utazási iroda a túl alacsony béreket fizet a helyi munkavállalóknak, vagy rossz munkakörülményeket kínál számukra, helyben lakók helyett vendégmunkásokat alkalmaz, illetve a szolgáltatásokat máshonnan szerzi be, nem pedig helyben keresi meg azokat, akkor a desztinációk lakossága joggal tekinti a turizmust a gyarmatosítás új formájának - vagy a legrosszabb esetben - elnyomásnak.(12) A fenntartható turizmus nem más, mint az emberek – a megélhetésük, tájképük, tudatosságuk és kultúrájuk – prioritásként való tekintése. A fenntarthatóság azt feltételezi, hogy az idegenforgalom kézzel fogható előnyöket jelent a helyi lakosság számára, valamint nem alkalmaz hamis üzenetek a fogyasztók irányába („greenwashing”), amely - néhány vélemény szerint - aláássa az ökoturizmus hitelességét.
De hogyan találjanak a turisták a fenntarthatóság iránt valóban elkötelezett üdülési szolgáltatókat és utazásszervezőket?
Az „ökocímkék” szerepe a fenntartható turizmusban
Miért érdemes szert tenni „ökocímkére”, miért jó tanúsított utazásszervezővé válni, megkérdezhetnénk. Legyen-e kötelező érvényű intézkedés az idegenforgalmi ágazatban működő vállalatok számára, vagy jó úgy, ahogy most van: egy önkéntes kötelezettségvállalás? Az ökocímkézés az utóbbi években egyre fontosabb szerepet játszik a fenntartható turizmus fejlesztése szempontjából. Ahogy a közvélemény figyelme egyre inkább ráirányul a turizmus káros és pozitív hatásaira, úgy tűnik a tanúsítás egyre hitelesebb megoldássá a komplex környezeti és társadalmi kérdésekre. Az ökocímkék használatának egyre fontosabbá válásához szintén hozzájárul az a tény, hogy a turizmus általában nem a kormányok által szigorúan szabályozott ágazat. Ennek következtében az önszabályozás szerepe és annak lehetséges pozitív hatása felértékelődik.(13)
Vannak regionális, nemzeti, illetve nemzetközi tanúsítványok és címkék, amelyek elismerik a fenntarthatóan működtetett szállodákat, kempingeket, utazásszervezőket és még az ilyen autómosókat is. Ezenkívül néhány, a turizmusban található ökocímke kifejezetten a környezetvédelmi kritériumokra összpontosít.(14) Más címkék a fenntarthatóság mindhárom pillérét lefedik, beleértve a társadalmi és gazdasági elemeket is. Ez utóbbiak lehetnek különösen fontosak az utazásszervezők, az utazási irodák és a szállásszolgáltatók szempontjából. Némelyik tanúsítvány kifejezetten a fenntartható szállodákat, üdülőhelyeket, autókölcsönzőket és kongresszusi központokat különbözteti meg.
Egyik vagy másik tanúsító szervezet címkéjével a vállalat kifejezi, hogy eleget tesz bizonyos szociális és környezetvédelmi normáknak a piacon. A tanúsítvány kiadása és a tanúsító szervezet megerősítése után az utazásszervező jogosulttá válik a logó használatára. Általában éves ellenőrzésekre kerül sor, amikor a tanúsító szerv felülvizsgálja a kért korrekciós intézkedések előrehaladását, általában akkor, amikor közeledik a tanúsított időszak megújításának dátuma. Az ellenőrzés időtartama és gyakorisága az utazásszervező cég méretétől és a működésének összetettségétől függ.
A tanúsítványok önkéntes kötelezettségvállalások, amelyek fontos szerepet játszhatnak a fenntartható turizmus megvalósításában, mivel egyrészt arra ösztönözhetik a vállalatokat, hogy felelősségteljesebben viselkedjenek, másrészt hozzájárulhatnak a turisták fogyasztói tudatosságának növekedéséhez. Az ökocímkék tartalmát, minőségi szabványait és követelményeit tekintve azonban jelentős különbségek vannak közöttük, amelyek nehezebbé teszik társadalmi elfogadottságukat a turisztikai piacon. Figyelemre méltó, hogy általában viszonylag kevés kritérium van az egyes ökocímkék követelményrendszerei között, amelyek az idegenforgalom által okozott negatív környezeti hatásokon kívül az utazásszervezők - és más turisztikai vállalatok - teljesítményének értékelése során a gazdasági, társadalmi és kulturális hatásokat is hangsúlyozzák. (15)
A különböző önkéntes tanúsítványok hatásával kapcsolatban mindenekelőtt a kis- és középvállalkozások szembesülnek nehézségekkel, mivel nem rendelkeznek elegendő információval ahhoz, hogy felmérjék az adott ökocímke bevezetésének költségeit és várható előnyeit. Másrészről, a multinacionális vállalatok önkéntesen nem törekednek meglévő ökocímkék megszerzésére, hanem rendszerint saját környezetvédelmi irányítási rendszert hoznak létre, amely gazdasági, társadalmi szempontokkal is bírhat, és amellyel gazdagítani igyekeznek brand-jüket.
A jelenleg meglévő nagyszámú ökocímke hátránya, hogy a vállalatok a általában a legegyszerűbb, legkevésbé szigorú követelményrendszert választják, így egyes vállalatok hasznot húzhatnak egy-egy fenntarthatóságot igazoló tanúsítványból anélkül, hogy jelentősen javítanák környezetvédelmi teljesítményüket. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a fogyasztók nem ismerik a különböző ökocímkével kapcsolatos követelményeket, és a tanúsítványok sokaságának átlátása túlzott terhet ró a turistákra, akik a környezetileg és társadalmilag felelős vállalatokat keresik. Éppen ezért az ökocímkék nem mindig érhetik el a kívánt szerepüket a fogyasztói döntésekben, amely egy ismert jelenség a vállalatok vezetői számára, és befolyásolja az ő döntéseiket, valamint elkötelezettségüket is a tanúsítványok megszerzésében.
A turizmusnak a társadalomra és kultúrájára gyakorolt hatása vitathatatlan, de ezek említése az ökocímke odaítélésének kritériumai között ritkaságszámba megy. Ennek egyik oka, hogy a szociokulturális jellemzők többnyire helyspecifikusak, így jelentőségük különböző a különböző fogadó területeken. Sokkal könnyebb az környezettudatos magatartásra ösztönözni az idegenforgalmi ágazatban tevékenykedő vállalkozásokat, mivel az erőforrások átgondolt használata, például a víz-, energia- és tisztítószerek esetében jelentős költségmegtakarítást eredményez. (16) Másrészről viszont lényegesen nehezebb számszerűsíteni a felelősségteljes társadalmi viselkedés előnyeit, és ennek mérése is bonyolultabb, mivel kvantitatív és minőségi mutatók használatát igényli, továbbá az eredmények ellenőrzése is bonyolultabb. Rövidtávon tehát nem könnyű az utazásszervezőket és más vállalkozásokat érdekeltté tenni a turizmus negatív társadalmi és kulturális hatásainak csökkentésében.
Egy jó példa a turistáknak nyújtott tájékoztatásra a búvároknak a búvárturizmus-szolgáltatók által adott szórólap a korallzátonyok védelméről. (17) Például az egyik szállodalánc tájékoztató kiadványt biztosít vendégei számára a korallok és a tengeri élet védelméről: „Van egy partnerségünk egy tengeri élővilággal foglalkozó francia NGO-val. Ezáltal ismeretterjesztő anyagokat tettünk elérhetővé ügyfeleink számára, akik a Vörös-tenger partján lévő szállodáinkban tartózkodnak, hogy elősegítsük a korall védelmet és a turisták megfelelő viselkedését a tengerben. Ezt most a Vörös-tengeren és Polinézia egy másik helyein is másolják.”
Annak ellenére, hogy az utazási cégek sok információt adnak át ügyfeleiknek, vannak bizonyos korlátjai a turisták teljes körű tájékoztatásának. Például az idő korlátozhatja azon képességet, hogy teljes körű információt gyűjtsenek a meglátogatható helyekről, míg az ilyen információk közzétételének és terjesztésének költségei korlátozhatják e tevékenységet. Az internet használata nyilvánvaló módja e korlátok leküzdésére, és néhány turisztikai cég vizsgálja is, hogyan lehet a védett területekről és a Világörökségi helyekről szóló információkat integrálni a marketingbe, mielőtt még az ügyfelek meghozzák az utazási döntéseket.
Figyelemreméltó fejlemény azonban, hogy egyre több látogató utazik attól a vágytól vezérelve, hogy megismerjen más népeket és kultúrákat ahelyett, hogy csupán egy passzív tengerparti nyaraláson vennének részt.(18) A turisták motivációjának ilyen irányú lassú változása valószínűleg úgy fog hatni az utazásszervezőkre, hogy azok egyre nagyobb hangsúlyt fognak fektetni a helyi közösségekkel való kapcsolatra, a kulturális értékek megőrzésére, illetve akár a meglévő értékek gyarapítására. Ezért várható, hogy a társadalmi és gazdasági kritériumok egyre több ökocímke-rendszerbe épülnek be. Ez egyrészt hozzájárulhat a desztinációk helyi közösségeinek életminőség-javulásához, másrészt növelheti az olyan idegenforgalmi termékek iránti keresletet, amelyek a környezeti értékek mellett a társadalmi és kulturális értékeket is védi.
Annak ellenére, hogy a szektorban nagyszámú ökocímke van, a tanúsított vállalatok száma Európában meglepően alacsony, így az ökocímkék nem tudják betölteni kellő szerepüket a fenntartható turizmusban. A jövőben kívánatos lenne a kormányok és az önkormányzatok nagyobb részvétele, különösen az ökocímkék promóciójában, nyomon követésében és tanúsításában. Az egyes tanúsítványok kritériumait a regionális és nemzeti fejlesztési programokban is fel kell tüntetni. De nem elég, ha csak egy szálloda vagy más turisztikai létesítmény felel meg a tanúsítvány által meghatározott követelményeknek egy városban, míg a település többi részén a fenntartható turizmus elveit figyelmen kívül hagyják. Ezért a kormányzati szervek és a helyhatóságok feladata, hogy ezeket az elveket helyi és regionális szinten is támogassák és végrehajtassák.(19)
Míg sok turisztikai céget magasan motivált személyek irányítanak, akik szeretnék biztosítani, hogy utazásaik fenntarthatóak legyenek, még mindig sok olyan cég van, amely nem említi a társadalmi vagy környezet felelősségvállalásra irányuló erőfeszítéseit.20 Természetesen ez a helyzet idővel változhat. A növekvő vállalati társadalmi felelősségvállalás légkörében előfordulhat, hogy egyes cégeket egyszerűen ösztönözni kell arra, hogy kézzelfogható módon fejezzék ki elkötelezettségüket. Ez magában foglalhat például olyan tevékenységeket, amelyek viszonylag alacsony szintű inputot igényelnek, például ügyfeleik tudatosságának növelése a meglátogatott desztinációk környezete és kultúrája iránt.
(1) Ecotourism & Certification: Setting Standards in Practice, edited by Martha Honey, Island Press 2002, page 187.
(7) Hogne Øian, Peter Fredman, Klas Sandell, Anna Dóra Sæþórsdóttir, Liisa Tyrväinen, Frank Søndergaard Jensen: Tourism, nature and sustainability: A review of policy instruments in the Nordic countries, Nordic Council of Ministers 2018, pages 33-34.
(10) Matthew Hatchwell: Public–private partnerships as a management option for protected areas, Letter from the conservation front line, Animal Conservation 17 (2014) pages 3-4.
