1997 Bihar-hegység

Nemrég egy kis kiránduláson vehettem részt, mellyel utunk a Bölényestől felfelé vezető úton a Pádis fennsíkra vitt egy táborba, ahol amolyan idegenlégiósként volt lehetőségem egy barátommal csatlakozni egy tábor mindennapjaihoz.

Miután készültünk az útra korábban, barátom már az előző napokban leérkezett hozzám, az „Alföld termékeny rónaságára”, és mindenféle kutakodással töltöttük az időt. Néztünk lombos erdőt, madarakkal teli belvízfoltokat, na és voltunk kocsmában, hogy kitárgyaljuk a kunsági leánykínálatot.

Az indulás előtti este a túrkevei halastavakat látogattuk meg, hol a magaslesről az ott élő fattyú-szerkő kolóniát és a hozzájuk csapódott feketenyakú vöcsköt lestük. Az este legfontosabb mozzanata az volt, hogy a korlát, aminek támaszkodtam a lesen, felmondta a szolgálatot, így megindultam a magasból lefelé. Félkézzel egy másik gerendát kaptam el, így szerencsére én nem, viszont kezemből az akkor vásárolt fényképezőgépem a földön landolt. Talán mondanom sem kell, hogy e nemes masinát nem erre tervezték, így több darabban vágódott szét a földön.

Másnap aztán bosszankodva és keserűséggel indultam útra, hiszen a lényeg az lett volna a Pádis látogató úton, hogy fotózzak.

Zötykölődve haladt az úttalan úton, kövecsegen, néha sáron, a kis piros Doxa névre keresztelt kocsim – ami mi tagadás, jóval öregebb, mint én – egyre feljebb, feljebb olyan meredek úton, hogy néha csak az eget láttam magam előtt. A gyengécske nyolcszázötvenes motor küszködve prüszkölt, vizet forralt, de szokásától eltérően legalább haladt lassacskán előre, illetve fölfelé. Mikor végre szolidabb lett az emelkedő, akkor viszont már azért nem haladtunk, mert barátom minden útszéli növénynél meg akart állni fényképezni, hiszen az itteni útszéli gyomok nálunk Magyarországon fokozottan védett ritkaságok egy-két termőhelyen. Barátom pedig szerteágazó érdeklődésével kiválóan ismert minden apróságot, és lelkesen rohangált a tömeges mennyiségű Teleki virágtól a kosborokig. Közben én a fogam szívtam, barátom Zenitjének kattogására, és csak gyönyörködni tudtam a virágpompában.

Viszonylag hamar odaértünk a táborba, ahol érintetlen természetre számítottam, ellenben egy általánosan ismert román táborozóhelyet találtam, ahol többszázan sátraznak. Volt itt Coca Cola reklámtól hamburgerig minden, eléggé illúzióromboló módon.

Áhítatosan hajoltam a hideg, hűsítő patakvízhez, hogy ráhajolva szürcsöljek néhány kortyot. Mikor az első cseppek lefolytak torkomon, láttam meg a szemem előtt lévő szemetet a patakban. Papírzsebkendő-darabok, zacskómaradványok és még – hadd ne írjam le – miféle hulladék.

Szóval, jó gyomrom van, sokfélét elbír, de úgy felfordult a gyomrom a látványtól, hogy még órákig émelyegtem, és azóta sem ittam így „természetes” vízfolyásból egy kortyot sem, mert azóta akárhányszor hajoltam vízközelhez, mindig az a látvány rémlett fel, amit ebben a patakban láttam.

Nem javított gyomrom állapotán az sem, hogy a táborvezetők közvetlen módon, nagy barátsággal fogadtak bennünket, „mókusvízzel” kínálva, ami a következő napokon gyakran előkerült, s látszólag mindenféle problémára gyógyír volt. Hogy igazából mi is volt ez, azt nem tudtuk meg, de valami likőr és pálinka közötti átmenetnek tűnt.

A táborhely egyébként igazán szép helyen terült el, közvetlenül a „Mócok” temploma alatt, a Pádis fennsík mellett. A fennsík gyepén, vegyesen, hatalmas félvad ménes legelészet mindenfelé, kik közé bivaly és tehén egyaránt keveredett. Nem túl nagy bizalommal nézegettek bennünket, amikor át-átgyalogoltunk a legelőn, ahol mindenfelé dekoratív szépségű, kék színű sisakvirág virított. Igazából a mai napig nem tudom, hogy pontosan milyen volt, mert kicsit emlékeztetett a nálunk Kőszeg környékén és Zemplénben virágzó karcsú sisakvirágra, de mégsem az volt. Valami ottani határozóból „katinka” sisakvirágnak határoztuk, de barátomnak megígértem, hogy ezt nem terjesztem különösebben, hiszen ki tudja, hogy pontosan mi is volt az.

A táborhely másik felénél egy fenyves kezdődött, ami előtt nagy örömünkre egy tőzegmoha rét terült el, sok-sok gyapjúsással, tőzegeperrel, és szélein korpafüvekkel. Ezt a természeti ritkaságot itt vajmi kevésre tartották, hiszen nap, mint nap hajtottak át rajta tehéncsordát, felszaggatva a lápot, amiért málunk a pásztornak talán kezit-lábát törnék.

A táborba gyorsan beilleszkedtünk, ahol „Attenborough”-ék néven kereszteltek el bennünket, és gyorsan megszokták, hogy a tábori programok mellett is eltűnünk rendszeresen teljes napokra egy-egy látcsővel és kicsiny hátizsákkal, és csak étkezéseken kerülünk elő, akkor azonban rendszeresen, egymás után többször is…

Jó volt a csoporttal mászkálni, hiszen ott volt a helyismeret, de barátom elég nehezen viselte az ottani gyerekek hozzáállását a természetjáráshoz, mondhatni divatos szóval környezetkultúráját, akik a cseppkőbarlangból emlékbe cseppköveket törtek, amiért az aggtelki barlangban sírva is fakadnának az őrök. Emellett karbidlámpával égették a kőzetbe az „itt járt…” kezdetű mondatokat. Barátom bosszankodva próbálta magyarázni ezeknek a geológiai ritkaságoknak az értékét, de senki nem foglalkozott vele, és a végére már természetféltő komám tűnt mulatságosnak, hiszen senki nem értette mit félt ezeken a „vacak” köveken.

Roppant szerencsésnek tarthatjuk magunkat, ugyanis nagyon szép időnk volt így számos lehetőségünk volt fényképezésre, miután a tábor végére én is csak szert tettem egy háborús korú, viharvert Chinonra.

A csoport napi programja arra irányult, hogy egy-egy környékbéli látványosságot megtekintsenek. Egyik reggel egy közeli jégbarlangot néztünk meg (ami a fantáziadús „eszkimó” nevet viseli), ahol így július közepén is hatalmas jégtömbök tornyosulnak, meghatározva a barlang klímáját. Ez az érdekesség jócskán lehűtött bennünket, és még lett volna kedvünk továbbmenni, de a csoport hazafelé indult. Így ismét magunk indultunk útnak, hogy kicsit nagyobbat kerülve közelítsük meg a táborhelyet.

Igyekeztünk feltűnés nélkül eltűnni, nehogy valaki csatlakozni akarjon, mert előző nap nagyon megjártuk egy ifjú önkéntessel, aki már az utunk első negyedénél hisztizni kezdett, és mindenképpen vissza akart maga fordulni a kiindulási pontra, ami – mi tagadás –, számunkra ismeretlen helyen feküdt, hiszen rendszerint érzés szerint, égtáj alapján haladtunk. Az ifjú természetbúvár azonban nagyon rövid úton megunta okoskodásainkat és elmélkedéseinket, és csak jelentős bosszúsággal és rászánt idővel volt lehetőségünk őt visszakalauzolni a táborhelyre, amivel viszont el is ment a délutánunk.

Így óvatosan léptünk le, és megindultunk az ismeretlen felé, nem számítva arra, hogy ez lesz a legemlékezetesebb napunk a héten.

Hosszú, hosszú gyalogtúra vette ezzel kezdetét.

Nagy számban láttunk a gyaloglás közben harasztokat, páfrányokat, amelyek meghatározták útvonalunk hangulatát. A köveket fodorka fajok lepték el, és itt is, ott is feltűntek salamonpecsétek és palástfüvek, melyeket boroszlán rózsaszínű virága tett színesebbé. Nagy mennyiségben találtunk mindenfelé a hazánkban védett fehér zászpából, melynek érdekes módon a felső részét valami csaknem mindenhol lelegelte.

Ahol nem a virágpompában gyönyörködtünk, ott a látcsövet kapkodtuk madarakat lesve. Mindenfelé barátcinkék szedegettek az ágakon, harkályok kiabáltak, de volt lehetőségünk uráli baglyot is megfigyelni.

Jó komám, szerencsére kétlábon járó határozóként közvetlen közelemben volt mindig, így nem csak a bogarak tekintetében, hanem a virágritkaságoknál is mindenféle ismeretet igyekezett átadni, de sajnos napi befogadóképességem egy idő után végesnek bizonyult, és a fajok latin nevei egyik fülemen be, másikon ki jártak, hogy egy-egy kis „dudva” nevét többször is meg kellett kérdeznem.

Utunk során az erdőben mindenfelé, a szárazulatoktól a lápszélekig korpafüveket láttunk nagy számban. Sajnos pontosan nem tudtuk ott a helyszínen, hogy melyik fajok, de a sok kapcsos korpafű mellett látszólag kígyózónak is tűnt egy-egy mező, ami nálunk csak az Őrség egy részén, és a Bükkben fordul elő. Nem annyira feltűnő, 10-30 centi magas örökzöld kis füvecske ez, patkányfarokra emlékeztető spóraérlelővel.

Egy kanyarulatnál „y” alakba ágazott az út, és mi a jobb oldali részt választottuk szerencsénkre, hiszen ezen az egyetlen helyen találtunk virágzó zergeboglárt. Én ekkor láttam először ezt a méter magasságú sárga, reprezentatív virágot. Ezzel nagy vágyam teljesült, hiszen hazai termőhelyein eddig igazából célzottan nem kerestem, pedig jégkorszaki maradványnövényként már korábban felkeltette érdeklődésemet szépsége. Hazai élőhelyein, az Őrségben, a Bakonyban, a Nyírségben stb. kiemelt figyelmet élvez e faj, de itt Romániában igazából nem hiszem, hogy bárki foglalkozna vele. Sajnos filmem az öreg Chinonban vége felé járt, így csupán egyetlen felvételt készíthettem róla, mielőtt továbbgyalogoltunk az ismeretlen felé, ami ez esetben egy kis hegyi kaszálórétre vezetett.

Egy korábban vásárolt, gyerekrajzra emlékeztető térkép alapján próbáltuk mostmár beazonosítani, hol is járunk.

A száratlan bábakalács szinte tömegesen tűnt fel, csak épp itt nevétől eltérően, mintha néhol tíz-tizenöt centit is meghaladó száron virágzott volna. A rezes hölgymálnak otthon, csak két termőhelye ismert, itt pedig tömegesen virított. Szegfűk megszámlálhatatlan faja, kardvirágok virítottak több helyen, nőszőfüvek, foltos ujjaskosborok és árvalányhajak tették érdekessé ezt a kicsiny hegyi rétet, ami találóan – mint a kezdetleges térképről megtudtuk – a „Flóra rét” nevet viseli.

Hosszú nézelődés és vizsgálódás után, csak vonakodva indultunk tovább, vissza-visszatekintve a növényritkaságokra, mígnem egy patakmederhez értünk.

Átgondolva helyzetünket, felhasználva a térképet is, amellett döntöttünk, hogy a patakmederben a vízszélen haladunk tovább a folyásiránnyal ellentétesen.

A kis patak azonban csak egyre szélesedett, két oldalról növekvő méretű szurdok jelent meg, egészen az észak-amerikai nagy kanyonokra emlékeztetve bennünket.

Így ismerkedtünk meg a Galbena völggyel.

Bakancsommal fölényes könnyedséggel lépkedtem a sikamlós köveken, melyeken fel-felfröccsent a víz, a szikrázó napsütésben gyöngyszemként repkedve. Mindent betöltött a vízfolyás folyamatos zúgása, a párás levegő telített töménysége. Meghatározta a táj hangulatát a szabályos csíkban befolyó napfény, ami megtört a párán, itt is, ott is színpompás szivárványt alkotott.

Ahogy egyre szélesesedett a patak, úgy lett egyre kevesebb lehetőségünk megmerülés nélkül szélein haladni. Így felkaptunk az egyik oldalon a patakpartra, ami kb. három, négy méterrel ment a patak fölött. Szerencsénkre így a fák takarásában sétálhattunk, aminek köszönhetően az alattunk lévő patakpart szinte megelevenedett. Elsőként hegyi billegetők szálltak a kövekre, és egyikről a másikra vidáman röppenve fürödtek a napfényben. Hosszú farkincájukat gyakran hintáztatva néha hasig is belegázoltak a vízbe.

Néhány perc múlva megláttuk az első vízirigót. Hosszasan figyeltük, miként mozog, repked ide-oda, szaladgál a felcsapódó vízben. Hamarosan egy újabb csatlakozott hozzá, így már ketten ficánkoltak a patakmederben.

Ökörszemre emlékeztető felcsapott farkincájával, kicsi, zömök szárnyaival, kedves hangulatú fehér mellecskéjével, kedves buksi fejével, szemet gyönyörködtető sebességű mozdulatait hosszan figyeltük.

Csak jó idő elteltével indultunk tovább az árnyas ösvényen, ami kísérte a patakpartot. A problémát az jelentette, hogy a patakparttól az ösvényünk egyre inkább eltávolodott, majd merőlegesen ért rá olyan magasságban, hogy nem tudtunk visszamenni a patakhoz. Valaha itt egy függőhíd segítette át az utazót, ennek nyomát egyértelműen felfedeztük, hiszen az egyik alsó drótkötél még megvolt, lógott is róla lefelé néhány, a folyamatos párától erősen elrothadt deszkadarab. Emellett megvolt a valaha korlátnak használt két drót is. Tekintve, hogy ezen átmenni szinte lehetetlennek tűnt, kezdett kialakulni bennünk a kép, hogy vissza kell gyalogolnunk addig a pontig, ahol feljöttünk erre az útra, és a patakban továbbhaladni.

Ebben is maradtunk, amikor megszólalt bennem a kisördög, felvetve: mi lenne, ha megpróbálnánk átkelni ezen a lélekvesztő hídon. Barátom először nevetett, majd azonnali érvhalmaz csomagot szedett elő, felsorolva minden ésszerű okot, ami az ellen szól, hogy megpróbáljunk átkelni. Röviddel utána már legyintett, tudva, hogy nálam az efféle ésszerűtlen ötlet sokszor egyenlő a komoly, és eltántoríthatatlan elhatározással. Átvette hátizsákomat megindult visszafelé az úton, én pedig elkezdtem megvalósítani eszement ötletemet.

Kezemmel megmarkoltam a drótot, amiből mindenfelől vékonyka drótszálkák álltak ki, és egyensúlyozva a libegő drótkötélen kerestem bakancsommal az egyetlen alsó szálat. Az első két lépést követően már én is éreztem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt a próbálkozás, viszont nem akartam komámnak megadni azt az örömöt, hogy a tábor hátralevő részében sikertelenségemmel cikizhessen, így mielőtt jobban átgondoltam volna a dolgot, megtettem a következő néhány lépést. Az alsó és felső szál drót, ahogy beljebb értem, egyre inkább eltávolodott egymástól, így már szinte pipiskedve libegtem a magasságban, ami nem is tűnt mostmár olyan csekélynek, mint első pillanatban.

A patak rohanása és a mederben lévő mázsás kövek végképp világossá tették, hogy túl sok lehetőségem nincs gondolkozásra, így milliméterenként araszolva haladtam tovább a másik oldal felé. A drótszálak nem túl nagy meggyőződéssel feszültek ki a sziklából, és igazából csak akkor nyugodhattam meg, amikor már csak néhány méter választott el a túlsó oldaltól.

Átérkezésemkor egy drótlétrán tudtam leereszkedni a mederbe, ahol egy kőre ülve vártam meg útitársam. Az átmászásról csak fölényesen annyit mondhattam, hogy kár, hogy ő nem próbálta meg, nem volt nagy ügy…

Közben barátom felfedezte, hogy egy érdekes turistajelzés található a mederben, ami már kis biztatást jelentett, az eddigi úttalan utakat követően.

Örömünk hamar átértékelődött, amikor észrevettük, hogy a jelzés a patak mellett őrült meredekségű úton visz fel. Szerencsére valaha nagyon régen az erre járó túrázó útját meg akarták könnyíteni, ezért egy drótkötelet feszítettek ki a szikla mellé, ami kicsit könnyítette az egyébként ismét igencsak nyaktörő utat. Ezt követően közvetlenül a szurdok mellett fent folytatódott az út, ahol a közlekedés súlyos biztosítási kihágásnak számíthatott. Még mi is félve tekintettünk le a melységbe, ami közvetlenül a talpunk mellett kezdődött. Az, hogy ki és milyen elgondolás alapján tette ide ez a turista utat, nem tudtuk meg.

Meglepetésünkre a turistajelzés, a nyaktörő szakadékszél mellől visszatért a patakmederbe, és ott folytatódott tovább. Innen már néha bokáig merülve a vízben haladtunk a csuszamlós, mohával borított köveken a folyás eredet irányában, méterről, méterre küzdve magunkat előre, úgy, hogy közben a felszerelésre is vigyázzunk, ami hol ide, hol oda csapódott. Most éreztem magam csak szerencsésnek, hogy fotószettem otthon maradt, hiszen az arra való felügyelés még külön fáradságba került volna, ha egyáltalán meg lehet oldani. A szurdok egyre szűkebb lett, a falak egyre beljebb hajtó meredekségűek, sok-sok páfránnyal, köztük az otthoni gémes gulyakutakból ismert gímpáfránnyal. Az egyre meredekebb fényben besütő Nap érdekes színpompát eredményezett az egyébként sötét hangulatú szurdokvölgyben, varázslatosan harmonikussá téve az elénk táruló tájképet. Hosszú gyaloglást és jó néhány térdbeveréses csúszást követően értünk el addig a pontig, ahol a patak egy barlang szájából zuhogott lefelé, őrült zajjal hatalmas párafelhőt alkotva. A barlang szájába már teljesen lehetetlennek tűnt a bemászás, és a jelzéses útvonalunk is más irányban folytatódott. Így érzékeny búcsút vettünk az oly’ szép patakvölgytől, és a turistaúton haladva tovább mentünk egészen sokáig.

Miután egyre inkább telt az idő, néha elbizonytalanodtunk, hogy jó irányban megyünk-e egyáltalán. Így aztán tekintve a késő délutánba hajló időt, rátértünk valami újabb titokzatos színű turistajelzésű útra, és azon folytattuk hosszúra sikeredett túránkat.

Ez az út egyenesen felvitt bennünket a Csodavár nevű sajátos geológiai képződményhez, ami a karsztvidék szépségét foglalta keretbe. A Csodavár érdekessége számomra abból adódott, hogy a hegytető közepén mintha egy mély lyuk keletkezett volna, egy kör-szakadék található, lent erdőséggel, amit látszólag teljesen körbevesz a sziklafal.

Körben az ormon mindenfelé a sziklafalon túl nyúló, gerendákkal kitámasztott kitekintőket készítettek, melyekre ismerve a román precizitást, kissé félve mentünk ki, hogy megtekintsük a varázslatos kilátást.

Valóban világvége hangulata lesz az embernek ettől a környéktől egy kicsit, mégis felemelő szépségű képződmény. A hangulatot tetézte a hollók folyamatos kárrágása.

Hosszú időn keresztül nézelődtünk itt, ezen a lélekvesztő leshelyen, hátha hajnalmadarat látnánk. Akkor szinte biztosnak tűnt, hogy ha van valahol a közelben ebből a színes madárkából, akkor az csak itt lehet. Már káprázott a szemem, és minden kis kőben a verébméretű, csuszkára emlékeztető karcsú kis testet véltem felfedezni, hosszúkás csőrével kárminpiros evezőivel, de végül soha nem hajnalmadár volt. Nem volt szerencsénk, de azóta már azt is tudom, hogy miért. Hiszen hiába volt ez a sziklaszurdok láthatatlan mély és számunkra hatalmasnak tűnő, ha egyszer ez is kicsinyke a hajnalmadárnak. Mikor később egy barátomnak mutattam ezt az itteni élőhelyet, csak legyintett: „A hajnalmadár a sziklákat szereti, nem a kavicsot. Ez pedig neki csak kavics…”

Így aztán hiába vártuk, hogy meglássuk ezt az apróka madarat, nem történt meg, és ebben az sem vigasztalt, hogy fölénk körözött egy gyönyörű szirti sas.

Érezve az idő múlását, a nap eltűnéséből, a fogyatkozó fényből, és érezve a távolságot a táborhelytől, mostmár tényleg visszafelé indultunk volna. Azonban alig tettük meg az első néhány lépést, amikor szokatlan hangra lettünk figyelmesek egy viharverte, és talán villámsújtotta fenyőről. Szinte egyszerre kaptuk szemünkhöz a látcsövet, és még ugyanabban a pillanatban megismertem, hogy előttünk egy hőcsik család kopogtatja a fát. Fekete-fehér test, sárga fejtető, nem is kellett tovább nézni… Barátom ugyanilyen gyorsan reagált, és míg én magamban konstatáltam a felfedezést, barátom egy hosszú és kiadós – nyomdafestéket nem tűrő – káromkodással adott hangot meglepetésének és örömének, hiszen hozzám hasonlóan ilyen szerencséről nem is álmodott, és az egyébként is csodás napra ez végképp feltette a koronát. Ekkor értettem meg azt is, hogy isteni csoda volt ez, mert olyan madár hívta fel a figyelmet magára hangjával, ami egyébként ritkán hallatja azt.

Talán ha számítunk rá, hogy láthatunk ebből a ritka és érdekes harkályfajból, akkor tudatosan keressük élőhelyét, de miután szakkönyveinknek nem volt tudomása arról, hogy hazánk közelében a magas Alpok mellett élne valahol, így igazi meglepetés volt.

Hosszasan, időt nem sajnálva figyeltük a család viselkedését, mozgását, egészen megfeledkezve a nap lehanyatlásáról, míg csak egyik pillanatról a másikra eltűntek szemünk elől, és mi megindultunk végre visszafelé.

Az egész napi gyalogláshoz viszonyítva is sok volt az út visszafelé, és már késő estébe, csaknem kora éjszakába hajlott az idő, amikor visszaértünk, és hozzáfértünk a titokzatos tartalmú vacsoránkhoz, miből tekintélyes mennyiséget pusztítottunk el.

Röviden, főbb állomásokat megemlítve igyekeztünk elmagyarázni, merre is jártunk, amiből a táborvezetés megállapította, hogy több mint húsz kilométert gyalogoltunk e nap, ami ilyen hegyi viszonyok között tekintélyes mennyiségnek számít.

Ennek megfelelően nem is volt baj a pihenéssel, hiszen ahogy letettük a fejünket a szikladarabból és szennyes ruhából álló párnánkra, ahogy lecsuktuk a szemünket, azonnal mély álomba zuhantunk.

Másnap, amikor felhúztuk a cipzárát sátrunknak, mintha megváltozott volna minden. Köd burkolta be a fennsíkot, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk, és az előző napi napsütésnek nyoma sem volt. A két nap hőmérsékleti különbsége csaknem meghaladta a tíz fokot, és a szitáló pára lehetetlenné tette, hogy kimozduljunk a sátorból, mert a ruha alatt is érződött hidege.

Másnap sem változott az időjárás, így fontolóra vettük, hogy nem kellene-e megindulnunk visszafelé az Alföldre, ahol szikrázó napsütés és madárgazdag halastavak várnak ránk. Rövid tanakodás után rászántuk magunkat, és véget vetettünk a táborozásnak két nappal a tábor befejezése előtt, megőrizve azt az élményt, amit az utolsó túránk adott.



Vissza az expedíciókhoz A Nimfea honlapja