A Kakat
hagyatéka
A
Telekhalmi halastórendszer és közvetlen környékének élővilága
– helyi
jelentőségű védetté nyilvánítási javaslat –
Nimfea
Természetvédelmi Egyesület
1998
Szerte a Földön, már régóta tapasztalható a vizes élőhelyek kritikus csökkenése. Ezzel együtt természetesen a vízi élőhelyhez kötődő fajok egyedszáma is csökken, hiszen sokszor nem találnak eredeti élőhelyük ökológiai igényeivel megegyező területet.
A mesterségesen létrehozott halastavak jelentős másodlagos élőhelyekké küzdötték fel magukat, melyek nagyon sok természetvédelmileg értékes fajnak nyújtanak alkalmas élőhelyet az újbóli megtelepedésre. Így volt ez a századelőn drasztikusan lecsökkent számú nagykócsaggal, vagy a szintén fokozottan védett vidrával is. Nem hanyagolható el a tény sem, hogy ezen másodlagos élőhelyek – a halastavak – sokszor (pl. szerte az Alföldön) régi érmaradványokon, volt árterületeken kerültek kialakításra, ami valamilyen szempontból mindenképpen élőhely-rekonstrukciónak számít. Így van ez a Hortobágy-Berettyó mentén létrehozott tavakkal (pl. kenderesszigeti, túrkevei stb.) is, csakúgy, mint a Kis-sárrét területén, a Körös egykori vadvízjárta területein létrehozott Biharugrai és Begécsi halastórendszerrel. Ezek ma már a Körös-Maros Nemzeti Park védett törzsterületei.
Mint az utolsó példából is kiderül, a szakértők hamar észrevették ezen élőhelyek természetvédelmi jelentőségét, és sok helyen léptek is védelmük érdekében. Ma már nemzetközi hírű halastavainkon (pl. Hortobágy halastó, Virágoskúti halastó stb.) megfelelő védelmet élveznek az életközösségek, igyekeznek a gazdálkodást a természetvédelmi szempontokkal összeegyeztetni.
Azonban ezen szempontok szemelőtt tartása a honi halastavaknak csak egy kis részénél mondható el, míg sajnos meggyőződésem, hogy a fennmaradóaknál, a többségnél, a halastó határán megszűnik a természetvédelmi jogszabály hatálya, és mindezen elveinket lábbal tiporják számos vélt indok alapján.
S mint ahogy a vizes élőhelyek védelmének előtérbe kerülésekor néhány értékes faj egyedszáma örvendetesen megnőtt, ugyanígy még fokozni lehetne – és kell is – az ezen ökológiai igényekhez alkalmazkodó élőlények élőhelyeinek védelmét akkor is, ha ez számos nehézségbe ütközik például a magánkézben lévő halastavak esetében.
Munkámmal a középső Tiszavidék egyik legnagyobb halastórendszerének védelmét szeretném kezdeményezni, mely a Kakat-ér mellett őriz számos nagyon értékes élőhelyet, melyeknek védelme mindannyiunk feladata.
Természetvédelmi feladataink között alapvető fontosságú szemléletváltozásokon megyünk át folyamatosan, mely elveket igyekeznünk kell magunkévá tenni munkánk eredményessége érdekében. Ilyen jelentős szemléletváltozás volt, amikor az elfogadott elvekből leadva, az aktív fajvédelmi programok után ökológiai ismereteink bővülésével áttértünk az élőhely-komplexek védelmére, amely már a védendő fajok mellett igyekezett megvédeni az adott terület ökológiai sajátosságait is. Ezzel ráébredtünk, hogy csakis az élőhelyek állapotának fenntartása lehet a védelem sikeres alapja. Ehhez hasonló szemléletváltozásra lesz szüksége a szakembereknek, amikor elindul az a folyamat, amely most már a „rezervátum szemlélettel” szakítva áttér az ökológiai hálózatok (econet) fontosságának megértésére, mely már a fajok alapvető igényére az elszaporodásra alapul. Ezen hálózatok felépítésének ismertetésére azok ismertségére való tekintettel nem fordítanék szót.
Ilyen ökológiai hálózatokban elsődleges folyosónak fognak minősülni a vízfolyások, illetve az ehhez kapcsolódó édesvízi élőhelyek, melyek nagyon sok faj számára nyújtanak ideális élőhelyet, annak ellenére, hogy ezek is változó sebességgel, de átalakulnak.
Az elmúlt években végzett országjáró útjaimmal számos mesterségesen létrehozott halastavat sikerült látnom, vizsgálva azok élővilágát. Ezek néhány év alatt is jól látható változáson mentek át. A nyílt víz idővel feliszapolódott és vízinövények telepedtek meg benne. Eleinte csak alámerülők, mint amilyenek a tócsagaz fajok, később lebegők, mint az imbolygó békaszőlő, vagy a védett sulyom. A víz fölött elterjedő fajok, mint a nád megtelepedése, a gazdasági érdekek megkérdőjelezhetőségével együtt (nyílt vízből vesz el területet, ugyanakkor védi a töltéseket) a megfelelő talaj, illetve feliszapolódás függvénye. Mindezen vegetációkhoz számos élőlény társul a változatos niche-föltételek miatt, mely élőlényközösségek a csökkenő természetes vízi élőhelyek miatt egyre nagyobb természetvédelmi értéket képviselnek. Hazánk erre vonatkozó természetvédelemi feladatai is egyre inkább aktuálissá válnak az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunk miatt, amellett, hogy más feladatokhoz hasonlóan e témában is nagyon fontos lehet a nemzetközi együttműködések eredményessége, illetve az összehangolt munkák hatásos koordinációja. Mára számos ilyen nemzetközi összefogással felvállalt együttműködés születet egy-egy egyezmény formájában.
Ezek közül is az egyik legnagyobb múltú és legismertebb az Irán fővárosában 1971-ben létrehozott Ramstari Egyezmény, melyet öt kontinens 106 országa írt alá, a nemzetközi fontosságú vizes élőhelyek megmentése érdekében. Az 1975-ben hatályba lépett egyezményhez hazánk is csatlakozott 1979-ben, felvállalva az ilyen jellegű honi élőhelyek megóvását.
A nemzetközi jelentőségű „Ramstari” vizes területek között ma már kilencszáz élőhelyet tartanak nyílván, melyek eredeti célja az volt, hogy a vízi élőhelyekhez kötődő madárfajok költését és vonulását biztosítsák a szakemberek, mára azonban a tervek sokkal összetettebbé váltak. Ma már az aggódó szakemberek nem csupán a vízimadarakat féltik, hanem a vizes területeket (illetve ezen környezeti rendszereket – ökoszisztémákat), mint alapvető fontosságú élőhelyeket, így újra visszatérhetünk az élőhely-komplexek, mint az ökológiai folyosók részének védelmi kezdeményezéséhez.
Munkámmal, egy mesterségesen létrehozott vizes élőhely, a Kakat érhez kapcsolódó Telekhalmi halastórendszert szeretném bemutatni, azok életközösségeinek áttekintésével, és bizonyítani, hogy az érintett élőhely védelme az életközösségeinek védelme mellett nemzetközi feladat, illetve jelentős tájvédelmi érdek is.
A térség területének földrajzi kialakulása kérdésének a tudományos kutatásokban csak a részletkérdések tisztázhatók, melyek a geológiai felmérésekből, földrajzi ismeretekből, régészeti kutatások révén felszínre került tárgyakból maradtak fenn, illetve múzeumi leletekből és azok rekonstruálásából tevődnek össze.
Az ősi tájképet egyértelműen a Tisza és a hozzátartozó mellékfolyók együttes rendszere hozta létre a geológiai harmadkorban, a Mátra és a Bükk felől lezúduló vizek hordalékából feltöltődött területen. Az üledéksorok között keletkezett ős Tisza-meder és a Kakat mellékfolyó medre is, mely a lápos tavak között tört utat magának, s a felesleges vizeket elszállítva földrajzi tájegységet alakíthatott ki.
A Telekhalmi rész nagyjából Kenderes és Kunhegyes között fekszik. Itt a Tisza és a Kakat folyásának elhatárolódása idején Kenderes határának Bánhalmáig terjedő magasabb részei vízválasztónak számítottak, míg Kunhegyes felől folyó Kakat Kenderest, az északi és keleti részén határolta. A Kakat vize az áradások idején a folyással ellenkező irányba terelte a magasabb partos részekről a leáradó vizet, így ilyenkor a Berettyó víz-többletét is elvezette. A Kakat kétirányú vízmozgása a 14. században még állandó jellegű volt.
A Kakat folyó még vízimalom dolgoztatására is alkalmas volt, és az kétirányú forgással is működhetett. Az 1777-ben készült Berettyó ártéri térképe világosan ábrázolja a két folyó ősi kapcsolatát. A Tisza és a két mellékfolyó árterülete alakította ki vízjárásokból kiemelkedő Kenderes környéki tájat, mely északon, északkeleten, keleten és délkeleten a Kakat mellékereivel és az általa táplált tóval vált védetté.
A Tisza, Berettyó, Kakat és Nyest folyók által keresztezett, erekkel, lápokkal tarkított táj önálló földrajzi egységet képezett. A területnek legvédettebb része volt a mai Tiszabő és Tiszaroff között Bánhalmáig terjedő Tisza és Kakat folyók szöglete – ahol a vizsgált terület is elhelyezkedik –, valamint Kenderes keleti határán csörgedező Nyest erével záródó Kulis-hát szigetekkel tarkított, ligetes vidéke, melyet a Kenderes község mai beépített keleti részéig nyúló tó övezett. Ezt a tavat 1405. évben még az állatok itatására alkalmas vízzel táplálta a Kakat folyó. A dombokkal, hátakkal, laposokkal, szigetekkel, erekkel tarkított összefüggő táj termékeny, humuszos földjével, dús legelőivel, zöldellő rétjeivel, ringó nádasaival, lombos erdeivel, halászó helyeivel és más kedvező adottságaival alkalmasnak bizonyult az ember letelepedésére.
Ez az ősi vadvízi állapot mit sem változott évszázadok alatt, hozzátartozott a mocsaras, lápi élet a mindennapokhoz. Az emberek foglalkozása, néprajzi emlékeink alapján bizonyíthatóan kiválóan viszonyult a tájhoz a Nagykunság eme szegletében. Jelentős átalakítás azonban nem soká váratott magára. 1728-ban a Béga folyó kanyarulatainak átmetszésével megkezdődött a zabolátlan vadvizek gátak közé erőszakolása. Nem sokkal ezután, 1754-ben a „híres, hírhedt” Mirhó fokot is elzárták, amivel kezdetét vette a közel 100 éves tájátalakító munka, ami döntően megváltoztatta a Nagykunság képét. Ezt követően a Nagykunság hét települése (Kisújszállás, Kunhegyes, Karcag, Kunmadaras, Kenderes Kunszentmárton és Túrkeve) összefogott és a Mirhó fokot elgátalták, hogy megakadályozzák földjeik vízborítását. A gát megépítése után hatalmas területek váltak szabaddá, így e települések megindultak a mezővárosok útján, mindazonáltal számos vízi életmódhoz alkalmazkodott „rétes” embernek vette el ez kenyerét.
A mocsárvilágot uraló vadbőség, a végtelen nádasok, ezzel együtt az ezernyi vízimadár is eltűnt örökre.
Az folyóvíz-szabályozások után még sokig csak nádat termett a föld, de lassan csak kialakultak a mezővárosokat jellemző agrárterületek, az Alföld jellegzetes életformájával a tanyagazdálkodással együtt.
A halastavak építése már a II. Világháború előtt elkezdődött, mégis többségükben a téeszesítések után, az ötvenes években készültek. A területen, az egykori 3 aranykoronás szikes legelő helyén a Telekhalmi halastórendszert a Közép-Tiszavidéki Állami Gazdaság kezdte elé építeni 1964-ben. A munka eredeti ütemezésnek megfelelően folyt, és négy év alatt készült el teljesen a 350 hektár bruttó területű (csatornákkal együtt) rendszer, melyben tíz hét hekterás tóegység foglal helyet, illetve öt nagyobb, 44 hektárostól 90 hektárosig. A tavak táplálóvízéül a Nagykunsági Öntöző Főcsatornából csapolt MK 4.1-es csatornát választották, melyből gravitációs úton kerül a feltöltő csatornákba a víz. Sokhelyütt azonban a csatornáknál dupla diesel szivattyút is használnak, amely jelentősen növeli a teljesítményt.
Ha ránézünk a térképre, akkor valójában nem tűnik nagynak a tórendszer, miután a térképek csak mesterségesen létrehozott egységeket mutatják. Viszont ezekhez jelentős mértékű csatornarendszer, némi gyepterület, erdős csoportok is jönnek, és így együttesen alkotják azt a természetvédelmileg értékes költőhelyet, melyet munkámmal védelemre javasolok.
Az egységeket néha deficittel, néha haszonnál az Állami Gazdaság kezelte egészen a rendszerváltásig, amikor a gazdaság tagjainak járt 20 aranykorona értékű földterület. A halastavak így kiosztották 52 osztatlan közös tulajdonba kapták meg a dolgozók. Ezek közül egy fő vállalkozásba bérbe vette a tavakat a tulajdonosoktól, és a mai napig gazdálkodik azokon.
A tavakon récenevelést folyt, és folyik még ma is, de szerencsére egyre kisebb számban, aminek köszönhetően csökken a vendégvadászás is, de még mindig vannak olasz vadászok, ami sokszor okoz gondokat.
Ha a 4-es számú főút mellett fekvő Kenderesről megindulunk Kunhegyes irányába, elsőként a Kenderes-Bánhalma települést érjük el. Innen Kunhegyes irányába továbbhaladva egy nagy ívű bal kanyarhoz érünk. Ezen az úton folytatva utunk érünk el a telekhalmi halastórendszer balra lekanyarodó magánútjáig, ahol aztán a tavakat közvetlenül megközelíthetjük.
Az általam vizsgált terület a Szolnok-Túri-sík kistájhoz tartozik, ami Jász-Nagykun-Szolnok megye területén fekszik. Területe 1700 km2 (a középtáj 23,3%-a, a nagytáj 3,3/-a).
A kistáj mérsékelten meleg-száraz, de közel fekszik a meleg-száraz éghajlatú területhez, a D-i részek már igen szárazak. Az évi napfénytartam 1970 és 2010 óra közötti; a Dny-i részek élvezik a több napsütést. A nyári évnegyedben 810-820, a téliben kb. 190 óra napsütés valószínű. Az évi középhőmérséklet É-on 9,9-10,0 oC, máshol 10,2-10,4 oC, a vegetációs időszak középhőmérséklete 17,03-17,4 oC. 192-195 napon keresztül, ápr. 9-11 és okt. 20-21 között a napi középhőmérséklet magasabb 10 oC -nál. A fagymentes időszak a Tisza mentén ápr. 7-8-án, a középső területeken ápr. 10-én, K-en ápr. 12-14-én kezdődik s az első őszi fagyok okt. 20 körül várhatók. A fagymentes időszak tehát a Tisza mentén kb. 196, középen kb. 193, K-en - ÉK-en pedig kb. 190 napos. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga ÉK-en 34,9-35,1 C o, máshol 34,4-34,7 C o, a legalacsonyabb minimumhőmérsékleteké pedig -17,0 és -17,5 C o között várható. Az évi csapadék 510-540 mm, de míg a D-i részeken még az 500 mm-t sem éri el, addig a vizsgálataimmal érintett térségében kevéssel az 550 mm-t is meghaladja az átlagos évi csapadék. A vegetációs időszak csapadéka 300 mm körül van, de a D-i részeken csak 280-290 mm. Az ország legszárazabb vidéke ez a terület. A téli időszakban 32-34 hótakarós nap várható, az átlagos maximális hóvastagság 15-16 cm. Az É-ÉK-i, ill. a D-i a leggyakoribb szélirány; az átlagos szélsebesség 2,5 m/s körül van. A kistáj egy része igen száraz, a kevés csapadék indokolja az öntözéses gazdálkodást.
Kelet felől a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik, míg Ny-on kanyargós peremmel néz a Tisza árterére. A Tiszához csak kevés vízfolyás indul. Ilyen az Alcsi-Holt-Tiszához folyó Kengyeli-főcsatorna (18 km, 131 km2), majd a Cibakháza-Martfűi főcsatorna (12 km, 38 km2). A Hortobágy-Berettyó idetartozó 70 km-es szakaszához vezetnek: Köles- Őzes-csatorna (17 km, 122 km2), Karcagi I. sz. főcsatorna(23 km, 252 km2), Villogó-csatorna (38 km, 82 km2), Gástyási-csatorna (11 km, 76 km2), Túrkevei-csatorna (12 km, 63 km2), Varaséri-Álomzugi-főcsatorna (26 km, 274 km2). A Hármas-Körös D-ről 21 km-en határolja a tájat. Hozzávezet a Mezőtúri-főcsatorna (24 km, 164 km2) és a Harangzugi-csatorna (24 km, 344 km2). Száraz, gyér lefolyású, erősen vízhiányos terület. A fentiek mellett számunkra a Kakat-éri-csatorna (45 km, 298 km2) a fontos.
A kistáj 80 és 105 m (Király-halom) közötti tszf-i magasságú, löszszerű üledékekkel fedett hordalékkúp-síkság. A relatív relief átlagos értéke kicsi (2m/km2), a Ny-i részen, ill. a homokbuckás területeken ezt meghaladó értékű. A felszín több mint 50%-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság (a Ny-i részen), ill. az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusába sorolható. A kistáj képében csak a szórványosan megjelenő, a Zagyva és a Tarna hordalékkúp-anyagából felépülő, 1-5 m magas, löszös homokkal fedett homokbuckák, a kistáj D-i felében mindenfelé megjelenő, kusza hálózatot alkotó folyómedre, morotvák, valamint a kunhalmok jelentenek némi változatosságot.
Az Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja (főként az Eger és a Tarna) a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű üledék akkumulálódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag, egészen finomszemű folyóvízi üledék rakódott le, amely löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, hozzá igen jelentős téglaagyag készletek kapcsolódnak. Nagyobb területeket borít - főként a mélyebb, rossz lefolyású felszíneken- a holocén réti és lápi agyag. A legidősebb képződmény a Tisza holocénbeli letaroló tevékenysége következtében szigetszerűen megjelenő, löszös homokkal fedett futóhomok. Potenciális max. szeizmicitás 7o MS.
A zömmel löszös üledékeken 9 talajtípus alakult ki. A legnagyobb kiterjedésűek a kedvező mezőgazdasági adottságú alföldi mészlepedékes és a réti csernozjomok, 12 ill. 34 %-os területi részaránnyal. Vályog és agyagos vályog mechanikai összetételű változataik termékenysége II. és IV. között váltakozik. Felszíntől karbonátos és kilúgozott változataik egyaránt előfordulnak. A mélyben sós réti csernozjomok 4 %-ot, a mélyben szolonyeces réti csernozjomok pedig 2 %-ot tesznek ki. Termékenységi besorolásuk IV. és VI. talajminőségi kategória.
A talajvízhatás alatti mélyebb fekvésű területek kiterjedt (15%) talajtípusát az agyag, vagy agyagos vályog mechanikai összetételű réti talajok és kisebb kiterjedésben (3%) a fiatalabb, kisebb humusztartalmú réti öntés talajok képviselik. A réti talajok termékenységi besorolása a szervesanyag-tartalomban meglevő különbségek ellenére egységesen a VI. talajkategória. A réti talajok csökkent termékenységét valószínűleg erősen savanyú kémhatásuk indokolj, ami miatt meszezésük szükséges.
A szikes talajok mennyisége is számottevő. A mezőgazdaságilag értéktelen rétiszolonyec talajok területi részaránya 9, az igen gyenge termékenységű sztyepesedő réti szolonyecé 8%, a valamivel kedvezőbb termékenységű, általában a VII. talajminőségi kategóriába sorolt szolonyeces réti talajoké pedig 13%. A táj csernozjomokhoz kotődő jelentős mezőgazdasági potenciálja a szikes talajok meliorációjával és a réti talajok meszezésével növelhető.
|
Felhasználás |
% |
hektárban |
|
belterület |
3,7 |
6290 |
|
szántó |
88,1 |
149770 |
|
kert |
0,4 |
680 |
|
szőlő |
0,05 |
85 |
|
rét, legelő |
5,6 |
9520 |
|
erdő |
1,5 |
2550 |
|
vízfelszín |
0,7 |
1190 |
|
fentiekből védett terület |
1,85 |
3160 |
A vizsgált terület növényföldrajzilag a pannon (Pannonicum) flóratartomány, Alföld (Eupannonicum) flóravidékének tiszántúli flórajárásba (Crisicum) tartozik. Általánosságban elmondható róla, hogy potenciális erdőtársulásainak a fűz-nyár-éger ligeterdők (Salicetum albae-fragilis), a tölgy-kőris-szil ligeterdők (Querco-Ulmetum hungaricum), a sziki tölgyesek (Pseudovino-Quercetum roboris) és a tatárjuharos lösztölgyesek (Acerei tatarici-Quercetum) tekinthetők. Szerencsére még nem ritkák itt a szikes mocsarak (Bolboschoenetum maritimi), a vakszikifoltok (Lepidio-Camphorosmetum) és a hernyópázsitos rétek (Agrosti Beckmannietum) sem. A lágyszárú fajok között megtalálható a süntök (Echinocystis echinata), a farkasfog (Bidens triparitus), a magyar sóballa (Suaeda panonica) stb.
A jelentéktelen kiterjedésű erdőgazdasági területeket fiatal- és középkorú, zömében keménylombos erdők borítják. Az összes erdő átlagos évi folyónövedéke 2,1-3,0 m3/ha között ingadozik. A mezőgazdasági növénytermesztés fontosabb kultúrái a búza (25-35 q/ha), az őszi árpa 820-35 q/ha), a kukorica (30-50 q/ha) és a cukorrépa (200-500 q/ha).
Konkrétan a területet, tehát a halastavak élővilágát a madárfajok sokasága jellemzi, ami sokkal inkább a vízközegnek köszönhető, mint a vegetációnak. A halastó töltéseken, és a tavakat elválasztó területeken számos közönséges faj előfordul: közönséges cickafark (Achillea millefolium), veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina), orvosi székfű (Matricaria chamomilla), ebszékfű (Matricaria perforata), sziki sóvirág (Limonium gmelini ssp. hungaricum), fűzlevelű peremizs (Inula salicina), tarka koronafürt (Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), terjőke kígyószisz (Echium vulgare), tejoltó galaj (Galium verum), mezei szarkaláb (Consolida regalis), ogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), közönséges pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), baracklevelű keserűfű (Polygonum persicaria), keszeg saláta (Lactuca serriola), pongyola pitypang (Taraxacum offilinale), fekete ökörfarkkóró (Vesbascum nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), mezei katáng (Cichorium intybus), szarvas kerep (Lotus corniculatus), tövises iglice (Ononis spinosa), fehér mécsvirág (Melandrium album), orvosi somkóró (Melilotus officinalis), mezei árvácska (Viola arvensis), sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus) és a védett közönséges nyúlánksárma (Ornithogalum pyramidale).
Már sokkal fontosabb a számottevő nádas területek jelenléte, hiszen mind tájképileg, mind más élőlények szempontjából fontos ezek jelenléte. A nádasokban (Scirpo-Phragmiteum) élő madarak, mint amilyenek a védett nádiposzáta (Acrocephalus spp.) fajok, vagy épp a kékbegy (Luscinia svecica) eszményi élőhelyet találnak itt, hiszen a kiváló fészkelési lehetőség nyílik a nádszálakon, arról nem is szólva, hogy a rovarok tömkelege terített asztalt kínál.
Szintén a nádasok lakója több természetvédelmileg értékes gémféle is, mint a nagykócsag (Casmerodius alba) vagy a bölömbika (Botaurus stellaris), de számos más faj (szárcsa, vízicsibék) is.
Ezen élőhelyeken a társulásalkotó nádon (Phragmites communis), keskeny és széleslevelű gyékényen (Typha angustifolia és latifolia) kívül számos közönséges faj előfordul még. Nádszálakra felfutva mindenhol látható folyófű epifiton testvére, a felfutó sövényszulák (Calystegia sepium). Szép sárga foltokkal díszíti a nádasok szélét a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) és a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris). A nádasban sokhelyütt láthatjuk a dekoratív virágkákát (Botumus umbellatus), a vízi hídőrt (Alisma plantago-aquatica), a tavi kákát (Schoenoplectus lacustris), a védettségi listáról 1992-ben levett mocsári, vagy sárga nősziromot (Iris pseudacorus), az ágas békabuzogányt (Sparganium erectum), vízi peszércét (Lycopus europaeus), parti nádtippant (Calamagrostis pseudophragmites), a gyógynövényként ismeretes fekete nadálytőt (Symphytum officinale), itt-ott feltűnik a mocsári tisztesfű (Stachys palustris) és a keserédes csucsor (Solanum dulcamara), június-júliustól pedig a lila színű réti füzény (Lythrum salicaria).
A tóegységeket, az időszakos leengedés ellenére is sokhelyütt elborítják a nyíltvizet lakó (hidatofiton) társulások (Lemno-Urticularietum, Myriophyllo-Potametum) jó néhány vízben úszó mocsári növénnyel (forma aqatica). Ezeken van lehetősége költeni az olyan természetvédelmileg értékes fajoknak, mint a koloniálisan költő, fokozottan védett fattyú szerkő (Chlidonias hybrida). A nyílt vízen sokhelyütt láthatóak a víziboglárka- (Batrachium spp.), süllőhinár- (Myriophyllum spp.), tócsagaz- (Ceratorhyllum spp.), békanyálfajok (Cladophora spp.), csakúgy mint több békalencsék, vízi harmatkása (Glycerina maxima), imbolygó békaszőlő (Potamogeton fluitans), hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus), a vízi páfrányféle a védett rucaöröm (Salvinia natans), és a tömeges, ám mégis európai vörüskönyves sulyom (Tapra natans).
A Telekhalmi halastó területei semmiképpen nem őshonos élőhelyek, mint ahogy társulásai is mesterségesek. Éppen ezért védelmi javaslatunk döntően a állatvilág természetvédelmi jelentőségén rejlik, amellett, hogy a Kakat ér örökségét őrzi az érmaradványok mellett, az egykori vízjárta területeken létrehozott halastórendszer.
Sajnos szakértők nem vizsgálták meg a területet, így a gerinctelen faunábál alig vannak adataink, holott számos értékes faj előfordulhat itt. Sikerült meghatároznom Atalanta lepkét (Vanessa atalanta), fecskefarkú lepkét (Papilio machaon), nappali pávaszemet (Nymphalis antiopa) és kis rókalepkét (Aglais urticae). Ezek mellett gyakran láttam fehérpettyes álcsüngőlepkét (Syntomis phegea), közönséges tűzlepkévet (Lycaena phlaeas), közönséges boglárkalepkét (Polyommatus icarus), valamint néhány fénycsapdával gyűjtött tegzes fajt az alábbinak sikerült meghatározni segítséggel: Agrilea sexmaculata Curtis 1834, Oecetis ochracea Curtis 1825, Leptocerus tineiformis (Curtis 1834), Oecetis furva Rambur 1842, Ecnomus terellus Rambur 1842, és Psychomyia pusilla Fabricius 1781. Ezek mellett még az alábbi fajok meghatározására került sor: lovagbadobács (Lygaetus eqestris), szegélyes bibircsesbogár (Zmalachius marginellus), kacsafarkú szender (Macroglossa stellatarum), aranyszemű fátyolka (Chrysopa chrysops), gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium), sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum), sokpettyes bundásbogár (Oxythyrea funesta) és cinóbervörös pattanóbogár (Ampedus cinnabarinus).
A kétéltűeket (Amphibia) kevés faj, de nagy egyedszám jellemzi. Rendkívül gyakori a feltöltőcsatornák környékén, és az érmaradványok környékén a vöröshasú unka (Bombina bombina). Mindenfelé látható, de nem túl nagy számban a zöld varangy (Bufo viridis) is. Sokfele találkoztam a zöld levelibékával (Hyla arborea). A kecskebéka fajcsoport (Rana spp.) egyedeinek vizsgálata jelentősebb felkészültséget igényelt volna, így nem volt módom azokat (a három fajt) egymástól elkülöníteni de mindenképpen a leggyakoribb kétéltűek a területen. Ezer szám kerülnek a lehalászásokkor a halászok hálójába is, amellett, hogy hangjuk meghatározza a terület alapvető hangulatát.
A Halastavakra bevezető kövesúton, illetve töltésein gyakran találkozhatunk fürge gyíkkal (Lacerta agilis), és gyakran látható a vízen úszó vízisikló (Natrix natrix) is, melynek populációja itt ugyan még stabil, de mindenképpen alacsony egyedszámmal, és nem sikerül a halastavi egyedeket teljes bizonyossággal elkülöníteni a érmaradványok környékén élő szaporodó közösségtől.
A terület legjelntősebb értékét mindenképpen az itt előforduló madarak adják, hiszen mind szaporodó, mind táplálkozó helynek ideális.
A nádasokból rendszeresen hallható a bölömbika (Botaurus stellaris), és valószínűleg költ is itt. Szintén állandóan jelen van és bizonyítottan költ több pár pocgém (Ixobrychus minutus). Gyakran láthatóak a táplálkozó bakcsók (Nycticorax nycticorax), kis kócsagok (Egretta garzetta), szürke gémek (Ardea cinerea) és néhány még ezeknél is ritkább selyemgémből (Ardeola ralloides) is. A nagy kócsag (Casmerodius alba) és vörös gém (Ardea purpurea) bizonyára költ a területen és talán várható a kanalasgém (Platalea leucordia) megtelepedése is. A kunhegyesi és részben a kenderesi fehér gólya (Ciconia ciconia) populáció is állandó táplálkozó és gyülekező helyül használja a parcellákat.
A telekhalmi nádasokban él a monoton énekéről ismert nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides), a fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon), a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus), az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palusris), a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), a nádi sármány (Emberiza schoeniclus), és az erőteljes énekéről felismerhető nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). Ugyanitt több pár költhet a fokozottan védett kékbegyből (Luscinia svecica) is, melyeknek revírjét rendszeresen sikerült kihallgatni, kifigyelni sikerült.
Nem évenként ismétlődő rendszerességgel, de több alkalommal költött már kormos szerkő (Chlidonias niger), mely fajhoz csatlakozhat dankasirály (Larus ridibundus), küszvágó csér (Sterna hirundo) is. Ezeknél gyakoribb a tavakon a fattyú szerkő (Chlidonias hybridus).
A tavak környékére gyakran bejár szitakötőket vadászni kabasólyom (Faco subbutes) és az egy pár, közeli agrárterületen költő hamvas rétihéja (Circus pygargus). Rokona a barna rétihéja (Circus aeruginosus) költ is a tavak nádasaiban és a téli időszak kivételével rendszeresen látható. A területen télen vendégeskedik a kékes rétihéja (Circus cyaneus), gatyás ölyv (Buteo lagopus) és az ezeknél jóval ritkább kis sólyom (Falco columbarius). Bár nem a rendhez tartoznak, de a téli vendégeknél mindenképpen meg kell említeni a nagy őrgébicset (Lanius exubitor) is, illetve ritkán feltűnő a hollót (Corvus corax).
A ragadozók közül még alkalmanként halász sas (Pandion haliäetus) és a vándor sólyom (Falco peregrinus) is előfordul.
Gyakorta hallhatunk és láthatunk parlagi pityert (Anthus campestris), hantmadarat, (Oenanthe oenanthe) ami költ is a védelemre javasolt területen, a lecsapolt tavakon táplálkozó bíbicet (Vanellus vanellus) és godákat is (Limosa limosa) figyelhetünk meg. A környékén réti fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnt több alkalommal 1993-ban. Ugyanitt a bokrosokat keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány csaláncsúcsok (Saxicola torqata).
Az igazi színjáték az őszi vonulás idején kezdődik. Igaz, hogy a nagy teljesítményű szivattyúk hatására nem sok időt vannak a tavak csupaszon, de akkor ellepik a felszínüket a parti madarak ezrei. Egy-egy jó vonulású esztendőben, mint a milyen az 1998-is, egyszerre akár húsz limikólafajt is meg lehet figyelni.
Hogy az értékesebbekkel kezdjem: lehet itt találkozni széki gólyával (Himantopus himantopus), gulipánnal (Recurvirostra avosetta), széki csérrel (Glareola pratincola), nagy szélkiáltóval (Numenius arquata) és kis lilével (Charadrius dubius) is, mely fajoknak költése bármelyik évben várható lenne, ha tavakon a gazdálkodás olyan volna. További vonuló fajok jelenlétét is regisztrálhattam: parti lile (Charadrius hiaticula), arany lile (Pluvialis apricaria), ujjas lile (Pluvialis squatarola), apró partfutó (Calidris minuta), temminck-partfutó (Calidris temminckii), sarlós partfutó (Calidris ferruginea), havasi partfutó (Calidris alpina), pajzsos cankó (Philomachus pugnax), sárszalonka (Gallinago gallinago), kis szélkiáltó (Numenius phaeopus), füstös cankó (Tringa erythropus), piroslábú cankó (Tringa totanus), szürke cankó (Tringa nebularia), erdei cankó (Tringa ochropus), réti cankó (Tringa glaerola), billegető cankó (Actitis hypoleucos), vékonycsőrű víztaposó (Phalaropus lobatus), kis sirály (Larus minutus), vihar sirály (Larus canus), sárgalábú sirály (Larus cachinnans). Néha olyan ritkaság is előkerül, mint a csigaforgató (Haematopus ostralegus). Idén ősszel több alkalommal sikerült megfigyelni fenyérfutót (Calidris alba) és sarki partfutót (Calidris canotus) is. A Magyarországról költőfajként kiveszett tavi cankó (Tringa stagnatilis) is vendég alkalmanként.
Egyelőre szintén csak tavaszi-őszi vonulásban figyelhetőek meg az esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia nigra), melyekből alkalmanként tizenöt egyedet is meghaladó csapat van jelen. Szintén vonuló a vetési lúd (Anser fabalis), nagy lilik (Anser albifrons) és nyári lúd (Anser anser), melynek a terület egyébként kiváló költőhelyet kínál.
A kendermagos réce (Anas strepera) kis számban rendszeresen vonul, csakúgy mint a nyílfarkú réce (Anas acuta) és a kontyos réce (Aytihya fuligula). Ezektől jóval nagyobb számban figyelhető meg böjti réce (Anas querquedula), fütyülő réce (Anas penelope) és kanalas réce (Anas clypeata). Szinte tömeges a csörgő réce (Anas crecca), a barát réce (Aythya ferina) és természetesen a tőkés réce előfordulása (Anas platyrhyncos).
Az emlősök (Mammalia) törzsét képviselik a vizsgált térségben a nádasok szélein rejtőzködő vaddisznó (Sus scrofa), az ezeknél gyakoribb róka (Vulpes vulpes), nyest (Martes foina), görény (Mustela putorius), menyét (Mustela nivalis), pézsmapocok (Ondatra zibrthica), mezei nyúl (Lepus europaeus), keleti sün (Erinaceus europaeus), vakond (Talpa europaea), mezei pocok (Microtus arvalis), mezei cickány (Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), közönséges vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus), hörcsög (Cricetus cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus), törpe cickány (Sorex minutus) és a titokzatos éjjeli repülőemlősök közül a szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus), kései denevér (Eptesicus serotinus), korai denevér (Nyctalus noctua) valamint a vízpartok odúlakó faja a vízi denevér (Myotis daubentoni). Szintén előfordul a tavakon és vitákra ad okot a fokozottan védett vidra (Lutra lutra) is.
A társadalom, gazdaság és tudományok területén jelentkező újabb és újabb eredmények szükségessé teszik a környezetvédelmi feladataink folyamatos átértékelését, eddigi eredményeinek fejlesztését. A túlnépesedés, szűkülő élettér, a technológia fejlődése és az ezzel szemben egyenes arányban jelentkező bioszféra rohamos pusztulása világossá tették, hogy az emberiség lélekszámának növekedésével egyre nagyobb nyomás nehezedik a természetes állapotokat őrző élőhelyekre.
Miután tudjuk, hogy a genetikai erőforrások elvesztése pótolhatatlan veszteségekkel jár az emberiség számára, mindenképpen meg kell akadályoznunk a fajok egyedeinek létszámcsökkenését. Ha az olyan ritka fajok, mint a vékonycsőrű póling, önerőből fenn tudna maradni, akkor nem lenne szükség védelmi intézkedésekre. De mindaddig, amíg a élőközösségek fajszáma csökken, elsődleges szempontnak kell lennie, ezen ritkuló közösségek védelmének, amit csakis élőhelyeik védelmével lehet elérni, legyen az természetes, vagy természetes állapotú terület.
Munkánkban mindenképpen elsőbbséget kell biztosítani azoknak a fenyegetett területeknek, melyek szaporodóközösségei szerte a világon veszélyeztettek. A vízimadarak számos családja használja a bemutatott élőhelyet vonuló- pihenőhelyül, így mindenképpen elsődleges ökológiai folyosónak, minősül, ami bár nem indokolná önállóan védelmi javaslatomat, de a terület számos természetvédelmileg értékes, Európailag is ritkuló számú fajnak nyújt költőhelyet.
1996-ban megszületett az új természetvédelmi törvény, az 1996. évi LIII. sz. törvény, mely első részében az alapelvek között kimondja, hogy „minden természetes és jogi személy, valamint szervezet kötelessége a természeti értékek és területek védelme”. A Kakathoz kapcsolódó halastórendszerek számos ökológiai, természetvédelmi szempontból értékes élőhelyet őriznek, és miután a fentebb említett jogszabály 7. § (2.) bekezdésének [ h ] pontja kimondja, hogy: „biztosítani kell a jellegzetes tájképi elemek fennmaradását”, s miután a vizsgált élőhely tájképi jelentősége mellett nemzetközileg hazánkra bízott életközösséget tart fenn, így természeti védelmét mindenképpen indokoltnak tartom, s tekintettel a számos védett és fokozottan védett fajra, a tavak védelme ugyenezen törvény által előírt 8. §-ának (1) bekezdése is érvénybe lép, mely alapján: a védelemre érdemes „(...)életközösségek megőrzését élőhelyük védelmével együtt kell biztosítani.”
Számos ellentét alakult ki a természetvédelem ügye és a halastavi gazdálkodás között melyeknek megoldása még mindig nem megy simán, de egyre több lehetőség lesz ezek orvoslására.
A legjelentőbb ellentét abból alakulhatott ki, hogy a halastavi gazdálkodásban – ha a gazdák és kezelők eltúlozzák is – mindenképpen van bizonyos kártétele a védett és fokozottan védett állatfajoknak.
A madárkárt szokták elsődlegesen okolni a természetvédelem és a gazdálkodások rossz viszonyáért, és ezen problémák megoldása egyre sürgetőbb feladat. A gazdálkodás során többféle kár is keletkezhet:
· Az elsőként a madarak által hordozott hal-parazitákat említeném, ami bár legtöbbször szerencsére elkerüli a halastó kezelők figyelmét, de mindenképen kell róla szólni, de természetvédelmi megoldására ennek nem látok módot.
· A második probléma az állítólagos takarmányfogyasztás, azaz a madarak haltakarmánnyal való táplálkozása, ami megítélésem szerint csak vélt probléma, a kártétel jelentéktelen.
· Nagy gondot jelent viszont az, hogy a halastavi gazdálkodás során a tavak kezelése semmilyen természetvédelmi elvet nem vesz figyelembe. Az illegális nádégetésekkor számos gondot okoznak a gyújtogatók (melyeknek kiléte nyílt titok) mindenképpen, de fő gondot az jelenti, hogy mindez a költési időszak megkezdése előtt történik, ami nehezíti számos természetvédelmileg értékes faj megtelepedését.
· A legnagyobb vitákat a halakkal táplálkozó madárfajok és esetleg a vidra egyedszámának csökkentése váltja ki. Számos esetben fokozottan védett fajok, mint amilyen a vidra is, okoznak halkárt, de legtöbbször mégis a sirályfélék ivadékpusztítását a gémfélék és a kárókatona halpusztítását emelik ki. Eme utóbbi faj jelentős állománynövekedésen ment keresztül és ma már a jogszabályok sem védik, így szabadon gyéríthető, mégsem támogatom ezen megoldását a problémának, miután a gyérítéssel nem oldjuk meg azt, hiszen újabb és újabb egyedei érkeznek a fajnak, és vadászás során az összes többi faj is jelentősen zavarva van. Amit hamarosan meg kell oldanunk, az a faj költőállomány szabályozása.
· Szintén gondot jelent a halastavakon történő vadászás és vadásztatás. Mindennaposnak mondható sajnos a szürke gém, kócsagok, sirályok és más fajok elejtése is a tavakon az előbbi problémából adódóan. Még nagyobb gond alkalmanként az olasz vendégvadászok által okozott kár, miután azok semmilyen emberi és isteni törvényt nem hajlandóak figyelembe venni.
Megoldási javaslatként számos gondolat felmerülhet. Tájanként más-más megoldásokat szoktak javasolni, míg én vallom, az általam felvetett problémák és gondok sajnos nem csupán a Telekhalmi halastavakra érvényesek, hanem hazánk legtöbb hasonló gazdálkodású alföldi tavára. Éppen ezért néhány ötlet, melyek kivitelezése kedvezően befolyásolhatja gazda-természetvédő viszonyt.
· Szakmailag megalapozott, reális kártérítési rendszert kellene létrehozni a központi környezetvédelmi alap terhére, amely már indokolatlanná tenné a lövöldözést.
· Megfelelő, nemzetközi együttműködésen alapuló költőállomány szabályozást kellene kidolgozni a kárókatonák esetében.
· Az olasz vadásztatások lehetőség szerinti maximális csökkentését kellene elérni.
A Telekhalmi halastó rendszer védelmével mindenképpen egy változatos élőhelyet védhetnénk meg, amely számos természetvédelmileg értékes fajnak nyújt otthont.
Biztos, hogy az egyik legnehezebb feladat a természetvédelem munkatársainak, hogy a magán kézben lévő területeken aktív természetvédelmi szempontokat tudjanak érvényesíteni, hiszen a gazdák rövidtávú gazdasági érdekek miatt rendszerint figyelmen kívül hagyják a természetvédelmi szempontokat. Így van halastavaknál is, melyek mint összetett ökoszisztémák, melyeknek fenntartása és kezelése rendkívül fontos természetvédelmi feladat, amely mindenképpen eszköze a Föld fenntartható fejlődésének, éppen ezért fel kell vállalni ezen területek védelmének ügyét is. Minél hamarabb annál jobb.
Barati – Demeter (szerk.): Ökológiai hálózatok Európában (CEEWEB, 1997)
Bőhm András: A Ramsari Egyezmény (Természetbúvár, 1998/3)
David Attenborough: Az élővilág Atlasza (Geoholding, 1994)
Dunka – Fejér – Vágás: A verítékes honfoglalás (Vízügyi Múzeum, 1997)
Gera Pál: Gondolatok a természetvédelemről (Természet, 1998/9)
Kormos László: Kenderes története a honfoglalástól 1728-ig (Megyei Múzeum, 1979)
Marosi Sándor dr. (szerk.): Magyarország Kistájainak katasztere (MTA, 1990)
Sallai R. Benedek: A bucsai jenőmajori rét és erdő védelme (kézirat, 1997)
Szabó Balázs: Halastavaink jelene (Madártávlat, 97/4)
Szurmay Ernő (szerk): A 700 éves Kunhegyes (Megyei Könyvtár, 1989)
Tóth Albert dr. (szerk.): „Áldás és átok a víz” (Kisújszállás Tanácsa, 1987)