1996 Duna-delta

Vannak utak, amelyek emlékét elmossa az idő, és csak néhány porosodó fényképfelvételen élnek zsúfolásig pakolt papírdobozokban, és vannak olyanok, amelyeket biztosan tudunk, hogy maradandó emlékként maradnak meg öreg napjainkra – ha megéljük, amikorra a hosszúszakállú borongós nagyúr, az Idő mindent elvesz, csak az emlékeinket hagyja, hogy a nagy út előtt még néhányszor átéljünk egy-egy fontosnak érzett mozzanatot életünkből, útjainkból.

Nos, az út, amelyről a közelmúltban hazatértem, minden negatív élményével együtt is állíthatom, hogy ilyen, ebben biztos vagyok.

Eredetileg már régóta terveztem, hogy kimegyek a Duna deltavidékére szétnézni, megcsodálni, hiszen főképpen édesvízi élőhelyekkel foglalatoskodó munkámból adódóan is kellett volna, hogy megismerkedjek folyónk végével, a román Dobrudzsa lankáival és a Fekete-tenger ezen partszakaszával.

Az első kapcsolatot, megközelítőleg nyolc-tíz esztendeje az jelentette, amikor Tóni barátom elsőként járt kint, akkor még amatőr kamerájával, és egy közel hat óra hossza filmmel tért haza. Ennek megtekintése erkölcsi kötelességem lett volna, hiszen barátként illett néhány jó szót szólnom barátom akkor induló, szárnyát próbálgató operatőri karrierjéhez.

A baj csak ott kezdődött, hogy Tóni ideája az volt, hogy a meleg elől hajnalban megkezdett gátépítési munkát követő koradélutánokon, „pihenésképpen” a Dévaványai Túzokmúzeum épülete alkalmas ennek megtekintésére. A baj abból adódott, hogy ott olyan hosszú, masszív fapadok vannak, hogy az embernek még a lába sem lóg le róla, pedig ha nem is vagyok kosárlabdázó magasságú, azért kicsinek sem mondanak. Jó hűs idő is van az épületben, ami nem afféle művi hűvös, mint amilyet egy berendezés csinál, hanem afféle természetes hűvös, amilyet dupla vályogfalú parasztházakban lelni.

Szóval a vízimadarak számára épített élőhely-rekonstrukciós árasztás töltései szépen haladtak, sorjában készültek a költőszigetek, de a film kazettái a hét folyamán jó néhány délután végére csavarodtak megnézetlenül a magnóban, hiszen rendszerint valamennyien elaludtunk azon, alig a harmadik lipován tehéncsorda bevonulása után…

Tehát a Tóni első Duna-delta „filmje”, ami inkább csak felvételnek volt nevezhető –írom ezt úgy, mint aki tudja, hogy milyen csodálatos felvételeket készítette arról a tájról azóta – arról híresült el, hogy olyan jókat lehet rajta, illetve alatta – szóval a vetítésén aludni, amilyet puha dunyhás ágyban is csak ritkán. Néha fel is merült utána, egy-egy fárasztó meleg napon, – nem kis hátsó szándék nélkül, egy-egy elnyomott ásítás után –, hogy „lehet meg kellene nézni a Duna-delta filmet…”

Ezt követően alig néhány éve végre rászántuk magunkat Tónival, hogy összefogunk, és meglátogatjuk a Duna-deltát közösen. Tettük ezt annak örömére, hogy akkor nemrégen vásároltam egy gyönyörű világoskék példányt a kelet-német ipar csodatermékéből, a Trabantból. Korábbi gépkocsijaim után ezt már barátom megfelelő megbízhatóságú gépjárműnek ítélte ahhoz, hogy a több mint kétezer kilométeres útnak nekivágjunk.

Egy este indultunk útnak, rengeteg technikai felszereléstől túlterhelten, és léptük át a határt, hogy a kalandba fogjunk. Roppant naivan forintot vittünk magunkkal az útra, hiszen jó ideig magyarlakta vidékről lévén szó, azt hittük, hogy hazánk eme büszke fizetőeszközét majd mindenhol tisztelet övezi. Korábbi számtalan határkörnyéki utam alapján hittem ezt, ám mint kiderült, alig hagytuk el ötven kilométerre a határt, amikor már szóba se nagyon akartak állni velünk a forintunk miatt. Így jutottunk el erősen tartalékba hajló tankkal Temesvárig.

Sebaj, majd reggel váltunk a bankban, legyintettem magamban, tekintve, hogy már úgyis igencsak álmos voltam az éjszakai vezetés miatt. Gondoltam, hogy legalább ledőlök kicsit a kormányra, és szusszanok egyet. Így is lett.

Másnap bizakodással vágtam neki gyalogosan a temesvári főtérnek, hogy egy bankban váltani próbáljak. Érdekesség volt számomra, – főképp a könyvekből és leírásokból ismerve ezt a valamikori szép magyar várost –, hogy bankot kereső kérdéseimre még magyarul válaszolni is féltek az itteniek. Mit tudtam én a politikai feszültségekről, így csak azt hajtogattam, hogy a forintunkért lejt adjanak. A bankokban érdeklődve nézték forintomat, mintha soha nem láttak volna még ilyet, vagy egy érdekes bélyegkülönlegességet adtam volna át, majd visszaadták, mondván, hogy ők csak dollárt vagy márkát „cséndzselnek”.

Szinte az egész délelőttöm elment azzal, hogy váltani próbáltam, míg Tóni, szokásához híven féltve a felszerelést, a kocsiban ücsörgött a technikára vigyázva.

Egy szinte utolsónak számító bank mellett azonban megszólított egy bizonytalan külsejű férfi tört magyarsággal, mondván: „valtok forint…”. Minden simának tűnt. Még szinte örültem is, egészen addig, amíg meg nem mondta, hogy mennyiért. Azonban ne higgye senki, hogy keveset mondott. Ellenkezőleg. Olyan sok lejt adott volna egy forintért, amennyi jóval meghaladta az átlagot, ez tett bizonytalanná. Valami gyanús volt, és olyan sejtéseim voltak, mint a disznónak, akinek ólja előtt hajnalban több férfi pálinkát kóstol, majd kést élez…

Úgy voltam vele, hogy engem ne csapjanak be, elviszem az ipsét a kocsihoz, beültetem, hogy ne tudjon gyorsan elszaladni, és Tóni majd elintézi a váltást. Meg is történt a pénzszámolás, átvettük a hatalmas mennyiségű, sok százezer lejt, amikor hirtelen minden oldalról marcona nagy fekete román emberek vették körbe a kocsit, tetőt ütögetve, románul kiabálva. A készséges pénzváltó közölte, hogy régi ellenségei, akik jöttek, és rendőrt akarnak hívni, hogy őt „feldobják”. Közben mindenfelé forgott, kapkodott, hogy gyorsan legyünk túl az üzleten, majd amikor a kocsi környéke két másodpercre elcsöndesedett, már ki is ugrott a kocsiból. Azonnal indultunk mi is, minél távolabb a helyszínről. Kb. két kilométert haladtunk, amikor rosszat sejtve megálltunk, hogy ellenőrizzük a kocsit és a pénzt.

Öreg román svihák cselt használva azonnal észrevettük, hogy a sok ötvenezer lejes eltűnt, csak legfelül maradt egyetlen darab, alatta pedig semmit nem érő százlejesek sorakoztak. Én azonnal tudtam, hogy a kirándulásunk költségvetése, közös pénzünk már egy közepesen tehetséges román szélhámost gazdagít, amikor még Tóni mindig nem akarta elhinni. Átszámolta többször a pénzt, nézegette a kocsit, hogy nem esett-e le a sok ötvenezres, de természetesen félelmeim és korábbi sejtéseim beigazolódtak. Ott álltunk lej és forint nélkül.

Természetesen azt, amit a becsület kíván, megtettem. Visszamentem oda, ahol találkoztam az ipsével. Tóni ismét a kocsiban maradt rosszat gyanítva, nem túlságosan támogatva merész elképzelésemet, amihez az önbizalmat a szélhámos és a köztem lévő látszólagos fizikai különbségből szereztem, és abból, hogy tudtam, úgy sem látom többet. Tévedtem. Ugyanott volt, mint előzőleg, és az előbbi „ellenségeivel” beszélgetett kedélyesen. Így, hogy már többen voltak, magam sem tartottam jó elképzelésnek a számonkérést, de azért odamentem.

Természetesen most már egyik sem tudott magyarul egy szót sem, és sehogy sem akarták érteni, hogy mit magyarázok, míg az egyik végre megszólalt tekintetbe véve állhatatosságomat: „nem tudjuk mit beszelsz, mi nem ismerünk téged, a társunkat összetéveszted valakivel…”

Éreztem, hogy nem tudok mit kezdeni velük, ezért a keservesen megspórolt pénz elvesztése miatt érzett keserűséggel megindultam a főtér felé, hogy hátha találok egy rendőrt, aki tud magyarul, és elmondhatom, mi történt. Alig tettem meg néhány lépést, amikor megláttam egyet az ellenkező oldalon, tőlem ellentétes irányba haladni. Követni kezdtem, azonban még mielőtt egy gyalogátkelő helyen átmehettem volna hozzá, láttam, amint pénzváltó ismerőseimmel találkozik, és nagy vidámság és vállveregetés közepette beszélgetni kezdenek.

Minden reményemet elveszítve mentem vissza Trabantomhoz, hogy azonnal hazainduljunk. A kapott aprópénzért kaptunk néhány liter benzint, ami épp a határig elég volt, ahol már tudtunk segítséget kérni.

Úgy mentünk haza, mint egy vert csapat. Tóni meg volt győződve arról, hogy az, aki ilyen kézügyességgel rendelkezik, megérdemli a szociális ügyű támogatást, hiszen nálunk Rodolfóként ismernék bűvész ügyessége miatt. Jómagam kevésbé toleráltam ügyességét, amit igazából nem is értettem, hiszen Tóni a mai napig nem tudja, hogy a kezében lévő ötvenezresekből, amit kétszer átszámolt, hogyan lett százlejesekből álló papírszemét.

Dévaványára, barátom lakhelyére délután érkeztünk vissza, ahol kiszálltunk, és azonnal lefekvéshez készülődtünk, miután mindenkinek elmeséltük kétszer a történteket.

Keresztbe feküdtem egy ottani kettőságyon, és gyakorlatilag reggelig aludtam.

Alig ébredtünk fel, amikor Tóni előjött az ötletével: „Mester úr ! – kezdte sokat sejtetően, amiből már eleve rosszat gondoltam – Tudod mit ? Szívjuk fel a pofánkat nagyra, és induljunk újra neki. Menjünk ki, ha már rászántuk magunkat !”

Azt sem tudom, hogy hogyan szálltam be a kocsiba, de úgy otthagytam Réhelyt, barátom nyári lakhelyét, mintha kergettek volna…

Na, azóta is csak terv volt, hogy újra kimegyünk, de igazán azóta se merte szóbahozni barátom az utazást, kivéve most, amikor minden kedvezett. Ismét túlvoltam egy kocsicserén, és annak próbaútjául hozta fel szóba, hogy mi lenne, ha „újra” kimennénk… Nekem kedvezett az úthoz a háttér, hiszen épp túlvoltam két hosszú hétvégén a családdal, ami hosszú idő okos lányommal, akire való felügyelés felér egy szellemi végső időkimerülésig tartó munkával. S bár végtelen szeretetem tárgya e kislány, normál állapotban nejemmel, édesanyjával is szívesen vagyok, mégis a szűk családi körű kirándulás fáradalmai alapján úgy gondoltam, hogy „pihenés képpen” megjárjuk néhány nap alatt a deltát.

Nejem, a családot összetartó törekvései ellenére is támogatta, hogy egy hétvégére most magukra hagyjam újra őket, és a „munkának” nevezett hobbival foglalkozzam. Így tehát rövidke szervezés után előszedtem fotofelszerelésemet, szarvasbőrkével végigtakarítottam, és kevés felszerelés bepakolását követően egy zaklatott csütörtök délutánt követően megindultam Kisújszállásra, hogy felvegyem első útitársamat, Petur barátomat, aki menet közben csatlakozott az elképzeléshez.

A nem túl nagy kocsi már a kettőnk felszerelésével is kezdett tele lenni, így félve haladtunk Dévaványa felé, ismerve Tóni legtöbbször túlzottan óvatos csomagolását, ami sok-sok technikából és kevés ruhából áll rendszerint.

Ott a három fiúgyermekének köszönhetően példás szervezettség fogadott bennünket. Mindenki tudta, mi a dolga. Egy gyerek hozta a kis kamerát és a látcsövet, egy a ruhászacskót és a kaját, a legkisebb pedig a hálózsákot. Tóni, az önálló csomagként is tekintélyes méretű nagy kamerával állt elő akkumulátorostól, állványostól. Bepróbálgatta magát a hátsó ülésre, megnézte, hogyan tud onnan kamerázni, majd rövidke búcsúzkodást követően kiadta az indulási parancsot.

Jól is haladtunk egészen Békéscsabáig, ahol megálltunk, hogy felszerelésünket kiegészítsük néhány készétel konzervvel, és lejt váltsunk, okulva a korábbi tapasztalatból. Ebből az első egészen kevés idő alatt sikerült is, hiszen nagy örömmel vehettük tudomásul, hogy a lencsefőzelékeket akcióban árulják, viszonylag kedvező áron. Be is vásároltunk belőle rendesen, csak épp a nagy örömben azt hagytuk számításainkon kívül, hogy senki nem szereti közülünk különösebben a lencsét.

A lejt, azt nehezebben sikerült szerezni. Eleinte a kocsi mellett vártunk az útszélen ülve, hogy az illetékes odaérkezzen. Unalmunkban a vacsoraidőhöz való közeledés miatt az eleségkészletünk romlandó hányadát kezdtük fogyasztani. Vacsoraidő ide vagy oda, minden bizonnyal mulatságosnak tűnhettünk a hosszú út első hatvan kilométerén, amint az indulás után félórával egy órányi étkezést iktatunk be egy megyeszékhely forgalmas főterén, az útszélen ülve.

Végre azonban meglett a szükséges mennyiségű román valuta, így a gyulai átkelőhely felé vehettük az irányt, ahol a seftesek miatti várakozást követően hamarosan átléphettünk volna, ha nem állítanak bennünket félre. Azonban félreállítottak, hiszen a jelentős értékű technikai eszközökhöz kiviteli engedély kellett. Így kipakolás, gyári számok keresése, bemutatás, adatlap, visszapakolást követően tényleg megindulhattunk Aradot és Dévát követően Ploiesti irányába. Tóni hátsó vackából kijelentette, hogy ha nem lenne muszáj, akkor ő nem is jönne előre vezetni, mert nem szeret, így Peturral együtt gyűrtük az éjszakát. Mi tagadás, a nehezebb részeket ő vállalta fel, és így aludni csak egy órácskára kellett megállnunk.

A hajnali derengésre azonban továbbindultunk, így a hajnali napfény vöröslő fénye már a Keleti-kárpátok magaslatainak megvilágításával köszöntött bennünket. A sajátos reggeli fényben ragyogtak a szikla-szirtek, amikor elhagytuk hegyvidéket, és elértük a román alföld vidékét. Innen már jól haladtunk célunk felé, a főváros kikerülésével, csupán egyszer álltunk meg valahol, az országút mellett, közel két óra hosszára, hogy egy partimadaraktól hemzsegő kis tavacskát nézzünk meg. A tó szélein hatalmas számban szedegettek itt godák, réti, erdei és billegető cankók, így lehetséges, hogy ennyire elidőztünk. Mindenhol látható volt gólyatöcs, amelynek fényképezésével, filmezésével jócskán eltelt az idő. A tavacska szélén jól legeltetett gyep volt, a nálunk is jól ismert gémeskúttal. Egyedüli érdekességnek csak az tűnt, hogy a magyar puszta hagyományos gémeskútjához képest szokatlan volt szemünknek a vasból készített kútágas erősen elrozsdásodott állapotában.

Igyekeztünk mostmár, hogy minél hamarabb elérjük a deltát. Egy északra fekvő hídon szándékoztunk átkelni a Dunán. Itt is pillantottuk meg elsőként folyónkat, amelynek varázsa meghatározza a vidék hangulatát itt is. Ártéri erdők, dús erdejű szigetek jellemzik a kanyargós vízfolyást.

Az azért tudvalévő a magyar embernek, hogy a Duna a németországbeli Fekete erdőből ered, és amíg elér idáig tizenkét ország partjait mossa, ezzel négy főváros folyója és 2870 kilométert tesz meg. Csak most tudtam meg, amikor az útra készülve olvasgattam, hogy vízgyűjtő területe 817 ezer négyzetkilométer, és a tengerbe hoz másodpercenként átlag 6000 köbméter vizet.

A hídon átkelve, miután kifizettük a jelképesnek sem mondható hídpénzt, már a korábbi utazók által beígért kép fogadott bennünket. Mindenfelé halászok kínálták tekintélyes méretű zsákmányaikat, üvegekben kaviárt árultak olyan körülmények között, hogy itthon a legjobb gyomrú közegészségügyi ellenőrnek is felfordult volna a gyomra a látványtól…

Csukák, süllő, tokfélék egyaránt szerepeltek a kínált halak között, mint ahogy a halászok is a legváltozatosabb képet mutatták.

Így mostmár toronyiránt haladtunk a deltavidék legjelentősebb déli települése felé, Costanca irányába, amelynek közelében kiváló fürdő lehetőségeket találnak a kirándulók. Ennek a fürdőközpontnak a hagyományai régre nyúlnak vissza, és számos magyar művész is látogatta e vidéket pihenési szándékból és ihletet szerezni. Épp a napokban tudtam meg, hogy a szülőtelepülésem neves művészcsaládjából a Finta családból Finta Sámuel szobrászművész is gyakorta látogatta nyaranta e vidéket.

Miután azonban mi elsősorban nem fürdési szándékkal kerestük fel e vidéket, az első keresztúton még Costanca előtt megindultunk a tenger irányában. Azonban még meg sem közelítettük, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve félrecsaptam a kormányt, és megindultam egy hazai viszonylatban érdekesnek tűnő gyepen keresztül egy tavacska felé. Közvetlenül a part előtt nagy szerecsensirály-csapat ücsörgött. Tóni barátom, aki néhány magyarországi költőhelyét nagy érdeklődéssel kutatta a korábbi években, lenyűgözve készült a forgatásra. Hamarosan át is alakítottuk a kocsi belsejét akcióra, és már így közelítettük meg a sirályokat.

Egy nagy tó szurdokszerű párkányán üldögéltek, és a nagy vízfelület a háttérrel igazán szép képet adott. Közelebb, közelebb haladtunk a jobb kép reményében. Ez kisebb-nagyobb eredménnyel sikerült is, így az első percben felvételeket Tóni elkészíthette, én pedig az első kockákon élesítettem be Pentaxomat.

Mikor már egyaránt sikerült pihenő, csapatos, és repülő madarakról felvételeket készíteni, megindultunk vissza. A gyepen jobbra is, balra is nagy számban láttunk ürgéket, vidáman szaladgálva, füttyengetve. Ez a valaha nálunk teljesen elterjedt, még néhány esztendeje is közönségesnek számító vidám mókusféle azonban annyira megritkult hazánkban, hogy már örülhetünk, ha lencse elé kerül. Éppen ezért kihasználtuk a lehetőséget, és néhány órát arra szántunk, hogy ezeknek a kis állatoknak a viselkedését tanulmányozzuk igyekezve megörökíteni életük mozzanataiból néhányat. Szemgyönyörködtető volt a fiatal ürgék bohókás mozgása, veszélyt leső, figyelő szemlélődésük ugyanúgy, mint ahogy két mellső lábukba fogott fűszálak terméseit rágcsálták.

Miután az úticélunk a deltavidék volt, így a lagunavidék szélsőrészének számító kis településen haladtunk tovább, Vaduba, ahogy Tóni hívja a „betonfaluba” az első utunk a kocsmához vezetett. Állítólag ez régi szokás, és miután Tóni hagyománytisztelő ember, most is bement. Addig mi jobban szemügyre vehettük a települést.

Valóban el lehet mondani, hogy ha röviden kellene jellemezni, akkor leginkább a beton szó az, ami jellemző. Nálunk csak megyeszékhelyeken jellemző, hatalmas méretű, de befejezetlen toronyházak, amelyek talán évtizedek óta ott állnak.

Szerencsére Tóni nem húzta el a kocsmában való tartózkodását sokára, ezért megindulhattunk a Fekete-tenger irányába, ahol ha nem is közvetve, de közvetett módon a deltavidékhez tartozó lagúnák környékén fellelhető tavak átnézésével akartuk kezdeni programunkat. Tóni néha körülményes felvételei sok időt igényelnek, ezért amikor ő az első tóegységnél leállt, hogy a tavon található sziget sirály és csér kolóniájának az életéről néhány snittet készítsen, mi inkább a további utat választottuk, hogy majd egy óra múlva visszajövünk ide érte.

Messzire azonban nem jutottunk, ugyanis már az első tó gátján közlekedve feltűnt mellettünk cankók és bíbicek között egy szokatlan külsejű madár. Azt azonnal megállapítottam, hogy még életemben nem találkoztam ezzel a fajjal, és valahonnan a passzív fajismeretből jött elő a név: lilebíbic. Hamarosan határozottan emlékezni kezdtem a határozókban látott képére: hosszú sárga láb, feltűnő szemsáv és mellén sötétedő örv, és mozdulásakor kivillanó fehér szárnybelső és fehér farok. Persze arra csak itthon jöttem rá egy barátom figyelmeztetéséből, hogy a kép, amire emlékeztem, és a faj, amit láttam, az a fehérfarkú lilebíbic.

Azonnal visszahajtottunk Tónihoz, aki a kocsiba vágódva már menetközben nekikészült a filmezésnek. Én is kézbe vettem a fotómasinát, és úgy mentünk vissza a tóig. Sajnos a madár már jóval távolabb volt, de azért így sem kíméltem a filmet. Valahogy tudtam, ha biztos nem is lehettem benne, hogy nem mindennapos témát kaphatok lencsevégre.

Sejtésem az itthoni utánaolvasásából beigazolódott, hiszen a Duna-deltavidéken is unicum-fajnak számít e szép madár. Ekkor még nem tudtam, hogy ugyanezzel a fajjal majd nemsokkal a hazatérésem után eredeti élőhelyén is találkozni fogok, a Kaszpi-tenger vidékén. Emellett költ a Közép-Ázsia sztyeppzónájában, a Közel-Keleten, és az Arab-félsziget területétől egészen Kazahszán keleti részéig.

Állítólag nagy titoktartás közepette mindenkitől féltett és rejtett élőhelyen ebben az évben találták meg az első költését itt a delta területén, és szerencsénkre mi pont beletrafáltunk a helybe, ahol találkozhatunk vele, hiszen eredetileg sokkal inkább jellemző a fajra az, hogy nagy folyók vidékein, sekély tavak környékén költsön, mint az, hogy a tengerpart közelében.

Vagy két tekercs film elfogyott már, amikor továbbálltunk, hogy a Tóni szerint a „nagy varázslat”-ot, a tengert megnézzük. Ott elsőként a közeli sirálycsapatokat néztük át, majd kihasználva a lehetőséget, ha már itt vagyunk, belegyalogoltunk a tengerbe.

Én, miután a közelmúltban olvastam a Világ Természetvédelmi Alap egy jelentését a Fekete-tenger szennyezettségéről és rohamosan pusztuló állatvilágáról, a folyamatos olajkatasztrófákról, némi fenntartással áztattam meg a lábam a vízben, amelyben még tizenöt esztendeje szüleimmel fürödtem.

Érezve az idő múlását, indultunk tovább, itt, a tengerparton. Nagy gázzal haladtunk a vendégmarasztaló homokban. Lassítani nem nagyon mertem, így célul kitűztem egy távoli halászkunyhót, ahol a vegetációból úgy látszott, hogy a homok kicsit talán másabb kötöttségű lesz, és nyugodtan megállhatunk.

Nyugodtan meg is álltunk, viszont a homok nem sok mindenben változott. Megtekintettük ezeket a hatalmas, jellegzetes, kicsit indián kenuk orrára emlékeztető orrú öt, hat, hét méteres néha még ennél is nagyobb csónakokat, amelyeknek már a vízen való mozgatása is komoly feladat lehet. Azt, hogy ezzel a monstrummal miként mozognak a tengeren, el sem tudtam képzelni. Az ezzel való beevezés embertelen munka lehet, de egy esetleges halrakománnyal való visszaevezés szinte lehetetlen. Pedig a távolban láttunk a vízen ilyen csónakokat, és a halászokon nem látszódott a jelentős fizikai megerőltetés.

Itt volt lehetőség ezek fotózására, és végre rászántam az időt arra is, hogy a tengerparti kimosott üledékből a parton kagylóhéjakat, csigaházakat válogassak.

Innen továbbhaladva már egy cserjésben elmentünk a napi kirándulásunk legtávolabbi pontjára, egy a Duna-delta Rezervátum tulajdonú megfigyelőtoronyig. Innen tovább nem nagyon akartunk menni, hiszen lévén a tengerpart határsávnak minősül, nem szívesen akadtunk volna össze román határőrökkel, hiszen a velük való szóértés nem könnyű.

Egyébként is erősen délutánba hajlott már az idő, ezért visszafordultunk az úton, és azon haladva igyekeztünk vissza a kiindulási pontig, a Vadu előtti első tóegységig.

Az út során láttunk egy bütykös-hattyúcsaládot, amint egy csatornán úszkált, sikerült fotózni vörösgémet, készültek felvételek sárszalonkáról és cankókról egyaránt. Mindegyiket érdeklődéssel figyeltük, hiszen viselkedési eltérések az otthonitól eltérő más élőhelyen már elég okot adtak arra, hogy a például a nálunk nem túl szívesen látott, más, ritkább fajok szempontjából kedvezőtlen megjelenésű agresszív bütykös hattyúnak is örüljünk. A godák és pólingok megfigyelésével is telt az idő, így alig vettük észre, hogy erősen esteledik.

Este a tengerparton ütöttünk tanyát. Petur barátunk tábori gáztűzhelyének jóvoltából megmelegíthettük a lencsefőzelékeket, és a tengerparti naplemente fénye mellett fogyasztottuk azt el. Rövidke, inkább illuzionális mosdást követően a szálláshely kialakításához kezdtünk hozzá. Nem állítottunk sátrat, hogy bármilyen esetleges helyzetben elég mobilak legyünk, és a kocsit is igyekeztünk úgy berendezni, hogy bármikor tovább lehessen állni vele. Tóni és Petur kinn a kocsi mellett kényelmesen nyújtóztak el, míg én a kényelmetlenebb, de rovarmentes kocsit választottam, és annak hátsó részére terítettem le hálózsákomat, gyűrtem fejem alá a táskám.

Az előző éjszakai vezetés nyomai rajtam egyértelműen látszottak, ugyanis alig csuktam be a szemem, máris mély, álommentes alvásba zuhantam.

Az éjszaka nem bizonyult hosszúnak, ugyanis halk dübögésre ébredtem. Két útitársam kopogott a kocsiablakon, és suttogva siettetek azügyben, hogy minél hamarabb nyissam ki az ajtót, hogy beszállhassanak. A másodperc tört része alatt vágódtak be csomagostól a kocsiba, és elmondták, hogy kb. tíz perccel ezelőtt egy kocsi érkezett a közelünkbe, amiből kiszálltak, és azóta nem hallani semmit. Megtárgyaltuk a lehetőségeket, és amellett döntöttünk, hogy inkább visszamegyünk Vaduba, és ott a közvilágítás fénye alatti „biztonságban” várjuk meg a hajnalt. Egy gyors mozdulattal indítottam be járművünket, és a gázra taposva lőttük ki magunkat a partról a cserjés irányába, majd földúton haladva a kis település felé. Ott találtunk egy megfelelő lámpát, ahol parkolni lehet azzal a szándékkal, hogy még napfelkeltéig pihenjünk lehetőség szerint.

Így is lett, azzal az aprócska különbséggel, hogy mostmár rajtam kívül Petur is a kocsiban szándékozott aludni, a környezetünkben található nagy mennyiségű baromfi piszokba való fekvéstől fintorogva. A kocsi azonban már kettőnknek és a csomagoknak szűkösnek bizonyult, így innentől kezdve pihenésnek alig nevezhető fekvés volt reggelig, forgolódással, keresve a kényelmesebb pozitúrát, amit sehogy sem sikerült megtalálni.

Reggel, még jóval a napfelkelte előtt, alig a kezdeti világos után már azon gondolkodtunk, hogyan is alakítsuk napunkat. Egyelőre abban maradtunk, hogy szétnézünk az eredeti szálláshelyünkön, hogy nem maradt-e ott valami. Semmit nem találtunk, de a helyet kihasználva legalább ettünk valamit reggeli gyanánt.

Azt, hogy éjszakai látogatóink éjjeli fürdőzésre érkeztek az elhagyatott tengerpartra, titkos légyott szándékával jöttek, vagy csak kíváncsiak voltak a távolról is jól kiszúrható kocsinkra, vagy rossz szándékkal közeledtek, azóta sem tudom. Minden esetre nem sokat törtük a fejünket rajta, hanem inkább továbbindultunk, hogy a környező gyepeken és tavacskák környékén szétnézzünk.

Nem is kellett soká menni ahhoz, hogy első megfigyelési és fotózási témánkat megtaláljuk, ugyanis egy kis gyepfolton tucatnyi széki lile szedegetésére lettünk figyelmesek, melyek közül néhány akkor kikelt, viszonylag fiatal fióka volt.

Megálltunk és hosszan próbálkoztunk jó képek készítésével, hiszen otthon jóval kevesebb lehetőség adódik erre, tekintve hogy csak hazánk déli részein, sekély vizű szikes tavak közelében fordul elő nagyobb számban e kis madár, de ott is ritka, hiszen hazai állománya a 100 párt alig haladja meg. Fiókáikkal hosszan szaladgáltak ide-oda, néha meg-megállva. Érdekes, hogy ezeknél a madaraknál a kikelés után többnyire csak az egyik öreg madár vigyáz a fiókákra, rendszerint a hím, de sajnos nem túl nagy sikerrel, hiszen a kikelt fiókáknak jó, ha harmada felnő, míg a többi ragadozók martaléka lesz.

Jó idő elteltével mentünk csak tovább. Újból megtekintettük a fehérfarkú lilebíbicet, és ezt az időt használtuk ki arra, hogy a gólyatöcsről néhány felvételt készítsünk itt is. A tegnapi első megállónál ismét szemrevételeztük a szigeten költő csér és sirálykolóniát, próbálkozva egy-egy röpkép elkapásával.

Csupán itthon derült ki, hogy a kis csérről néhány szép képet sikerült készíteni. Ez a nálunk valaha rendszeresebben költő faj szintén igazi ínyencnek számított, hiszen a századunk eleje óta nemigen fészkel hazánkban, kivéve néhány kivételt, így megtekinteni is roppant nehéz. Az volt a szerencsénk, hogy ez a faj viszonylag későn kezd el kotlani, ezért volt lehetséges, hogy aktívan részt vett a támadásunkban, illetve a folyamatos riasztásban.

Vadun keresztülhajtva a település másik oldalán található gyepeken át hajtottunk el a következő élőhelyig. Maguk a gyepek igazán szép, kiterjedt pusztaságnak számítottak volna, ha az emberi tevékenység nem alakította volna át ezeket is. Mindenfelé (valószínűleg kísérleti bombázásból származó) mély gödrök éktelenkedtek, és több helyen volt betonból kiépített tüzelőállás a tengerre. Ezek jórészét be is temették, de a leleményes állatok ezeket az ember alkotta, természet által visszafoglalt területeket elfogadták élőhelyül. Sikerült megfigyelni kisemlősök nyomait is a volt bejáratok helyén, de láttunk több helyen a lőréseken berepülő etető fecskéket is.

Egy ilyen lőállás tetejéről néztük át a közeli hatalmas tavon elsőként meglátott libacsapatokat. Sokáig elidőztünk, hiszen a nagy-nagy madárcsapatok akármilyen érdekességet is rejthettek volna. A részletes átnézés után indultunk el a vízpartra, hogy néhány felvétel készítésével próbálkozzunk.

Úttalan utakon, néha süppedős laponyagon keresztül haladtunk, míg végre a partra értünk. Ha most, ebben a szezonban a vörös ásólúdhoz és a vörösnyakú lúdhoz nem is volt szerencsénk, reménykedtünk, hogy legalább a gödényekről, vagy bütykös ásóludakról sikerül néhány felvételt készítenünk.

Több próbálkozás után is úgy tűnt, hogy a madarak túl óvatosak, így miután a zavarást el akartuk kerülni, inkább továbbhaladtunk a földutakon Hisztria irányába, ahol a táj kultúrtörténeti emlékeiből kaptunk volna kis ízelítőt.

A megközelítés azonban nem tűnt egyszerűnek, hiszen a földutak jobbra, balra kanyarogtak, és legtöbbször orvhalász csapásokra vittek bennünket. A néhány órás bolyongás sem volt hiábavaló, hiszen a gyepeken többször megálltunk, hol viperát akartunk keresni, hol virágokat fotóztunk, hol a közönséges kiskócsagról volt lehetőség néhány felvétel késztésére. A bolyongás végére egy úthoz értünk, így mostmár aszfaltúton haladtunk a hisztriai romokig.

A hisztriai romváros bemutatási szempontból szépen kiépített (ahhoz képest, hogy mennyit költ az ország kultúrára), amit annak köszönhet, hogy a román ideológia szerint itt is bebizonyosodik Románia hősi múltja, a római rokonság.

Igazán érdekes ennek a talán ezer évet is megélt településnek a valamikori falai között járni. Az ásatások hatalmas területen folynak, és számos érdekesség kerül még a mai napokban is elő. Számunkra is került érdekesség egy hatalmas levedlett siklóbőr képében, aminek valamikori tulajdonosa alighanem meghaladta jócskán a méter-húszat.

Innen továbbmenve a tervezett szállást közelítettük meg, ahol azonban (magunk között szólva – szerencsére) nem volt hely. Így gyors határozatban abban maradtunk, hogy egy közeli települést közelítünk meg, ahol egy kocsmában el tudjuk fogyasztani közelgő déli időpontra való tekintettel az ebédünket. Hamarosan találtunk is egy ilyet, ahol mód nyílott az akkumulátorok feltöltésére is.

Nem túl gyakori a román csinos lány, így a kis gömbölyű, kellemesen dúskeblű, teltidomú kocsmároslánytól szívesen kértünk a lángosból, amiről feltételeztük, hogy juhtúróval van töltve. Tévedésünk azonnal kiderült, amikor az első beleharapást követően ízetlen rántotta-szerűségre bukkantunk. Tekintetbe véve a vidék rosszhírét (kolera, vérhas járvány, lepratelep stb.) még vizet sem mertünk fogyasztani csak bolti palackosat, nem hogy tojásos ételt, ami így a pulton tárolva a rekkenő hőségben, légydongta állapotban akármilyen is lehetett, de minimum szalmonellás.

Így azonnal kiderült, hogy sem Tóni, sem Petur nem tart igényt a lángosára. Jómagam, neveltetésemből adódóan irtózom az élelmiszer kidobásától, így ha nem túl nagy lelkesedéssel, de hozzáfogtam elfogyasztásukhoz, egy lencsefőzelék kísérőjeként. A potenciális fertőzésveszélyét sajnos nem enyhítette a lángos íze sem, hiszen szutyogott az olajtól, illetve zsiradéktól, és a tojásnak is irtózatosan rossz íze volt. Így lehetséges, hogy két lángos hősies elfogyasztása után a harmadikkal elveim feladásával megközelítettem a kukát, és abban helyeztem el. Meglepetésemre azonban három szurtos lipován lurkó szinte azonnal kikapta a kuka tetejéről. Megdöbbenésem csak akkor enyhült, amikor kiderült, hogy csupán vizsgálati célból vették ki a lángost, nem fogyasztási szándékkal.

Innen a kocsmától továbbhaladtunk úttalan utakon Tulcea irányába.

Az utak mentén mindenfelé gyurgyalagok repdestek rovarok után kapkodva, és itt is, ott is gébicsek tűntek fel. Fasorokkal árnyékolt úton mindenhol végtelen soványságú lovak szaladgáltak kordéikkal, amelyekre néhol nád, néhol más egyéb volt felrakodva, de legtöbbször csak közlekedésre használták általánosan ezt a népi közlekedő eszközt. Az utak megdöbbentő egyenességű kiépítéssel kötötték össze a településeket, így szinte légvonalban haladtunk előre, meg-megállva, hogy megcsodáljuk a varázslatos tájképet. Néhol a dombok lankáiban gyönyörködtünk, néhol a gyepeket vizslattuk kutatva, néhol pedig egy-egy dombról a lagúna vidékre és a Razim tóra láttunk rá.

A tájképek mellett az itteni emberekre is nagyon kíváncsiak voltunk. Próbáltunk is mindenféle helyen teleobjektívvel egy-egy portrét készíteni, több-kevesebb sikerrel. Az egyik helyen, ahol egy boltocskánál megálltunk egy szakállas, borvirágos orrú emberkét sikerült lencsevégre kapni mikulás-szerű szakállal. Máshol az ekhós szekereken utazó utasokra „lődöztünk”. Egy helyen futballozó cigánygyerekeket próbáltunk fotózni sikertelenül. Ugyanitt azonban gyermekeinek fotózására kért egy rendkívül bizonytalan tisztaságú idős cigányasszony, akinek bár koszos volt hosszú haja, viszont kevés foga fekete. Mikor már másodjára nyalta meg kézcsók gyanánt az öklöm valami érthetetlen okból hálálkodva, kezdtem kellemetlenül érezni magam. Ezért hogy lerázzam, a kocsiból egy dobozka cukorkát nyújtottam át. Ekkor rögtön telhetetlenebb lett, és gyerekeivel körbevette kocsinkat, hogy magyarázza, kevés a cukor, nem jut mindenkinek. Szerencsére ekkorra Tóni visszatért a filmezésből, így gyorsan útnak indulhattunk, tovább.

Valószínű, hogy az utunk legnagyobb ziccere az volt, amikor megláttunk egy bár jóval fiatalabb, szintén nagyon koszos oláhcigányasszonyt, népviseleti öltözetben (ha annak lehet nevezni ezt a cigány öltözéket), szintén kevés foggal, azonosíthatatlanul koszos lábbal, bal szeme alatt igen sötét monoklival, fején pedig egy rozsdás, valaha piros zománcos vödörrel. Amikor nem messze megálltunk tőle, azonban még élességállítás előtt, a kocsihoz rohant, és a kocsiba nyúlkálva kéregetett, látszólag élelmet.

A biztonság kedvéért továbbhajtottunk, így láthattuk meg útjának célját, egy a falu szélén felvert igazi oláh, sátras cigány vándortábort afféle emberekkel, amilyenekkel csak a regényekben lehet találkozni. Gárdonyi „Egri csillagok”-beli cigánytáborát láttam a szemem előtt megelevenedni hihetetlen módon. A nagy fekete sátrak közül a kocsi lassításakor már többen közeledni kezdtek, így ismét továbbhajtottunk. Legnagyobb sajnálatomra egyetlen felvételt sem sikerült készíteni, s habár igazán tűrhető fotóanyaggal tértem haza, mégsem éreztem azt korántsem teljesnek, s leginkább ennek a tábornak a képét hiányolom belőle.

Leírásomból senki ne következtessen arra, hogy ezen a vidéken csak tolakodó cigányok élnek, csupán arról van szó, hogy számomra ez az ellentmondásos nép jelentett jelentős érdekességet életstílusával, és természetes, hogy a sok normális embert, a vendéglátósokat, kerekedőket nem említem soraim között, hiszen azok olyanok voltak, mint általában a hétköznapokban itthon. Nos, talán kicsi eltéréssel.

A kocsival való közlekedés számos negatívuma mellett számos pozitívumot is rejt, ezek közül az egyik, a nagy terület bejárásának lehetősége. Alig egy óra alatt megfordultunk az egykori végvár (ha Romániában is így hívják) épp felújítás alatt álló romjainál, ahonnan csodás kilátás nyílott a végtelen nádasok között folyó erekre, voltunk gyurgyalag fészektelepnél, dombokon, gyepeken, és elsősorban vizek partján. Ezek közül egyik helyen fiatal sárgalábú sirályokat fotózhattam, másutt felröppenő kiskócsagokra pazaroltam a filmet. Volt szerencsénk rózsás gödényekhez és borzas gödényekhez egyaránt. Sikerült fotózni és filmezni a nálunk ritka kis kormoránt halászat közben, és cankókat szedegetésben elmélyülten. A vidék látszólagos természeti harmóniájában érezni sem lehetett a korábban Kiss János Botond delta könyvében leírt problémákat, csak az estébe hajló idő idilljét sok érdekességgel.

Szépen, lassan haladtunk hát tovább, minden lehetőséget kihasználva a szemlélődésre. Jelentősen beesteledvén mostmár Tulceaáig szinte megállás nélkül haladtunk, egyetlen kivétellel, amikor Tóni egy sirály fészektelep életét leste meg, míg mi a kocsiban maradva fiatal gólyatöcsöket fényképeztünk. Nagy–nagy bizalommal szedegettek gépkocsink mellett, így sikerült ezeknek a kecses madaraknak a mozgásáról egy egész fotótanulmányt készíteni, amit a lemenő nap mindent vörösre varázsoló fénye tesz eredetivé.

Még egy helyen megálltunk pillanatra a naplementét fényképezni, mintha csak nem lenne pont elég az ilyen felvételekből, majd elértük Tulceát, a vidék központját.

Ezt az román viszonylatban is nagy és fejlettnek tűnő várost nehéz volt azonosítani a leírásból ismert poros, halzsírtól büdös utcájú településsel, ami állítólag még alig egy-két évtizede volt. Miután szombat este volt, mindenfelé divatos öltözetű fiatalokat, zsúfolásig telt szórakozóhelyeket, száguldozó taxikat láttunk. Erről a településről lenne célszerű a Szulina ágon, vagy a Szentgyörgy ágon behajózva megközelíteni a deltavidék már az általunk bejárttól teljesen eltérő élőhelyeit. Ez azonban már egy másik útra maradt, hiszen egy gyors döntéssel abban maradtunk, hogy megközelítjük hazánkat, nem sokat remélve már a néhány órától, ami a másnapból rendelkezésre állna.

Így egy újabb átvezetett éjszakával sikerült elérni, hogy végképp kimerülten érjünk magyar földre és csak abban legyünk bizonyosak, hogy erre a vidékre mihamarabb vissza kell térni, mert varázsa olyan, amely visszavonzza a látogatót.

Ilyen volt az út, és az ismerkedés a deltával.


Vissza az expedíciókhoz A Nimfea honlapja