A Hortobágy-Berettyó

alsó szakaszának

védetté nyilvánítási javaslata

 

Sallai R. Benedek

Herman Ottó Természetvédő Kör

1997.

 

Előszó

  Egyesületünk Alapszabályban lefektetett tevékenysége, hogy a működési

terület nem védett területeit feltárja, természetvédelmileg értékelje

bevont szakértők segítségével, majd amennyiben szükséges védetté

nyilvánításukat kezdeményezze. 1995-ben ugyanezen kiírásra okokból

készítettük el a túrkevei Malom-zug helyi jelentőségű védelmi javaslatát,

melyet a helyi önkormányzathoz be is adtunk elbírálás végett.. Mindmáig nem

született érdemi határozat a témában, s közben mi rájöttünk, hogy valójában

a Malom-zug csupán egy összefüggő élőhely-együttes kis része, mely fontos

szerepet tölt be a térségi econet hálózatban is.. Elkezdtük tehát a hozzá

kapcsolódó élőhelyeket is felmérni, így az akkori alig 200 ha-os terület

mára 1000 hektárossá nőtte magát és a Malom-zug jelentősége az egészhez

viszonyítva csupán résznyi lett.

1980-as dr. Tóth Albert által történt kezdeményezésre megszületett a

határozat 1984-ben, melynek lényege: A Szolnok Megyei Tanács védetté

nyilvánítja, és természetvédelmi területté jelöli ki Hortobágy-Berettyó

hullámterét a hozzákapcsolódó élőhelyekkel a Villogó Belvízfőcsatorna

torkolatától a túrkevei Balai Hídig Ecsegpusztai természetvédelmi Terület

néven. Azóta e megyei jelentőségű terület elsőként a Dévaványai Tájvédelmi

Körzet része (1992), majd a létrejött Körös-Maros Nemzeti Park

törzsterülete lett (1997), csakúgy, mint a Körösladány, Gyomaendrőd,

Szarvas mellett lévő Körös szakasz, mely valaha a megyei jelentőségű

Körösvölgyi Természetvédelmi Terület volt. Ezek szorításában azonban a

Túrkevei Balai Hídtól a Hortobágy-Berettyó mentén végig, mindaddig amíg az

a Hármas-Körösbe ömlik, számtalan értékes élőhely maradt ki a védett

területekből, melyek jelentősege megközelíti az előbb említettekét. Ezek

többnyire a Balai híd és a mezőtúri közúti híd között találhatóak, mert

onnan a Hármas-Körösi vaskapuig többnyire erősen csatornázott keskeny

szakaszok vannak.

 

   Jelen munkánkkal e természetvédelmi kezelés alól kimaradt élőhelyeket

kívánjuk bemutatni azzal a szándékkal, hogy a fenti két területet

„összekösse” és egy összefüggő természetvédelmi élőhelyet hozzon létre,

mely méltán kapcsolódhatna a Körös-Maros Nemzeti Park törzsterületei közé.

A védelemre javasolt terület elhelyezkedése

A túrkevei Balai hídnál ér véget a Körös-Maros Nemzeti Park Ecsegpusztai

része. A hídtól Túrkeve irányában fekszik Malom-zug, melynek védelmi

javaslatát önállóan korábban elkészítettük. Továbbhaladva Túrkedd irányába

a folyószakaszon az árvízvédelmi töltéseket vettük bele a tervezetbe. A

Túrkeddi hídnál délre, dél-keletre terül el a KMNP Csejt-pusztai része.

Továbbhaladva még mindig a gátak határával elhagyjuk a Tisza II.

Öntözőcsatorna Berettyóba történő folyását (Zubogó) és hamarosan elérjük a

Nagylaposi részeket mely után természetes szigetek alakultak ki a

Berettyón, melynek jelentőségére később térünk. Itt az ártéri ligeterdő is

erősödik, a gátak szorításában lévő hullámtér is szélesedik. A folyó Békés

megyei oldalán hamarosan elhagyjuk Szanda-zugot és Szent Miklós-zugot

melyek átnyúlnak Békés megyei területekre is, és a Berettyó levágott

ágainak belsejében terülnek el. Ez az első hely Malom-zug óta, ahol a

védelemre javasolt terület határa elhagyja a gátszélességet, itt azonban

kb. 250 ha-nyi területet ölel át. A Békés megyei oldalból a továbbiakban a

gátszélességben halad tovább a javasolt határ, míg a Szolnok megyei oldalon

két újabb pusztai élőhelyekre emlékeztető zug belső van. Ebből a nagyobbik

az Álom-zug belső. Itt a túrihoz hasonlóan a holtágat terveztük határnak

(együttesen további 130 ha). Ezután a Hortobágy-Berettyó kiszélesedik

Mezőtúr alatt. A mezőtúri közúti hídtól a Körös torkolatig ismét a gátak

határolnák a tervezett területet. A Hortobágy-Berettyóba több különböző

méretű csatorna vize is érkezik, melyek egy része az egykori mocsárvilág

megszüntetését segítette elő, más része viszont az ezt követő vízhiányban

az öntözésekhez kellett.

 

  A védelemre javasolt terület közigazgatásilag Jász-Nagykun-Szolnok

megyében terül el, nagyrészt Mezőtúr városhatárán belül, kismértékben

nyúlik át Túrkeve területére (Malom-zugnál és Túrkeddnél) valamint még

kisebb mértékben Békés megyébe (Szent Miklós-zugnál). Fás és fátlan

társulások egyaránt megtalálhatóak benne, természetvédelmileg jelentős

ártéri puha- és keményfa ligeterdőkkel. A partok többnyire lankásak. Az

sekély vízfolyás szélein kisebb-nagyobb foltokat alkot a nád és a gyékény.

A nyíltvízen, vagy az állandóan víz alatt lévő részeken lebegő és gyökerező

hínárnövény társulások alakultak ki. A hullámteret, valamint a zug-belsőket

ecsetpázsitos rét borítja. A meredekebb partokat általában egy keskeny

nádcsík szegélyezi, illetve itt-ott bokorfüzesek, ártéri fűz-nyár

ligeterdők kísérik a folyót.

 

   A vidék bemutatása

„Nincsen víz az ér medrébe,

Harmat sincsen a mezőbe,

Így jutottam szégyenszemre

Koldusok kenyerére.”

  (népi verses vélekedés az

ármentesítési munkákról)

 

  E vidék „mióta világ a világ” mindig is hatalmas mocsártenger volt és ez

nem hogy taszította volna az embert; vonzotta, hiszen eszményi vadászó,

halszó helyet rejtett magában a végtelen „rét”. Hosszú évszázadokig éltek

itt együtt a természettel az emberek kihasználva, de nem kizsarolva a

természet adta lehetőségeket. A „futás” idején (török vész) a nádtenger

jelentette a menedéket, az otthont. Erről az időről, és a védekezésről írja

Szűcs Sándor, a „sárrét öregje” művében: „Bizony a lápokon könnyűszerrel

elbántak a sárrétiek az ellenféllel, akármilyen hosszú dárdát szorongatott

a kezében, s ha boglyányi turbán volt a fejére csavarva, akkor is ! Egyszer

bemerészkedett ide egy rabra éhes kóbori kurtány csapat. De ki már nem jött

többé ! Az itt lappangó szeghalmiak nádvágó kacurra támadtak a zsombékok

közt evickélő kurázsis vitézekre, akik mind egy szálig a rét ombolyos

vizébe vesztek.”

 

   Kialakult a tájon a két jellegzetes életforma, a pásztorkodás és

pákászkodás, melyet az folyóvíz szabályozási munkák veszejtettek el. S bár

az ár rendszeresen elmosta itt a településeket, mégsem vágyott itt rá

senki, hogy az életet adó folyót szabályozzák. Meg is tettek mindent, hogy

a munka meghiúsuljon – hiába. Erről ismét Szűcs Sándor sorait idézem „A rét

pusztulása” c. művéből. „Víz közt nevelkedett elődeink mégse nézték jó

szemmel az inzsellérek sürgölődését. A pákászok nem szívesen kalauzolták

őket. Ha rábeszélésnek engedve valamelyik be is ment a nádas közé, a

legveszélyesebb helyeken otthagyta a társaságot. [...]

Az 1833. évi Főjelentés írja, hogy » gátokat rész szerént az ilyen

intézetek iránt még érzéketlen lakosok, nagyobb részint pedig a szilaj

indulatú pásztorok több ízben elvágják « [...] A szilaj indulatú pásztorok

és a velük egyetértők fenekedési idővel egyre kevesebbet értek. Nem tudták

megmenteni Sárrétjüket.

 

   A császári és királyi helyhatóság Bodoky Károly mérnököt megbízta a

Körös és a Berettyó szabályozási tervének kidolgozásával. Bodoky az

ármentesítő területet 840 ezer kat. holdban állapítván meg, egységes

vízrendezési tervet 1855-re el is készítette.”

Bár a vidék vérét, a vízzel elvettették a tájtól, mégis a huszonnégy

esztendő alatt a lakosság ellenszenve a munkák iránt sokat enyhült,

különösen a parasztok körében. Addig azonban míg felszánthatták a vad födet

a földművesek, sok-sok idő telt el. Több nyáron csak gyújtogattak, égették

a szárazra került nádasokat. Nem tudtak mit kezdeni az erdőnyi részeket

elborító, kemence méretű zsombékokkal sem. A bevetett barázda jó ideig

gabona helyett csak gyékényt, nádat és sást termett, aminek az eke nemigen

ártott. Több évtized fáradtságos munkája kellett, hogy e föld gabonát

teremjen.

 

A pákászokat, pásztorokat ez azonban nem vigasztalta meg. „A nagy

gulyákat, nyájakat, kondákat feloszlatták, a vízzel elúszott a hal, a nád

és gyékényvágó rétet kipusztították, a szárazzá tett tájról elköltözött a

sok madár. Így tehát ők kisemmizetteknek érezték magukat. A rét helyét

elfoglaló uradalmak napszámosaivá lettek” -írja Szűcs Sándor, aki egész

életében – csakúgy mint még ma is sokan – visszasírta a régi Sárrét

világát. Éppen ezért gúnyos az utókortól, hogy Bodoky Károlynak emlékművet

emeltek, és azt Szűcs Sándor szülőházán helyezték el, a sárrét öregjének

emlékműve mellett.

 

A kistáj bemutatása

A kistáj Jász-Nagykun-Szolnok megyében helyezkedik el, területe 1700 km2

(2. sz. térképmelléklet). A védelemre javasolt terület ennek csupán néhány

százalékát teszi ki. Hozzátartozó települések: Fegyvernek, Karcag,

Kenderes, Kengyel, Kétpó, Kisújszállás, Kuncsorba, Martfű, Mesterszállás,

Mezőhék, Mezőtúr, Örményes, Rákóczifalva, Rákócziújfalu, Tiszaföldvár,

Törökszentmiklós és Túrkeve.

Domborzat adatok: A kistáj 80 és 105 méter tengerszint feletti

magasságú, löszszerű üledékkel fedett hordalékkúp-síkság.  A felszín több

mint 50 %-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos

síkság (főképp a nyugati részen), illetve az ártéri szintű síkság

(peremeken) orográfiai domborzattípusba sorolható. A relatív relief átlagos

értéke kicsi (2m/km2) a Ny.i részen, ill. a homokbuckás területeken ezt

meghaladó értékű. Területhasznosítása szempontjából: belterület: 3,4 %,

Szántó 88,1 %, kert, 0,4 %, szőlő 0,05 %, rét, legelő 5,6 % (9520 ha), erdő

1,5 %, vízfelszín 0,7% és ebből mindössze 1,85 % (3160 ha) védett.

Amennyiben védelmi javaslatom nem kerül meghallgatásra, valószínűleg rövid

időn belül újra nő a szántók aránya, a rétek rovására. Földtani adottságok:

Az Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja a pleisztocénban

befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű

üledék akkumállódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag,

rendkívül finomszemű üledék rakódott le, amely a későbbiekben löszösödött.

A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, s ehhez

jelentős téglaagyag készletek párosulnak. Nagyobb területeket borít a réti

és lápi agyag. Éghajlat: A kistáj mérsékelten meleg-száraz, egyes déli

helyek igen szárazak. A napfényes órák száma 1970 és 2010 között van (1989-

ben 1738,3 óra volt, 1990-ben 2229,6 óra.). A nyári negyedben 810-820, a

téliben 190 a leggyakoribb. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,4 oC körüli, de

mértek már 28,2 oC hideget és 39,8 oC meleget is. Vegetációs időszakban az

átlag hőmérséklet 17,3-17,4 oC közötti. A fagymentes időszak általában

április 12-14 körül kezdődik és eltart a tizedik hónap végig, átlagban 20-

ig, ami kb. 190 napot jelent. A csapadék évi átlaga megközelítőleg 515,2

mm, melyből vegetációs időszakra 300 mm esik. Az ország legszárazabb

helyeinek egyike. Uralkodó széljárás észak-keleti 18,4 %-os de dél, dél-

nyugati jelleggel is bír, átlagos sebessége 2,5 m/s körül van. A 24 órás

csapadékmaximum 90 mm, téli időszakban 32-34 hótakarós nap az átlag, 15-16

cm vastagsággal. Vízrajza a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik. A környéken

jelentős belvíz veszély van, amit jelez az is, hogy a kistájon a

belvízelvezető csatornák összhossza meghaladja a 1500 kilómétert is. A

tavaszi-őszi belvizek jelentős helyet képviselnek a madárvonulásban,

ugyanis e helyeket megszállják a partimadarak. Az átlagos talajvízmélység 6

m körüli. Talajtani szempontból elmondható, hogy zömmel löszös üledéken

kilenc talajtípus alakult ki. A legnagyobb kiterjedésűek a mezőgazdasági

adottságú alföldi mészlepedékes és réti cserazjomok, 12 ill. 30 %-os

területi részaránnyal. Felszíntől karbonátos és kilúgozott változataik

egyaránt előfordulnak. A mélyben sós réti csernazjomok 4 %-ot, a mélyben

szolonyeces réti csernazjomok pedig 2 %-ot tesznek ki. termékenységi

besorolásuk IV. és VI. talajminőségi kategória.

Vizsgált területek bemutatása:

Hortobágy-Berettyó folyószakasz bemutatása:

A védelemre javasolt területen arányaiban (nagyságát tekintve) a

legjelentősebb élőhelyet a Hortobágy-Berettyó hullámtere és az ehhez

kapcsolódó ártéri élőhelyek jelentik. Ezek együttes nagysága sem éri el 450

hektárt, noha a folyószakasz hossza kb. 24 km.

A Berettyó eredeti neve Túr (innen a települések neve is: Túrkeve,

Mezőtúr, Túrkedd stb.), melyet Anonymus nevez elsőként ős magyar szóval

Berettyónak, mely megnevezés berkes, lápos, mocsarast jelent, mely jelzők

akkoriban tökéletesen ráillettek a mai Hortobágy-Berettyóra. Akkoriban

Hortobágy-Berettyó főcsatorna korántsem csatorna volt, hanem folyó, amely

megegyezett a Berettyóval, mely Szilágy megyében a Réz hegység lábától

eredt. A Berettyót azonban a Körösökkel együtt a fentebb említett Bodoky

Károly kerületi főmérnök tervei alapján 1858-ban elkezdték szabályozni.

1865-re a Berettyót a Sárréttől teljesen elzárták és 1866-ban Bakonszegtől

Szeghalomig vizének új medret ástak a Sebes-Körösig. A Hortobágy folyó

vize még egy darabig táplálta a Nagy-Sárrét mocsárvilágát, melynek

ismertebb neve Berettyó-Sárrét volt. A Bakonszegtől Bucsa irányába tartó

Ős-Berettyó szakaszt Bucsánál elvágták, és a Hortobágy folyóval pedig

összekötötték. Innen származik a folyó mai neve is: Hortobágy-Berettyó

főcsatorna. A vízrendezési munkálatokat 1890-re fejezték be. Mikor Bodoky

Károly végig akarta járni a szabályozott folyókat, azonban útja során

szélütés érte, meghalt. Úgy tartják, a Sárrét átka fogott rajta...

Ma tehát a Hortobágy-Berettyó főcsatorna valójában a Hortobágy folyónak

az Ágota-halomtól délre eső alsó szakasza. Helyén az árvízmentesítés előtt

még az Ó-Berettyó folyt ekkor a Hortobágy csak jobb oldali mellékfolyója

volt.

Az eredeti meder lényegesen kanyargósabb volt a mainál (1. térkép

melléklet), de a szabályozási munkálatok során legtöbb helyen a kanyarokat

átvágták és ennek következtében vált csatorna jellegűvé. Különösképpen

érvényes ez a megállapítás a Ágota-halom és Bucsa közötti szakaszra,

valamint valamennyire torkolathoz közeli alsó szakaszra (munkánk tárgyának

legalsó részére), melyet árvízkapu véd a Hármas-Körös árhullámainak

visszaduzzasztó hatásától.

Ezzel ellentétben a Bucsa és a túrkevei Balai híd közötti szakasza

megőrizte ősi kanyargós formáját, így lett ez a kanyarokban gazdag,

vízinövényekkel benőtt, lapos partok által szegélyezett rész a védett

terület része elsőként. Itt az árvízvédelmi töltések vonala sem követi a

folyót. A Balai hidat elhagyva is találkozunk még kanyarokkal, de egyre

ritkábban. Innen a gátak között összeszorítva a torkolatig legtöbb helyen

teljesen egyenes lefutású a Hortobágy-Berettyó, majd a Körösbe torkollása

előtt kettéágazik.

„A folyó vízjárása - a lefolyási és csapadékviszonyok alakulásától 

függően - meglehetősen változó. Közepes kisvízi hozama Karcagnál mindössze

0,26 m3/s, de az 50 évente egyszer várható árvízi maximum alkalmával a 90

m3/s-ot is meghaladhatja, ami a 3,5 m3/s-os középvízi hozamnak több mint 25-

szörösét teszi ki (Marosi, Szilárd, 1969). Általában két jelentősebb

árhulláma alakul ki évente, az egyik kora tavasszal, a másik kora nyáron. A

víz legnagyobb mélysége többnyire 3 és 5 méter között változik, a maximális

vízjáték meghaladja a 2 métert. A vízmozgás - eltekintve a szűk

keresztmetszetű szakaszoktól és az áradásoktól - meglehetősen lassú, ezért

helyenként - különösen a torkolat közelében - jelentős mértékű a meder

feltöltődése.” - írja Sallai Zoltán 1995-ös munkájában a vízjárásról.

A folyó lassú folyásáról lehetne mesélni egy árral szemben történt

evezés után, mégis erről ír a Nagykunsági Krónikában Györffy István: „Szél

Mihály kisújszállási pákászember eskü alatt vallotta, hogy a Berettyó pedig

a világ leglassúbb folyója. A Berettyó valóságos folyását onnan állítja

bizonyosnak, hogy midőn a többi vizeken fáradozván a Berettyóra is elértek,

szemeivel látta, hogy az csak épp mozogván folydogált.”

A természetvédelmi szempontú megközelítést minden élőhely típus kívánja.

A vízben számos védett halfaj él, amelyek a régi Nagy-sárrét emlékét őrzik.

Itt élnek a védett kétéltű és hüllő fajok is. A vízfelszín nyíltvízi

társulásain szintén számos madárfaj fészkelhet, többek között a védett

sirályfélék (Laridae) alakíthatnak itt ki költő kolóniákat. A nádasok

javítják a víz minőségét (foszfor és nitrogén kivonása), megszűrik és

leülepítik a partról vízbe kerülő hordalékot és védett madárfajoknak

nyújtanak fészkelőhelyet (pl. gémfélék, nádiposzáták). Az magasan

szerveződött életközösségek, az ártéri erdők szintén számos védett

élőlénynek nyújtanak megfelelő élőhelyet, amellett, hogy tájképi értékük is

jelentős.

Szanda-zug és Szent Miklós-zug bemutatása:

Valaha, amikor még a Körösök és a Berettyó árvizei zabolátlanul vették

birtokukba a földeket e tájon végtelen mocsárvilágot alkottak. A tényleges

folyómedrek hatalmas kanyarokkal folydogáltak szerte az Alföldön. Ezen nagy

kanyarok által bezárt földnyelveket, hátakat nevezte a nép „zug”-nak. A

múlt század folyóvíz szabályozásai után azonban ezek a zugok teljesen

eltűntek, vagy egy-egy kis holtágak által határolt részek maradtak – már

ahol maradt holtág. A nyelv azonban megőrizte ezeket a térség neveket.

A Szanda-zug valaha az alsó Berettyó mellék egyik legjelentősebb zuga

volt Mezőtúr előtt, ahol a Berettyó a Körösbe ömlött (1. sz. térkép

melléklet). Nagysága kb. 250 ha. Ennek nagy része még ma is gyep, legelő,

míg a többi lucernás, ami túzok szempontjából jelentős – attól függetlenül,

hogy a gépi művelés és forgalom egyre nagyobb zavarást eredményez, a földek

kiosztása óta.

Természetvédelmi értéke részben mint legeltetett gyep jelentős,

rovartani és madártani (és ökológiai) szempontból, részben pedig mint a

túzok (Otis tarda) élőhelye.

A túzok már-már természetvédelmileg elcsépelt témának tűnhet, holott nem

az ! Hiába a KMNP által működtetett Dévaványai Túzok rezervátum, a Magyar

Madártani és Természetvédelmi Egyesület országos, illetve a „NIMFEA”

Természetvédelmi Egyesület regionális programja a faj megmentése érdekében,

ha egyszer a faj hazai populációjának egyedszáma még csak biztosnak sem

mondható, hiszen számuk az utóbbi évek sok pénz és energia ráfordításától

függetlenül nem nő, sőt !

A túzok Magyarországon kipusztulás szélére sodródott veszélyeztetett

faj. Eredetileg a sztyeppek madara, de jelentős hányada él itthon kultúr

környezetben, mindazonáltal nagyon óvatos, félénk madár, igényli a

nyugalmat, háborítatlanságot. A túzok legjelentősebb hazai populációja él a

térségben és a természetvédelmi hatóság véleményezésétől függetlenül ezeken

az élőhelyeken terveznek új kövesutakat. A legveszélyesebb a Túrkeve,

Dévaványa közötti út, melyet már ki is tűztek, de tervben van Ecsegfalva -

Bucsa, és Dévaványa - Szeghalom között is műút készítés. Feladatunk a túzok

élőhelyeinek védelme és ebbe bele tartozik Szanda-zug is. Itt a egy kisebb

csapata rendszeresen áttelel éveken át költött is 5-6 pár, a költőszám az

utóbbi években lecsökkent, ami a maszek földeken megnövekedett forgalomból

adódik.

Álom-zug és Túri-zug bemutatása:

A zugbelső a legeltetetett állattartás miatt őrzi részben a hagyományos

gazdálkodás (állattartás), formáit így tájképi, hagyományőrzési szempontú

jelentősége is van, de természetvédelmi szempontból is jelentős, mert ezen

az élőhelyen számtalan kisemlős él, melyek táplálékállatai a fokozottan

védett ragadozómadár fajoknak. Az élőhely jellegéből adódóan a gyepeket

alkotó növényekhez igen sok gerinctelen állat léte kötődik. Ezek közül

számos fajnak pl. lepkéknek, vagy az ormányosoknak meghatározott

gazdanövénye van és ha ez eltűnik a gyepből eltűnik vele a lepke v.

ormányos faj is. Ezeken a gyepeken tud költeni néhány védett lilealkatú

(Charidriiformes) faj is.

Malom-zug bemutatása:

A Malom-zug Túrkeve környékén az utolsó ilyen jellegű holtág által

bezárt zug. A névadó „malom” egy nyolc kőre járó 1475 előtti gátasmalom

volt, melynek ma már nyoma sincs, csak a neve maradt fenn, habár a XVIII.

században újjá építették. Ez a malom igen nagy hírű volt a maga idejében és

nem csak a környéken, hiszen országos viszonylatban is a legnagyobbak közé

tartozott. A holtág jelentősége Túrkeve város szempontjából kiemelkedő,

hiszen amikor kezdett kialakulni Túrkeve (akkoriban Keveegyháza), az

akkori, korabeli igények alapján, az első letelepülők főleg a folyó

közelsége miatt választották Kevi mostani helyét lakóhelyül. A folyó

élelemmel látta el az akkori lakosságot, és a tömegesen itt lévő nád sok

lehetőséget biztosított az építkezéshez, valamint a mindenapi használati

tárgyak elkészítéséhez.

A zugon belül eső halastó gondolata az ötvenes évek elején vetődött fel.

1954-ben készült el, kézi és gépi erővel a mai halastó rendszer kettes,

hármas és négyes tava. Az így létre jött rendszer túl kicsi volt ahhoz,

hogy egészséges mennyiségű vizet tudjanak rendszeresen cserélni, így abba

is maradt a termelés. Csak később kezdtek fejlesztéshez, úgy, hogy 1968-ban

készült el az ötös, hatos és hetes tó.

A zug nagyság kb. 170 ha. Jelentősége a halastó által nyújtott

élőhelyekben rejlik. A nyílt vízterületek, a tavak széleinél található

sekély vizek és a nádasok természetvédelmileg jelentős élőhelyet

képviselnek. Számos védett és fokozottan védett faj találja itt meg

élőhelyét.

Vizsgált területek élőhelyeinek bemutatása:

A.) Nyíltvízi társulások:

A Hortobágy-Berettyón több helyen uralják a vízfelületet nyíltvizet lakó

(hidatofiton) társulások (Lemno-Urticularietum, Myriophyllo-Potametum). Ez

jellemző a kiöntésekre és a holtágakra is, jó néhány vízben úszó mocsári

növénnyel (forma aqatica). Ezen társulások teszik lehetővé olyan

természetvédelmileg értékes fajok megtelepedését, mint a koloniálisan

költő, fokozottan védett szerkő (Chlidonias spp), fajok, vagy a danka

sirály (Larus ridibundus). Több helyen megfigyelhetünk víziboglárkákat

(Batrachium spp.), tócsagaz fajokat (Ceratorhyllum spp.), békanyálat

(Cladophora spp.), apró békalencsét (Lemna minor), bojtos békalencsét

(Spirodela polyrrhiza), süllőhínárokat (Myriophyllum spp.), imbolygó

békaszőlőt (Potamogeton fluitans), hínáros békaszőlőt (Potamogeton

perfoliatus). Egyre nagyobb területeket borít el a védett rucaüröm

(Salvinia natans), és a sulyom (Tapra natans) állománya. Ilyen helyen

építik fészküket a vöcsök (Podiceps spp.) fajok. Szintén a nyíltvizet

lakják a réce (Anas spp.) fajok, pl. a vonulási időben nagy számú fütyülő

réce (Anas penelope), csörgő réce (Anas crecca), nyílfarkú réce (Anas

acuta), kanalas réce (Anas clypeata), böjti réce (Anas querquedula). Szinte

mindig nagy számban van jelen a barát réce (Aythya ferina) és a tőkés réce

(Anas platyrchnchos). Alkalmilag feltűnik a cigányréce (Aythya nyroca),

kendermagos réce (Anas strepera), kontyos réce (Aythya fuligula) és a kerce

réce (Bucephala clangula) is. Alkalmilag vonulásban megfigyelhető vetési

lúd (Anser fabalis), nagy lilik (Anser albifrons), nyári lúd (Anser anser)

is. Nagy számban van jelent természetesen a szárcsa (Fulica atra) és a

vízityúk (Gallinula chloropus) is.

A víz mélységéből adódóan (nyáron elérheti az 5 métert, télen átlagban

2,5-3,5 méter) sok halfaj él a vízben. Erre vonatkozóan Sallai Zoltán

vizsgálatainak eredményét idézem: „A Hortobágy-Berettyó lassú folyású vize,

dús parti növényzete mindenekelőtt a folyók ponty szinttájának alsó

szakaszán élő fajok számára kedvez, ezért faunáját is elsősorban ezek

alkotják, mint pl. a bodorka (Rutilus rutilus), a vörösszárnyú keszeg

(Scardinius erythophthalmus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna), a

dévérkeszeg (Abramis brama), a ponty (Cyprinus carpio), a törpeharcsa

(Ictalurus nebulosus), a sügér (Perca fluviatilis). A felsorolt limnofil

fajok dominanciája főként a kedvező szaporodási feltételekkel magyarázható.

Ezt a megfigyelést támasztja alá az a tény is, hogy a kifogott és

meghatározott halak nagy része fiatal korosztályokhoz tartozott. A

felsorolt halakon kívül néhány, tág toleranciájú, a környezeti

feltételekkel igénytelen faj is jelentős állománnyal képviselteti magát.

Igen gyakori pl. az ezüstkárász (Carassius auratus) és a csuka (Esox

lucius) állománya is stabilnak mondható. A szintén igénytelen, behurcolt

gyöngyös razbóra (Pseudorasbora parva) gradóciójától a Hortobágy-Berettyó

sem mentesült, ma is gyakori a folyóban. Az egykori Sárrét domináns

halfajainak populációi a szabályzások után erősen megfogyatkoztak. A

mocsárjellegű élőhelyet kedvelő, stagnofil fajok közül a legnagyobb

állománya a compónak (Tinca tinca) alakult ki. Egyre csökken sajnos a

kárász (Carassius carassius) és a réti csík (Misgurnus fossilis) állománya.

A víz lassú áramlásának megfelelően a reofil fajok száma kicsi. Stabil

állománya tulajdonképpen csak a jászkeszegnek (Leuciscus idus) és a

harcsának (Silurus glanis) alakult ki, ezek a fajok valójában nem

ragaszkodnak erősen a sodráshoz, még ha ívás idején kedvezőbb is számukra

az élénkebb vízmozgás. Alkalmilag előfordulnak a faunában a Tiszából

lesodródó reofil fajok is, mint pl. a lapos keszeg (Abramis ballerus), a

bagolykeszeg (Abramis sapa) és a paduc (Chondrostoma nasus). [... Ezekből:]

Nagy egyedszámban él a területen az ezüstkárász (Carassius auratus), a

bodorka, (Rutilus rutilus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna) és a

törpeharcsa (Ictalurus nebulosus). Kedvező feltételeket találnak a

mocsárjellegű élőhelyeket kedvelő stagnofil fajok, mint pl. a compó (Tinca

tinca), és a réti csík (Misgurnus fossilis). A mederben nem számít

ritkaságnak a jász (Leuciscus idus) és a balin (Aspius aspius), de

megtalálható a kurta baing (Leucaspius delineatus) és a széles durbincs

(Gymnocephalus baloni) is. A vágó csíkot (Cobitis taenia) többnyire a meder

partmenti zónájában sikerült megfognom. A reofil fajok közül alkalmilag

előfordul a domolykó (Leuciscus cephalus) és a lapos keszeg (Abramis

ballerus) is. A felsorolt fajokon kívül - Kiss Sándor közlése alapján -

előfordul a folyóban a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus) sujtásos küsz

(Alburnodies bipunctatus), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer),

és a folyami géb (Neogobius fluviatilis). Mind a négy faj tiszai

előfordulása bizonyított (Harka, 1985, Harka, 1993). A felsorolt fajok

Tiszából lesodródó egyedei a Hortobágy-Berettyóban előfordulhatnak, de a

fajok faunalistán történő szerepeltetéséhez bizonyító példányok

szükségesek.”

Szintén ebből a zónából figyelhettük meg a „tiszavirágzást” (Palingenia

Longicauda) a Zubogónál. Alkalmilag még a Berettyó mentén feltűnik a vidra

(Lutra lutra), sokszor látható pézsmapocok (Ondatra zibrthica) is.

B.) Vízszegélyek, nádasok:

A folyót szegélyező nádasok (Scirpo-Phragmiteum) természetvédelmi

jelentősége főképpen az itt élő madárfajokban rejlik, ugyanis itt költenek

a védett nádiposzáta (Acrocephalus spp.) fajok, vagy a fokozottan védett

kékbegy (Luscinia svecica) is. A nádasok potenciális költőhelyet

biztosítanak olyan értékes fajoknak is, mint a gémfélék (Ardeidae) egyedei.

A nádasokból rendszeresen hallható a bölömbika (Botaurus stellaris), 

költését is sikerült bizonyítani. Szintén állandóan jelen van és költ a

pocgém (Ixobrychus minutus). Gyakran láthatóak a táplálkozó bakcsók

(Nycticorax nycticorax), kis kócsagok (Egretta garzetta), szürke gémek

(Ardea cinerea) és néhány selyemgém (Ardeola ralloides) is. A nagy kócsag

(Egretta alba) és vörös gém (Ardea purpurea) már költött a területen és

talán várható a kanalasgém (Platalea leucordia) megtelepedése is. A

mezőtúri fehér gólya (Ciconia ciconia) populáció is állandó táplálkozó

helyül használja a szegélyeket.

A nádasokban él a monoton énekéről ismert nádi tücsökmadár (Locustella

luscinioides), a sitke (Acrocephalus melanopogon), a foltos nádiposzáta

(Acrocephalus schoenobaenus), az énekes nádiposzáta (Acrocephalus

palusris), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), nádi sármány

(Emberiza schoeniclus), és az erőteljes énekéről könnyen felismerhető

nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). Ugyanitt több alkalommal hallottunk

kékbegyet is, revír védő éneke közben.

Szintén itt élnek a rejtett életmódot folytató vízicsibe fajok (Porzana

spp.), melyekből sajnos csak a pettyes vízicsibe (Porzana porzana)

jelenlétét sikerült bizonyítanunk, holott nagy valószínűséggel él itt kis

vízicsibe (Porzana pusilla) is. A guvat (Rallus aquaticus) hangja

rendszeresen hallható, és itt költ a már nyíltvízi élőhelyeknél említett

vízityúk és szárcsa is.

Ezen élőhelyeken a társulásalkotó nádon (Phragmites communis), keskeny

és széleslevelű gyékényen (Typha angustifolia és latifolia) kívül más

mocsári (helofiton) növények is a társuláshoz tartozik még: így rendkívül

gyakori az epfiton felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), pénzlevelű

lizinka (Lysimachia nummularia), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris),

itt is, ott is feltűnik a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica), virágkáka

(Botumus umbellatus), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), sárga vagy

mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), ágas békabuzogány (Sparganium

erectum), vízi peszérce (Lycopus europaeus), parti nádtippan (Calamagrostis

pseudophragmites), fekete nadálytő (Symphytum officinale), mocsári

tisztesfű (Stachys palustris), réti füzény (Lythrum salicaria) és a

keserédes csucsor (Solanum dulcamara).

Ugyanebből a biotópból több alkalommal szem elé került díszes légivadász

(Coenagrion ornatum), sávos szitakötő (Agrion splendens), óriás szitakötő

(Anax parthenope), vízipásztor (Orthetrum cancellatum), valamint a

Trichoptera gyűjtések eredményeként Oecetis ochracea, Hydropsyche

bulgaromanorun, Leptocerus tineiformis, Oecetis furva, Ecnomus terellus,

Agrilea sexmaculata, Neureclipsis bimaculata és a Psychomyia pusilla.

C.) Kiöntések, gödrök, kotúk:

A Hortobágy-Berettyó mentén számtalan olyan élőhely van mely nem

tartozik ugyan a folyóhoz, de annak kiöntései révén csaknem egész év alatt

víz alatt van. Ezeknek széleit rendszerint szintén nádasok szegélyezik, míg

felületét az utolsó négyzetcentiig ellepik a nyílt vizet lakó társulások

mocsári formában élő növényekkel. Így hatalmas területeken van csak sulyom

és békalencse, vagy rucaüröm és békalencse. Itt számtalan gázlómadár

szokott tartózkodni, miután ezen élőhelyek halakban és kétéltűekben

(Amphibia) gazdag. A kétéltűekre nem jellemző a nagy fajgazdagság, viszont

annál inkább a magas egyedszám. Így rendkívül gyakoriak a kecskebéka

fajcsoport (Rana esculenta komplex) tagjai. Szintén szép számban van jelen

a vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld varangy (Bufo viridis) és a zöld

levelibéka (Hyla arborea) is. A hüllők (Reptilia) közül láthatunk vízen

úszó vízisiklót (Natrix natrix), illetve még néha szem elé kerül a

rendkívül megfogyatkozott állományú mocsári teknős (Emys obicularis) is.

Tegzesek közül a Hortobágy-Berettyó menti gátakon történt

mintavételezésből került elő a Agrilea sexmaculata Curtis 1834, Hydropsyche

bulgaromanorun (Malicky 1977), Leptocerus tineiformis (Curtis 1834),

Oecetis ochracea Curtis 1825, Oecetis furva Rambur 1842, Neureclipsis

bimaculata Linnaeus 1758 és Psychomyia pusilla Fabricius 1781.

D.) Árterek:

Döntően a Hortobágy-Berettyó menti ártéri erdőkre a nyáras-fűzes

(puhafa) ligeterdő társulás a jellemző sok fehér- (Populus alba) és fekete

nyárral (Populus nigra) valamint fehér fűzzel (Salix alba). A

folyószakaszon lejjebb, Mezőtúr közelében már a telepítések következtében

inkább tölgyes (keményfa-ligeterdő) a jellemző sok kocsányos tölggyel

(Quercus robur). Miután a fásítás szokatlanul tarkára sikeredett és

számtalan fa is megtelepedett a viszonylag nagy területen, így még az

alábbi fa fajokat határoztuk meg: magas kőris (Fraxinus excelsior),

csertölgy (Quercus cerris), korai juhar (Acer plataonides), sajnos sok

helyen akác (Robinia pseudoacacia), a függő cinegéknek nyújt fészkelési

lehetőséget a szomorú fűz (Salix x chrysocoma), de van még kecskefűz (Salix

carea), rezgő nyár (Populus tremula), dió (Juglans regia), vad dió (Juglans

nigra), itt-ott mogyoró (Corylus avellana) és sajnos helyenként jelen van a

bálványfa (Ailanthus altissima) is. Kiváló költőhelyet ad a madaraknak a

sok helyen jelenlévő fekete bodza (Sambucus nigra) és a gyepűrózsa (Rosa

canina) jelenléte. Szintén gyakori a kökény (Prunus spinosa). Ezen

élőhelyekről alkalmilag előkerült a szarvasbogár (Lucanus cervus) és

diófacincér (Megopis scabricornis) is.

A Nagylaposi Berettyó szakasz után szigetek alakultak ki a Berettyón,

melyeket döntően nyárfák uralnak. Ezen élőhelyek jellege és az eddigi

megfigyelések alátámasztják azt a lehetőséget, hogy vegyes kis gém kolóniai

alakuljon ki bakcsók, kis kócsagok, szürke gémek esetleg selyemgémek és

kanalasgém megtelepedésével is. Legközelebb szintén a Hortobágy-Berettyó

mentén Farkas-zugban költenek e fajok, ahol az utóbbi évek erdészeti

beavatkozásainak következtében az élőhely jelentős zavarásnak volt kitéve.

Az ártéri erdőkben számtalan madárfajnak van eszményi élőhelye. Az

alábbi fajok jelenlétét sikerült bizonyítanunk: fácán (Phasianus

colochius), kakukk (Cuculus canorus), zöld küllő (Picus viridis), balkáni

fakopáncs (Dendrocopos syriacus), nagy fakopáncs (Dendrocopus major), erdei

fülesbagoly (Asio otus), macskabagoly (Strix aluco), kuvik (Athene noctua),

örvös galamb (Columba palumbus), vadgerle (Sreptophelia turtur), balkáni

gerle (Sreptopelia decoacto), barázda billegető (Motacilla alba), berki

tücsökmadár (Locustella fluviatilis), vörösbegy (Erithacus rubecula),

fülemüle (Luscinia megarhynchos), házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros),

cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata), feketerigó (Turdus merula), kis

poszáta (Sylvia curruca), mezei poszáta (Sylvia communis), kerti poszáta

(Sylvia borin), barátka (Sylvia atricapilla), ökörszem (Troglodytes

troglodytes), szürkebegy (Purnella modularis), sisegő füzike (Phyllocopus

sibilatrix), csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybita), szürke légykapó

(Muscicapa striata), őszapó (Aegithalos cudatus), széncinege (Parus major),

kékcinege (Parus caeruelus), fitisz füzike (Phyllocopus trochilus),

sárgarigó (Oriolus oriolus), tövisszúró gébics (Lanius corullio), kis

őrgébics (Lanius minor), szarka (Pica pica), csóka (Corvus monedula),

vetési varjú (Corvus frugilegus), seregély (Sturnus vulgaris), házi veréb

(Passer domesticus), mezei veréb (Passer montatus), erdei pinty (Fringilla

coelebs), csicsörke (Serinus serinus), stiglic (Carduelis carduelis),

zöldike (Carduelis chloris), citromsármány (Emberiza citrinella), sordély

(Miliaria calandra). Ragadózók közül költ a karvaly (Accipiter nisus),

egerészölyv (Buteo buteo), kék vércse (Falco vespertinus), vörös vércse

(Falco vespertinus) és alkalmilag a kaba sólyom (Falco subbuteo) is.

Telente gyakran láthatjuk az alább fajokat: fenyőrigó (Turdus pilaris),

királyka (Regulus regulus), rövidkarmú fakúsz (Certhia brachydactyla),

süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) és meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes).

Az éjjeli repülőemlősök közül az épületlakó szürke hosszúfülű-denevérrel

(Plecotus austriacus), kései denevérrel (Eptesicus serotinus), korai

denevérrel (Nyctalus noctua) találkozhatunk, valamint a vízpartok odúlakó

fajával a vízi denevérrel (Myotis daubentoni) is, melynek több odúja ismert

a vizsgált területen.

E.) Holtágak:

A konkrétan holtágak tájképileg jelentősek, lényegesen kevesebb

természetvédelmi értékkel mint az élő folyószakasz, viszont a holtágak

védelme is szorosan hozzátartozik a tájképi hangulat megőrzéséhez.

Többnyire a holtágak hullámterét mára, vagy nyíltvízi társulások, vagy

nádasok lepik el teljesen, a víz eutrófizációjának következtében. A

Hortobágy-Berettyó nádas társulásaihoz hasonlóan itt is nagy számban van

jelen a nád, keskeny és széleslevelű gyékény ezekre fut fel a felfutó

sövényszulák a nádasok szélén virágzik a virág- és tavi káka, a mocsári

nőszirom, ágas békabuzogány, fekete nadálytő, mocsári tisztesfű, réti és

vesszős füzény. Ezen az élőhelyen is költenek nádiposzáta fajok (nádi

tücsökmadár, fülemülesitke, foltos nádiposzáta, énekes nádiposzáta,

cserregő nádiposzáta, nádirigó) valamint a nádi sármány. Szintén élnek itt

vízicsibe fajok (pettyes vízicsibe) vízityúk, szárcsa, és guvat is.

F.) Zugbelsők, gátak:

A gátoldalak és zugbelsők fő tömegfaja a réti ecsetpázsit (Alopecurus

pratensis) és a fehér tippan (Agrostis alba). A réteket itt-ott döntően a

cickafarkas és ürmös puszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae, ill.

Artemisio- Festucetum pseudovinae) jellemzi sok-sok cickafarokkal (Achillea

millefolium), valamint az alábbi tömegfajokkal: réti csenkesz (Festuca

pratensis), réti perje (Poa pratensis), csomós ebír (Dactylis glomerata),

természetesen nagy számban az angolperje (Lolium perenne), veresnadrág

csenkesz (Festuca pseudovina), a közönséges tartackbúza (Agropyron repens),

rozsnok (Bromus sterilis), valamint orvosi székfű (Matricaria chamomilla),

ebszékfű (Matricaria perforata), fűzlevelű peremizs (Inula salicina), tarka

koronafürt (Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias),

terjőke kígyószisz (Echium vulgare), baracklevelű keserűfű (Polygonum

persicaria), keszeg saláta (Lactuca serriola), réti imola (Centauera

jacea), jakabnapi aggófű (Senecio jacobea), bakszakáll (Tragopogon dubius),

fekete ökörfarkkóró (Vesbascum nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria

vulgaris), mezei katáng (Cichorium intybus), szarvas kerep (Lotus

corniculatus), tejoltó galaj (Galium verum), tövises iglice (Ononis

spinosa), fehér mécsvirág (Melandrium album), orvosi somkóró (Melilotus

officinalis), mezei árvácska (Viola arvensis). Június-júliusban nyílik a

védett közönséges nyúlánksárma (Ornithogalum pyramidale). A nyár végét

jelzi a sziki sóvirág (Limonium gmelini ssp. hungaricum), míg már az ősz

beköszöntével kezd el virágozni a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp.

pannonicus).

Ezen élőhelyen számtalan állat megtalálja magának az életteret.

A gerinctelenekből a „könnyen” határozható egyedekre terjedt ki

vizsgálatunk, így bizonyítottuk az alábbi fajok jelenlétét: a magyar nevet

nélkülöző ormányos bogarakból (Curculionidae) előkerültek: Otiorhynchus

ovatus (Linné), Eusomus ovulum Germar, Parafoucartia squamulata (Herbst),

Sitona humeralis Stphens, Sitona lineatus (Linné), Sitona macularius

(Marsham), Sitona suturalis Stephens, Tanymecus palliatus (Fabricius),

Larinus jaceae (Fabricius), Hypera plantaginis (De Geer), Hypra viciae

(Gyllenhal), Rhynoncus inconspectus (Herbst), Rhynoncus perpendicularis

(Reich), Oprohinus consputus (Germar), Ceutorhynchus pallidactilus

(Marsham), Tychius cuprifer (Panzer), Tychius flavus Becker, Tychius

quinquepunctatus (Linné), Sibinia pellucens Scopoli, Gymnetron netum

(Germar), Smicronyx jungermanniae (Reich), Smicronyx reichi (Gyllenhal),

Bagous argillaceus Gyllenhal, Gymnetron tetrum (Fabricius), Acanephodus

onopordi (Kyrbi), Ceratapion carduorum (Kyrbi), Diplapion confluens

(Kyrbi), Cyanapion columbinum (Germar), Cyanapion platalea (Germar),

Eutrichapion punctigerum (Paykull), Stenopterapion tenue (Kyrbi),

Dieckmanniellus nitidulus (Gyllenhal), Nanophyes marmomatus (Goeze).

Előfordulnak a zug-belsőkben alábbi egyenesszárnyú (Orthoptera) fajok –

szintén magyar név nélkül: Calliptamus itallicus L, Stenobothrus

stigmaticus Zub., Plysarcus denticauda (Charp), Conocephalus fuscus (Fabr),

Gempsocleis glabra Herbst, Platicleis affinis FIEB, Montana montana (Koll),

Bicolorana bicolor, Roeseliana roeseli (Hgb), Leptofies albovittata (Koll),

Aiolopus thalassinus (Fabr), Omocestus ventralis Zett, Gliptobothrus

biguttulus L, Gliptobothrus mollis Charp, Chorthippus longicornis Latr.,

Euchorthippus pulvinatus F.W., Euchorthippus declivus Bris, Dociostaurus

brevicollis Evervm.

Sajnos a magyar névvel is megáldott fajok közül csak betekintő

szándékkal tudunk adatokat szolgáltatni. Így több helyen látható a vizsgált

területen: kacsafarkú szender (Macroglossa stellatarum), lovagbadobács

(Lygaetuseqestris), aranyszemű fátyolka (Chrysopa chrysops), szegélyes

bibircsesbogár (Zmalachius marginellus), cinóbervörös pattanóbogár (Ampedus

cinnabarinus), sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum), sokpettyes

bundásbogár (Oxythyrea funesta) és gyakori lopódarázs (Sceliphron

destillatorium). Mindenfelé gyakori koronás keresztespókból (Araneus

diadematus) és alkalmilag a réteken láthatunk darázspókot (Argiope

bruennichi) is. Több felé gyönyörködhetünk fecskefarkú lepkében (Papilio

machaon), atalanta lepkében (Vanessa atalanta), nappali pávaszemben

(Nymphalis antiopa), kis rókalepkében (Aglais urticae), fehérpettyes

álcsüngőlepkében (Syntomis phegea), közönséges tűzlepkében (Lycaena

phlaeas), közönséges boglárkalepkében (Polyommatus icarus) és piros

övesbagolyban (Catocala nupta).

Az ökofaunisztikai elemzések alapján megállapítható, hogy a rovarok

(Insecta) osztályának jelenléte alapvető fontosságú más osztályok fajainak

előfordulásában. Például néhány sólyomfélék családjába tartozó (Falconidae)

faj számára rendkívül jelentős a szitakötő fajok (Odonata) jelenléte.

A madarak közül a pusztai részeket lakja például a hamvas rétihéja

(Circus pygargus), a parlagi pityer (Anthus campestris), hantmadár

(Oenanthe oenanthe), a kiöntéseken táplálkozó bíbic (Vanellus vanellus) és

goda (Limosa limosa), mely két faj költ is a zug-belsőkben. Hasonló

élőhelyen réti fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnhet időnként. Ugyanitt

a bokrosokat keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány

csaláncsúcsok (Saxicola torqata). E fajoktól eltérően csak tavaszi-őszi

vonulásban figyelhetőek meg az esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia

nigra), melyekből alkalmanként tizenöt egyedet is meghaladó csapat van

jelen. Némely zugbelsőben (Szanda-zug) a túzok (Otis tarda) költését több

alkalommal megfigyelte, csakúgy a faj általános jelenlétét, téli

csoportosulását Deák Lajos mezőtúri madarász, aki 1988 és 92 közötti

megfigyeléseit publikálta is.

A ragadozók közül a halász sas (Pandion haliäetus) és a vándor sólyom

(Falco peregrinus) az, amely időnként feltűnik. A területen télen

rendszeresen vendégeskedik kékes rétihéja (Circus cyaneus), gatyás ölyv

(Buteo lagopus), kis sólyom (Falco columbarius) és nagy őrgébics (Lanius

exubitor), illetve ritkán feltűnik a holló (Corvus corax) is.

Az emlősök (Mammalia) törzsét képviselik az őz (Capreolus capreolus),

sajnos nagy számban a vaddisznó (Sus scrofa), róka (Vulpes vulpes), gyakran

láthatunk nyestet (Martes foina), görényét (Mustela putorius), menyétet

(Mustela nivalis), mezei nyúl (Lepus europaeus). keleti sün (Erinaceus

europaeus), vakond (Talpa europaea), mezei pocok (Microtus arvalis), mezei

cickány (Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus),

közönséges vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus), hörcsög

(Cricetus cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus) és  törpe cickány

(Sorex minutus).

Védelmi javaslat:

A természeti érték természetvédelmi oltalma védetté nyilvánítással jön

létre. Jogszabály biztosítja részünkre, hogy védetté nyilvánítást

kezdeményezzük. Biztos, hogy a terület még pontosabb megismerése céljából

további kutatásokkal további természetvédelmileg értékes adatokra

bukkanhatnánk, melyek ökológiai szempontból jelentősek lehetnek, azonban a

lehetőségeinkhez mérten (minél teljesebben) elvégzett munka eredménye –

jelen dolgozat – már kellő olyan adatot ismeret, mely önmagában is kellő

indoklás lehet a védelmi intézkedés megkezdésére.

Az emberi tevékenységek, az ipari, mezőgazdasági tevékenységek által

egyre több élőhelyet veszünk el a növényektől, állatoktól. Ezért az

eredeti, természetes élőhelyeket őrző élővilág védelme az ember által

felhasznált területek növekvő térhódításával egyre fontosabb feladatunk.

Sok veszélyeztetett növény- és állatfajt védelem alá helyeztek már eddig

is, a modern természetvédelmi felfogás szerint előtérbe került a

természetes élőlényközösségek egységes védelme. Miután a vizsgált területen

számtalan védett és fokozottan védett faj él, ezért egységesen javaslom a

bemutatott területet, az alsó Berettyó melléket védelem alá helyezni.

Védelmi célok elérésére, a terület védetté nyilvánítására nem csupán

morális érzékünk késztethet bennünket, hanem jogállam hazánk törvényei is.

A védelmi intézkedés szolgálná Magyarország nemzetközileg vállalt

kötelezettségeit is, így többek között a Ramstari Egyezményt, mely előírja

a vizes élőhelyek védelmét és fenntartását, a Bonni Egyezményt, mely a

vándorló vadon élő állatfajok védelméről szól, a Berni Egyezményt, mely

kötelezi hazánkat az állat és növényfajok természetes élőhelyeinek

védelmére és a Riói Egyezményt is, mely a biológiai sokféleség megőrzéséről

szól. A védelmi intézkedés megtételét nemzetközi kötelezettség-vállalásaink

mellett honi jogszabály is előírja: „A vadon élő szervezetek, tovább ezek

állományai, életközösségei megőrzését élőhelyük védelmével együtt

biztosítani kell.”

Természetvédelmi tervjavaslatunk az 1996. évi LIII. törvény vonatkozó

szakaszain alapszik. Ennek alapján javasoljuk a dolgozatban bemutatott

élőhely, a Hortobágy-Berettyó alsó szakaszának védelmét a túrkevei Balai

hídtól a Hármas-Körösi torkolatig, hozzákapcsolva a folyó árvízvédelmi

töltésekkel határolt hullámtereit, valamint a hozzákapcsolódó holtág és zug

maradványokat, névszerint a Malom-zugot, a Szanda-zugot, a Szent-Miklós

zugot, az Álom-zugot, valamint a Túri-zugot.

Utószó:

Bár természetvédelmi szempontú tényeken alapuló védelmi javaslatok elé

nem szokás utószókat írni, mégis ezen alkalommal kivételt tennék, és ennek

az az oka, hogy néhány szóban írni szeretnék Deák Lajos bácsiról, öreg

mezőtúri madarász barátomról, aki az elmúlt tíz esztendőben oly´ sokat tett

annak érdekében, hogy a vizsgált terület egyik része, Szanda-zug védett

legyen – de hiába.

Mikor e sorokat írom Lajos bácsi betöltötte 75. életévét és egészsége

egyre kevésbé teszi lehetővé a terepi madarászásokat, de még mindig

felemlegeti, hogy mennyire tehetetlen volt mikor a földek privatizációjakor

tenni kellett volna azért, hogy a természetvédelem megkaparintsa ezt az

élőhelyet, holott számtalan ígéretet kapott állami és társadalmi

természetvédelmi szférától egyaránt. Mára csaknem letett arról, hogy a

Szanda-zug védett legyen. 1997-ben, háromszori hosszabb ideig tartó korházi

kezelés után azonban még mindig megteszi hetente a közel 18 kilóméteres

gyalogtúrát, hogy lássa e helyet, hol olyan sokat madarászott.

Lajos bácsi korábban sokat intézkedett földhivatalnál, önkormányzatnál,

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület központjában, de ténylegesen

ehhez hasonló tervjavaslatot nem készített el, így valójában forrásként nem

állt rendelkezésemre anyag munkám elkezdésekor. Amit Lajos bácsi

megfigyeléseiről szóban elmondott néhány helyen felhasználtam, erre

munkámban hivatkozok is.

Ezen dolgozatom, melyet reményeim szerint a túrkevei és a mezőtúri

Képviselő-testület is alkalmilag napirendre fog tűzni, szolgálja azt a célt

melyet Lajos bácsi kitűzött: menteni a menthetőt. Biztos, hogy sok-sok

munkába kerül még, míg ezen terület (ha csak helyileg is) védett lesz (ha

egyáltalán az lesz), de talán sok-sok év múlva utódaink megköszönik a

gondoskodást, mellyel megelőztük egy újabb terület elvételét a

természettől, s talán a védetté nyilvánítás is hozzájárul majd a honi

túzokállomány megmentéséhez.

Zárásként had ajánljam hát munkámat Deák Lajos bácsinak, a Szanda-zug

szerelmesének, ki tevékenységével olyan sokszor szolgálta a Fekete István

által megfogalmazott célt: „...Szolgálni a jót, lobogásra és világosságra

gyújtani azokat, akik keresik és várják a Szépet, hogy világosságra örömre

és szeretetre gyúljanak önmaguk és gyújtsanak másokat is...”

 

 

 

 

1997. október 08.

 

 

 

 

 

  Sallai R. Benedek

  az egyesület elnöke