A
Hortobágy-Berettyó
alsó
szakaszának
védetté
nyilvánítási javaslata
Sallai
R. Benedek
Herman
Ottó Természetvédő Kör
1997.
Előszó
Egyesületünk
Alapszabályban lefektetett tevékenysége, hogy a működési
terület
nem védett területeit feltárja, természetvédelmileg értékelje
bevont
szakértők segítségével, majd amennyiben szükséges védetté
nyilvánításukat
kezdeményezze. 1995-ben ugyanezen kiírásra okokból
készítettük
el a túrkevei Malom-zug helyi jelentőségű védelmi javaslatát,
melyet
a helyi önkormányzathoz be is adtunk elbírálás végett.. Mindmáig nem
született
érdemi határozat a témában, s közben mi rájöttünk, hogy valójában
a
Malom-zug csupán egy összefüggő élőhely-együttes kis része, mely fontos
szerepet
tölt be a térségi econet hálózatban is.. Elkezdtük tehát a hozzá
kapcsolódó
élőhelyeket is felmérni, így az akkori alig 200 ha-os terület
mára
1000 hektárossá nőtte magát és a Malom-zug jelentősége az egészhez
viszonyítva
csupán résznyi lett.
1980-as
dr. Tóth Albert által történt kezdeményezésre megszületett a
határozat
1984-ben, melynek lényege: A Szolnok Megyei Tanács védetté
nyilvánítja,
és természetvédelmi területté jelöli ki Hortobágy-Berettyó
hullámterét
a hozzákapcsolódó élőhelyekkel a Villogó Belvízfőcsatorna
torkolatától
a túrkevei Balai Hídig Ecsegpusztai természetvédelmi Terület
néven.
Azóta e megyei jelentőségű terület elsőként a Dévaványai Tájvédelmi
Körzet
része (1992), majd a létrejött Körös-Maros Nemzeti Park
törzsterülete
lett (1997), csakúgy, mint a Körösladány, Gyomaendrőd,
Szarvas
mellett lévő Körös szakasz, mely valaha a megyei jelentőségű
Körösvölgyi
Természetvédelmi Terület volt. Ezek szorításában azonban a
Túrkevei
Balai Hídtól a Hortobágy-Berettyó mentén végig, mindaddig amíg az
a
Hármas-Körösbe ömlik, számtalan értékes élőhely maradt ki a védett
területekből,
melyek jelentősege megközelíti az előbb említettekét. Ezek
többnyire
a Balai híd és a mezőtúri közúti híd között találhatóak, mert
onnan
a Hármas-Körösi vaskapuig többnyire erősen csatornázott keskeny
szakaszok
vannak.
Jelen
munkánkkal e természetvédelmi kezelés alól kimaradt élőhelyeket
kívánjuk
bemutatni azzal a szándékkal, hogy a fenti két területet
„összekösse”
és egy összefüggő természetvédelmi élőhelyet hozzon létre,
mely
méltán kapcsolódhatna a Körös-Maros Nemzeti Park törzsterületei közé.
A
védelemre javasolt terület elhelyezkedése
A
túrkevei Balai hídnál ér véget a Körös-Maros Nemzeti Park Ecsegpusztai
része.
A hídtól Túrkeve irányában fekszik Malom-zug, melynek védelmi
javaslatát
önállóan korábban elkészítettük. Továbbhaladva Túrkedd irányába
a
folyószakaszon az árvízvédelmi töltéseket vettük bele a tervezetbe. A
Túrkeddi
hídnál délre, dél-keletre terül el a KMNP Csejt-pusztai része.
Továbbhaladva
még mindig a gátak határával elhagyjuk a Tisza II.
Öntözőcsatorna
Berettyóba történő folyását (Zubogó) és hamarosan elérjük a
Nagylaposi
részeket mely után természetes szigetek alakultak ki a
Berettyón,
melynek jelentőségére később térünk. Itt az ártéri ligeterdő is
erősödik,
a gátak szorításában lévő hullámtér is szélesedik. A folyó Békés
megyei
oldalán hamarosan elhagyjuk Szanda-zugot és Szent Miklós-zugot
melyek
átnyúlnak Békés megyei területekre is, és a Berettyó levágott
ágainak
belsejében terülnek el. Ez az első hely Malom-zug óta, ahol a
védelemre
javasolt terület határa elhagyja a gátszélességet, itt azonban
kb.
250 ha-nyi területet ölel át. A Békés megyei oldalból a továbbiakban a
gátszélességben
halad tovább a javasolt határ, míg a Szolnok megyei oldalon
két
újabb pusztai élőhelyekre emlékeztető zug belső van. Ebből a nagyobbik
az
Álom-zug belső. Itt a túrihoz hasonlóan a holtágat terveztük határnak
(együttesen
további 130 ha). Ezután a Hortobágy-Berettyó kiszélesedik
Mezőtúr
alatt. A mezőtúri közúti hídtól a Körös torkolatig ismét a gátak
határolnák
a tervezett területet. A Hortobágy-Berettyóba több különböző
méretű
csatorna vize is érkezik, melyek egy része az egykori mocsárvilág
megszüntetését
segítette elő, más része viszont az ezt követő vízhiányban
az
öntözésekhez kellett.
A
védelemre javasolt terület közigazgatásilag Jász-Nagykun-Szolnok
megyében
terül el, nagyrészt Mezőtúr városhatárán belül, kismértékben
nyúlik
át Túrkeve területére (Malom-zugnál és Túrkeddnél) valamint még
kisebb
mértékben Békés megyébe (Szent Miklós-zugnál). Fás és fátlan
társulások
egyaránt megtalálhatóak benne, természetvédelmileg jelentős
ártéri
puha- és keményfa ligeterdőkkel. A partok többnyire lankásak. Az
sekély
vízfolyás szélein kisebb-nagyobb foltokat alkot a nád és a gyékény.
A
nyíltvízen, vagy az állandóan víz alatt lévő részeken lebegő és gyökerező
hínárnövény
társulások alakultak ki. A hullámteret, valamint a zug-belsőket
ecsetpázsitos
rét borítja. A meredekebb partokat általában egy keskeny
nádcsík
szegélyezi, illetve itt-ott bokorfüzesek, ártéri fűz-nyár
ligeterdők
kísérik a folyót.
A
vidék bemutatása
„Nincsen
víz az ér medrébe,
Harmat
sincsen a mezőbe,
Így
jutottam szégyenszemre
Koldusok
kenyerére.”
(népi verses vélekedés az
ármentesítési
munkákról)
E
vidék „mióta világ a világ” mindig is hatalmas mocsártenger volt és ez
nem
hogy taszította volna az embert; vonzotta, hiszen eszményi vadászó,
halszó
helyet rejtett magában a végtelen „rét”. Hosszú évszázadokig éltek
itt
együtt a természettel az emberek kihasználva, de nem kizsarolva a
természet
adta lehetőségeket. A „futás” idején (török vész) a nádtenger
jelentette
a menedéket, az otthont. Erről az időről, és a védekezésről írja
Szűcs
Sándor, a „sárrét öregje” művében: „Bizony a lápokon könnyűszerrel
elbántak
a sárrétiek az ellenféllel, akármilyen hosszú dárdát szorongatott
a
kezében, s ha boglyányi turbán volt a fejére csavarva, akkor is ! Egyszer
bemerészkedett
ide egy rabra éhes kóbori kurtány csapat. De ki már nem jött
többé
! Az itt lappangó szeghalmiak nádvágó kacurra támadtak a zsombékok
közt
evickélő kurázsis vitézekre, akik mind egy szálig a rét ombolyos
vizébe
vesztek.”
Kialakult
a tájon a két jellegzetes életforma, a pásztorkodás és
pákászkodás,
melyet az folyóvíz szabályozási munkák veszejtettek el. S bár
az
ár rendszeresen elmosta itt a településeket, mégsem vágyott itt rá
senki,
hogy az életet adó folyót szabályozzák. Meg is tettek mindent, hogy
a
munka meghiúsuljon – hiába. Erről ismét Szűcs Sándor sorait idézem „A rét
pusztulása”
c. művéből. „Víz közt nevelkedett elődeink mégse nézték jó
szemmel
az inzsellérek sürgölődését. A pákászok nem szívesen kalauzolták
őket.
Ha rábeszélésnek engedve valamelyik be is ment a nádas közé, a
legveszélyesebb
helyeken otthagyta a társaságot. [...]
Az
1833. évi Főjelentés írja, hogy » gátokat rész szerént az ilyen
intézetek
iránt még érzéketlen lakosok, nagyobb részint pedig a szilaj
indulatú
pásztorok több ízben elvágják « [...] A szilaj indulatú pásztorok
és
a velük egyetértők fenekedési idővel egyre kevesebbet értek. Nem tudták
megmenteni
Sárrétjüket.
A
császári és királyi helyhatóság Bodoky Károly mérnököt megbízta a
Körös
és a Berettyó szabályozási tervének kidolgozásával. Bodoky az
ármentesítő
területet 840 ezer kat. holdban állapítván meg, egységes
vízrendezési
tervet 1855-re el is készítette.”
Bár
a vidék vérét, a vízzel elvettették a tájtól, mégis a huszonnégy
esztendő
alatt a lakosság ellenszenve a munkák iránt sokat enyhült,
különösen
a parasztok körében. Addig azonban míg felszánthatták a vad födet
a
földművesek, sok-sok idő telt el. Több nyáron csak gyújtogattak, égették
a
szárazra került nádasokat. Nem tudtak mit kezdeni az erdőnyi részeket
elborító,
kemence méretű zsombékokkal sem. A bevetett barázda jó ideig
gabona
helyett csak gyékényt, nádat és sást termett, aminek az eke nemigen
ártott.
Több évtized fáradtságos munkája kellett, hogy e föld gabonát
teremjen.
A
pákászokat, pásztorokat ez azonban nem vigasztalta meg. „A nagy
gulyákat,
nyájakat, kondákat feloszlatták, a vízzel elúszott a hal, a nád
és
gyékényvágó rétet kipusztították, a szárazzá tett tájról elköltözött a
sok
madár. Így tehát ők kisemmizetteknek érezték magukat. A rét helyét
elfoglaló
uradalmak napszámosaivá lettek” -írja Szűcs Sándor, aki egész
életében
– csakúgy mint még ma is sokan – visszasírta a régi Sárrét
világát.
Éppen ezért gúnyos az utókortól, hogy Bodoky Károlynak emlékművet
emeltek,
és azt Szűcs Sándor szülőházán helyezték el, a sárrét öregjének
emlékműve
mellett.
A
kistáj bemutatása
A
kistáj Jász-Nagykun-Szolnok megyében helyezkedik el, területe 1700 km2
(2.
sz. térképmelléklet). A védelemre javasolt terület ennek csupán néhány
százalékát
teszi ki. Hozzátartozó települések: Fegyvernek, Karcag,
Kenderes,
Kengyel, Kétpó, Kisújszállás, Kuncsorba, Martfű, Mesterszállás,
Mezőhék,
Mezőtúr, Örményes, Rákóczifalva, Rákócziújfalu, Tiszaföldvár,
Törökszentmiklós
és Túrkeve.
Domborzat
adatok: A kistáj 80 és 105 méter tengerszint feletti
magasságú,
löszszerű üledékkel fedett hordalékkúp-síkság.
A felszín több
mint
50 %-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos
síkság
(főképp a nyugati részen), illetve az ártéri szintű síkság
(peremeken)
orográfiai domborzattípusba sorolható. A relatív relief átlagos
értéke
kicsi (2m/km2) a Ny.i részen, ill. a homokbuckás területeken ezt
meghaladó
értékű. Területhasznosítása szempontjából: belterület: 3,4 %,
Szántó
88,1 %, kert, 0,4 %, szőlő 0,05 %, rét, legelő 5,6 % (9520 ha), erdő
1,5
%, vízfelszín 0,7% és ebből mindössze 1,85 % (3160 ha) védett.
Amennyiben
védelmi javaslatom nem kerül meghallgatásra, valószínűleg rövid
időn
belül újra nő a szántók aránya, a rétek rovására. Földtani adottságok:
Az
Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja a pleisztocénban
befedte
a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű
üledék
akkumállódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag,
rendkívül
finomszemű üledék rakódott le, amely a későbbiekben löszösödött.
A
felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, s ehhez
jelentős
téglaagyag készletek párosulnak. Nagyobb területeket borít a réti
és
lápi agyag. Éghajlat: A kistáj mérsékelten meleg-száraz, egyes déli
helyek
igen szárazak. A napfényes órák száma 1970 és 2010 között van (1989-
ben
1738,3 óra volt, 1990-ben 2229,6 óra.). A nyári negyedben 810-820, a
téliben
190 a leggyakoribb. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,4 oC körüli, de
mértek
már 28,2 oC hideget és 39,8 oC meleget is. Vegetációs időszakban az
átlag
hőmérséklet 17,3-17,4 oC közötti. A fagymentes időszak általában
április
12-14 körül kezdődik és eltart a tizedik hónap végig, átlagban 20-
ig,
ami kb. 190 napot jelent. A csapadék évi átlaga megközelítőleg 515,2
mm,
melyből vegetációs időszakra 300 mm esik. Az ország legszárazabb
helyeinek
egyike. Uralkodó széljárás észak-keleti 18,4 %-os de dél, dél-
nyugati
jelleggel is bír, átlagos sebessége 2,5 m/s körül van. A 24 órás
csapadékmaximum
90 mm, téli időszakban 32-34 hótakarós nap az átlag, 15-16
cm
vastagsággal. Vízrajza a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik. A környéken
jelentős
belvíz veszély van, amit jelez az is, hogy a kistájon a
belvízelvezető
csatornák összhossza meghaladja a 1500 kilómétert is. A
tavaszi-őszi
belvizek jelentős helyet képviselnek a madárvonulásban,
ugyanis
e helyeket megszállják a partimadarak. Az átlagos talajvízmélység 6
m
körüli. Talajtani szempontból elmondható, hogy zömmel löszös üledéken
kilenc
talajtípus alakult ki. A legnagyobb kiterjedésűek a mezőgazdasági
adottságú
alföldi mészlepedékes és réti cserazjomok, 12 ill. 30 %-os
területi
részaránnyal. Felszíntől karbonátos és kilúgozott változataik
egyaránt
előfordulnak. A mélyben sós réti csernazjomok 4 %-ot, a mélyben
szolonyeces
réti csernazjomok pedig 2 %-ot tesznek ki. termékenységi
besorolásuk
IV. és VI. talajminőségi kategória.
Vizsgált
területek bemutatása:
Hortobágy-Berettyó
folyószakasz bemutatása:
A
védelemre javasolt területen arányaiban (nagyságát tekintve) a
legjelentősebb
élőhelyet a Hortobágy-Berettyó hullámtere és az ehhez
kapcsolódó
ártéri élőhelyek jelentik. Ezek együttes nagysága sem éri el 450
hektárt,
noha a folyószakasz hossza kb. 24 km.
A
Berettyó eredeti neve Túr (innen a települések neve is: Túrkeve,
Mezőtúr,
Túrkedd stb.), melyet Anonymus nevez elsőként ős magyar szóval
Berettyónak,
mely megnevezés berkes, lápos, mocsarast jelent, mely jelzők
akkoriban
tökéletesen ráillettek a mai Hortobágy-Berettyóra. Akkoriban
Hortobágy-Berettyó
főcsatorna korántsem csatorna volt, hanem folyó, amely
megegyezett
a Berettyóval, mely Szilágy megyében a Réz hegység lábától
eredt.
A Berettyót azonban a Körösökkel együtt a fentebb említett Bodoky
Károly
kerületi főmérnök tervei alapján 1858-ban elkezdték szabályozni.
1865-re
a Berettyót a Sárréttől teljesen elzárták és 1866-ban Bakonszegtől
Szeghalomig
vizének új medret ástak a Sebes-Körösig. A Hortobágy folyó
vize
még egy darabig táplálta a Nagy-Sárrét mocsárvilágát, melynek
ismertebb
neve Berettyó-Sárrét volt. A Bakonszegtől Bucsa irányába tartó
Ős-Berettyó
szakaszt Bucsánál elvágták, és a Hortobágy folyóval pedig
összekötötték.
Innen származik a folyó mai neve is: Hortobágy-Berettyó
főcsatorna.
A vízrendezési munkálatokat 1890-re fejezték be. Mikor Bodoky
Károly
végig akarta járni a szabályozott folyókat, azonban útja során
szélütés
érte, meghalt. Úgy tartják, a Sárrét átka fogott rajta...
Ma
tehát a Hortobágy-Berettyó főcsatorna valójában a Hortobágy folyónak
az
Ágota-halomtól délre eső alsó szakasza. Helyén az árvízmentesítés előtt
még
az Ó-Berettyó folyt ekkor a Hortobágy csak jobb oldali mellékfolyója
volt.
Az
eredeti meder lényegesen kanyargósabb volt a mainál (1. térkép
melléklet),
de a szabályozási munkálatok során legtöbb helyen a kanyarokat
átvágták
és ennek következtében vált csatorna jellegűvé. Különösképpen
érvényes
ez a megállapítás a Ágota-halom és Bucsa közötti szakaszra,
valamint
valamennyire torkolathoz közeli alsó szakaszra (munkánk tárgyának
legalsó
részére), melyet árvízkapu véd a Hármas-Körös árhullámainak
visszaduzzasztó
hatásától.
Ezzel
ellentétben a Bucsa és a túrkevei Balai híd közötti szakasza
megőrizte
ősi kanyargós formáját, így lett ez a kanyarokban gazdag,
vízinövényekkel
benőtt, lapos partok által szegélyezett rész a védett
terület
része elsőként. Itt az árvízvédelmi töltések vonala sem követi a
folyót.
A Balai hidat elhagyva is találkozunk még kanyarokkal, de egyre
ritkábban.
Innen a gátak között összeszorítva a torkolatig legtöbb helyen
teljesen
egyenes lefutású a Hortobágy-Berettyó, majd a Körösbe torkollása
előtt
kettéágazik.
„A
folyó vízjárása - a lefolyási és csapadékviszonyok alakulásától
függően
- meglehetősen változó. Közepes kisvízi hozama Karcagnál mindössze
0,26
m3/s, de az 50 évente egyszer várható árvízi maximum alkalmával a 90
m3/s-ot
is meghaladhatja, ami a 3,5 m3/s-os középvízi hozamnak több mint 25-
szörösét
teszi ki (Marosi, Szilárd, 1969). Általában két jelentősebb
árhulláma
alakul ki évente, az egyik kora tavasszal, a másik kora nyáron. A
víz
legnagyobb mélysége többnyire 3 és 5 méter között változik, a maximális
vízjáték
meghaladja a 2 métert. A vízmozgás - eltekintve a szűk
keresztmetszetű
szakaszoktól és az áradásoktól - meglehetősen lassú, ezért
helyenként
- különösen a torkolat közelében - jelentős mértékű a meder
feltöltődése.”
- írja Sallai Zoltán 1995-ös munkájában a vízjárásról.
A
folyó lassú folyásáról lehetne mesélni egy árral szemben történt
evezés
után, mégis erről ír a Nagykunsági Krónikában Györffy István: „Szél
Mihály
kisújszállási pákászember eskü alatt vallotta, hogy a Berettyó pedig
a
világ leglassúbb folyója. A Berettyó valóságos folyását onnan állítja
bizonyosnak,
hogy midőn a többi vizeken fáradozván a Berettyóra is elértek,
szemeivel
látta, hogy az csak épp mozogván folydogált.”
A
természetvédelmi szempontú megközelítést minden élőhely típus kívánja.
A
vízben számos védett halfaj él, amelyek a régi Nagy-sárrét emlékét őrzik.
Itt
élnek a védett kétéltű és hüllő fajok is. A vízfelszín nyíltvízi
társulásain
szintén számos madárfaj fészkelhet, többek között a védett
sirályfélék
(Laridae) alakíthatnak itt ki költő kolóniákat. A nádasok
javítják
a víz minőségét (foszfor és nitrogén kivonása), megszűrik és
leülepítik
a partról vízbe kerülő hordalékot és védett madárfajoknak
nyújtanak
fészkelőhelyet (pl. gémfélék, nádiposzáták). Az magasan
szerveződött
életközösségek, az ártéri erdők szintén számos védett
élőlénynek
nyújtanak megfelelő élőhelyet, amellett, hogy tájképi értékük is
jelentős.
Szanda-zug
és Szent Miklós-zug bemutatása:
Valaha,
amikor még a Körösök és a Berettyó árvizei zabolátlanul vették
birtokukba
a földeket e tájon végtelen mocsárvilágot alkottak. A tényleges
folyómedrek
hatalmas kanyarokkal folydogáltak szerte az Alföldön. Ezen nagy
kanyarok
által bezárt földnyelveket, hátakat nevezte a nép „zug”-nak. A
múlt
század folyóvíz szabályozásai után azonban ezek a zugok teljesen
eltűntek,
vagy egy-egy kis holtágak által határolt részek maradtak – már
ahol
maradt holtág. A nyelv azonban megőrizte ezeket a térség neveket.
A
Szanda-zug valaha az alsó Berettyó mellék egyik legjelentősebb zuga
volt
Mezőtúr előtt, ahol a Berettyó a Körösbe ömlött (1. sz. térkép
melléklet).
Nagysága kb. 250 ha. Ennek nagy része még ma is gyep, legelő,
míg
a többi lucernás, ami túzok szempontjából jelentős – attól függetlenül,
hogy
a gépi művelés és forgalom egyre nagyobb zavarást eredményez, a földek
kiosztása
óta.
Természetvédelmi
értéke részben mint legeltetett gyep jelentős,
rovartani
és madártani (és ökológiai) szempontból, részben pedig mint a
túzok
(Otis tarda) élőhelye.
A
túzok már-már természetvédelmileg elcsépelt témának tűnhet, holott nem
az
! Hiába a KMNP által működtetett Dévaványai Túzok rezervátum, a Magyar
Madártani
és Természetvédelmi Egyesület országos, illetve a „NIMFEA”
Természetvédelmi
Egyesület regionális programja a faj megmentése érdekében,
ha
egyszer a faj hazai populációjának egyedszáma még csak biztosnak sem
mondható,
hiszen számuk az utóbbi évek sok pénz és energia ráfordításától
függetlenül
nem nő, sőt !
A
túzok Magyarországon kipusztulás szélére sodródott veszélyeztetett
faj.
Eredetileg a sztyeppek madara, de jelentős hányada él itthon kultúr
környezetben,
mindazonáltal nagyon óvatos, félénk madár, igényli a
nyugalmat,
háborítatlanságot. A túzok legjelentősebb hazai populációja él a
térségben
és a természetvédelmi hatóság véleményezésétől függetlenül ezeken
az
élőhelyeken terveznek új kövesutakat. A legveszélyesebb a Túrkeve,
Dévaványa
közötti út, melyet már ki is tűztek, de tervben van Ecsegfalva -
Bucsa,
és Dévaványa - Szeghalom között is műút készítés. Feladatunk a túzok
élőhelyeinek
védelme és ebbe bele tartozik Szanda-zug is. Itt a egy kisebb
csapata
rendszeresen áttelel éveken át költött is 5-6 pár, a költőszám az
utóbbi
években lecsökkent, ami a maszek földeken megnövekedett forgalomból
adódik.
Álom-zug
és Túri-zug bemutatása:
A
zugbelső a legeltetetett állattartás miatt őrzi részben a hagyományos
gazdálkodás
(állattartás), formáit így tájképi, hagyományőrzési szempontú
jelentősége
is van, de természetvédelmi szempontból is jelentős, mert ezen
az
élőhelyen számtalan kisemlős él, melyek táplálékállatai a fokozottan
védett
ragadozómadár fajoknak. Az élőhely jellegéből adódóan a gyepeket
alkotó
növényekhez igen sok gerinctelen állat léte kötődik. Ezek közül
számos
fajnak pl. lepkéknek, vagy az ormányosoknak meghatározott
gazdanövénye
van és ha ez eltűnik a gyepből eltűnik vele a lepke v.
ormányos
faj is. Ezeken a gyepeken tud költeni néhány védett lilealkatú
(Charidriiformes)
faj is.
Malom-zug
bemutatása:
A
Malom-zug Túrkeve környékén az utolsó ilyen jellegű holtág által
bezárt
zug. A névadó „malom” egy nyolc kőre járó 1475 előtti gátasmalom
volt,
melynek ma már nyoma sincs, csak a neve maradt fenn, habár a XVIII.
században
újjá építették. Ez a malom igen nagy hírű volt a maga idejében és
nem
csak a környéken, hiszen országos viszonylatban is a legnagyobbak közé
tartozott.
A holtág jelentősége Túrkeve város szempontjából kiemelkedő,
hiszen
amikor kezdett kialakulni Túrkeve (akkoriban Keveegyháza), az
akkori,
korabeli igények alapján, az első letelepülők főleg a folyó
közelsége
miatt választották Kevi mostani helyét lakóhelyül. A folyó
élelemmel
látta el az akkori lakosságot, és a tömegesen itt lévő nád sok
lehetőséget
biztosított az építkezéshez, valamint a mindenapi használati
tárgyak
elkészítéséhez.
A
zugon belül eső halastó gondolata az ötvenes évek elején vetődött fel.
1954-ben
készült el, kézi és gépi erővel a mai halastó rendszer kettes,
hármas
és négyes tava. Az így létre jött rendszer túl kicsi volt ahhoz,
hogy
egészséges mennyiségű vizet tudjanak rendszeresen cserélni, így abba
is
maradt a termelés. Csak később kezdtek fejlesztéshez, úgy, hogy 1968-ban
készült
el az ötös, hatos és hetes tó.
A
zug nagyság kb. 170 ha. Jelentősége a halastó által nyújtott
élőhelyekben
rejlik. A nyílt vízterületek, a tavak széleinél található
sekély
vizek és a nádasok természetvédelmileg jelentős élőhelyet
képviselnek.
Számos védett és fokozottan védett faj találja itt meg
élőhelyét.
Vizsgált
területek élőhelyeinek bemutatása:
A.)
Nyíltvízi társulások:
A
Hortobágy-Berettyón több helyen uralják a vízfelületet nyíltvizet lakó
(hidatofiton)
társulások (Lemno-Urticularietum, Myriophyllo-Potametum). Ez
jellemző
a kiöntésekre és a holtágakra is, jó néhány vízben úszó mocsári
növénnyel
(forma aqatica). Ezen társulások teszik lehetővé olyan
természetvédelmileg
értékes fajok megtelepedését, mint a koloniálisan
költő,
fokozottan védett szerkő (Chlidonias spp), fajok, vagy a danka
sirály
(Larus ridibundus). Több helyen megfigyelhetünk víziboglárkákat
(Batrachium
spp.), tócsagaz fajokat (Ceratorhyllum spp.), békanyálat
(Cladophora
spp.), apró békalencsét (Lemna minor), bojtos békalencsét
(Spirodela
polyrrhiza), süllőhínárokat (Myriophyllum spp.), imbolygó
békaszőlőt
(Potamogeton fluitans), hínáros békaszőlőt (Potamogeton
perfoliatus).
Egyre nagyobb területeket borít el a védett rucaüröm
(Salvinia
natans), és a sulyom (Tapra natans) állománya. Ilyen helyen
építik
fészküket a vöcsök (Podiceps spp.) fajok. Szintén a nyíltvizet
lakják
a réce (Anas spp.) fajok, pl. a vonulási időben nagy számú fütyülő
réce
(Anas penelope), csörgő réce (Anas crecca), nyílfarkú réce (Anas
acuta),
kanalas réce (Anas clypeata), böjti réce (Anas querquedula). Szinte
mindig
nagy számban van jelen a barát réce (Aythya ferina) és a tőkés réce
(Anas
platyrchnchos). Alkalmilag feltűnik a cigányréce (Aythya nyroca),
kendermagos
réce (Anas strepera), kontyos réce (Aythya fuligula) és a kerce
réce
(Bucephala clangula) is. Alkalmilag vonulásban megfigyelhető vetési
lúd
(Anser fabalis), nagy lilik (Anser albifrons), nyári lúd (Anser anser)
is.
Nagy számban van jelent természetesen a szárcsa (Fulica atra) és a
vízityúk
(Gallinula chloropus) is.
A
víz mélységéből adódóan (nyáron elérheti az 5 métert, télen átlagban
2,5-3,5
méter) sok halfaj él a vízben. Erre vonatkozóan Sallai Zoltán
vizsgálatainak
eredményét idézem: „A Hortobágy-Berettyó lassú folyású vize,
dús
parti növényzete mindenekelőtt a folyók ponty szinttájának alsó
szakaszán
élő fajok számára kedvez, ezért faunáját is elsősorban ezek
alkotják,
mint pl. a bodorka (Rutilus rutilus), a vörösszárnyú keszeg
(Scardinius
erythophthalmus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna), a
dévérkeszeg
(Abramis brama), a ponty (Cyprinus carpio), a törpeharcsa
(Ictalurus
nebulosus), a sügér (Perca fluviatilis). A felsorolt limnofil
fajok
dominanciája főként a kedvező szaporodási feltételekkel magyarázható.
Ezt
a megfigyelést támasztja alá az a tény is, hogy a kifogott és
meghatározott
halak nagy része fiatal korosztályokhoz tartozott. A
felsorolt
halakon kívül néhány, tág toleranciájú, a környezeti
feltételekkel
igénytelen faj is jelentős állománnyal képviselteti magát.
Igen
gyakori pl. az ezüstkárász (Carassius auratus) és a csuka (Esox
lucius)
állománya is stabilnak mondható. A szintén igénytelen, behurcolt
gyöngyös
razbóra (Pseudorasbora parva) gradóciójától a Hortobágy-Berettyó
sem
mentesült, ma is gyakori a folyóban. Az egykori Sárrét domináns
halfajainak
populációi a szabályzások után erősen megfogyatkoztak. A
mocsárjellegű
élőhelyet kedvelő, stagnofil fajok közül a legnagyobb
állománya
a compónak (Tinca tinca) alakult ki. Egyre csökken sajnos a
kárász
(Carassius carassius) és a réti csík (Misgurnus fossilis) állománya.
A
víz lassú áramlásának megfelelően a reofil fajok száma kicsi. Stabil
állománya
tulajdonképpen csak a jászkeszegnek (Leuciscus idus) és a
harcsának
(Silurus glanis) alakult ki, ezek a fajok valójában nem
ragaszkodnak
erősen a sodráshoz, még ha ívás idején kedvezőbb is számukra
az
élénkebb vízmozgás. Alkalmilag előfordulnak a faunában a Tiszából
lesodródó
reofil fajok is, mint pl. a lapos keszeg (Abramis ballerus), a
bagolykeszeg
(Abramis sapa) és a paduc (Chondrostoma nasus). [... Ezekből:]
Nagy
egyedszámban él a területen az ezüstkárász (Carassius auratus), a
bodorka,
(Rutilus rutilus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna) és a
törpeharcsa
(Ictalurus nebulosus). Kedvező feltételeket találnak a
mocsárjellegű
élőhelyeket kedvelő stagnofil fajok, mint pl. a compó (Tinca
tinca),
és a réti csík (Misgurnus fossilis). A mederben nem számít
ritkaságnak
a jász (Leuciscus idus) és a balin (Aspius aspius), de
megtalálható
a kurta baing (Leucaspius delineatus) és a széles durbincs
(Gymnocephalus
baloni) is. A vágó csíkot (Cobitis taenia) többnyire a meder
partmenti
zónájában sikerült megfognom. A reofil fajok közül alkalmilag
előfordul
a domolykó (Leuciscus cephalus) és a lapos keszeg (Abramis
ballerus)
is. A felsorolt fajokon kívül - Kiss Sándor közlése alapján -
előfordul
a folyóban a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus) sujtásos küsz
(Alburnodies
bipunctatus), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer),
és
a folyami géb (Neogobius fluviatilis). Mind a négy faj tiszai
előfordulása
bizonyított (Harka, 1985, Harka, 1993). A felsorolt fajok
Tiszából
lesodródó egyedei a Hortobágy-Berettyóban előfordulhatnak, de a
fajok
faunalistán történő szerepeltetéséhez bizonyító példányok
szükségesek.”
Szintén
ebből a zónából figyelhettük meg a „tiszavirágzást” (Palingenia
Longicauda)
a Zubogónál. Alkalmilag még a Berettyó mentén feltűnik a vidra
(Lutra
lutra), sokszor látható pézsmapocok (Ondatra zibrthica) is.
B.)
Vízszegélyek, nádasok:
A
folyót szegélyező nádasok (Scirpo-Phragmiteum) természetvédelmi
jelentősége
főképpen az itt élő madárfajokban rejlik, ugyanis itt költenek
a
védett nádiposzáta (Acrocephalus spp.) fajok, vagy a fokozottan védett
kékbegy
(Luscinia svecica) is. A nádasok potenciális költőhelyet
biztosítanak
olyan értékes fajoknak is, mint a gémfélék (Ardeidae) egyedei.
A
nádasokból rendszeresen hallható a bölömbika (Botaurus stellaris),
költését
is sikerült bizonyítani. Szintén állandóan jelen van és költ a
pocgém
(Ixobrychus minutus). Gyakran láthatóak a táplálkozó bakcsók
(Nycticorax
nycticorax), kis kócsagok (Egretta garzetta), szürke gémek
(Ardea
cinerea) és néhány selyemgém (Ardeola ralloides) is. A nagy kócsag
(Egretta
alba) és vörös gém (Ardea purpurea) már költött a területen és
talán
várható a kanalasgém (Platalea leucordia) megtelepedése is. A
mezőtúri
fehér gólya (Ciconia ciconia) populáció is állandó táplálkozó
helyül
használja a szegélyeket.
A
nádasokban él a monoton énekéről ismert nádi tücsökmadár (Locustella
luscinioides),
a sitke (Acrocephalus melanopogon), a foltos nádiposzáta
(Acrocephalus
schoenobaenus), az énekes nádiposzáta (Acrocephalus
palusris),
cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), nádi sármány
(Emberiza
schoeniclus), és az erőteljes énekéről könnyen felismerhető
nádirigó
(Acrocephalus arundinaceus). Ugyanitt több alkalommal hallottunk
kékbegyet
is, revír védő éneke közben.
Szintén
itt élnek a rejtett életmódot folytató vízicsibe fajok (Porzana
spp.),
melyekből sajnos csak a pettyes vízicsibe (Porzana porzana)
jelenlétét
sikerült bizonyítanunk, holott nagy valószínűséggel él itt kis
vízicsibe
(Porzana pusilla) is. A guvat (Rallus aquaticus) hangja
rendszeresen
hallható, és itt költ a már nyíltvízi élőhelyeknél említett
vízityúk
és szárcsa is.
Ezen
élőhelyeken a társulásalkotó nádon (Phragmites communis), keskeny
és
széleslevelű gyékényen (Typha angustifolia és latifolia) kívül más
mocsári
(helofiton) növények is a társuláshoz tartozik még: így rendkívül
gyakori
az epfiton felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), pénzlevelű
lizinka
(Lysimachia nummularia), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris),
itt
is, ott is feltűnik a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica), virágkáka
(Botumus
umbellatus), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), sárga vagy
mocsári
nőszirom (Iris pseudacorus), ágas békabuzogány (Sparganium
erectum),
vízi peszérce (Lycopus europaeus), parti nádtippan (Calamagrostis
pseudophragmites),
fekete nadálytő (Symphytum officinale), mocsári
tisztesfű
(Stachys palustris), réti füzény (Lythrum salicaria) és a
keserédes
csucsor (Solanum dulcamara).
Ugyanebből
a biotópból több alkalommal szem elé került díszes légivadász
(Coenagrion
ornatum), sávos szitakötő (Agrion splendens), óriás szitakötő
(Anax
parthenope), vízipásztor (Orthetrum cancellatum), valamint a
Trichoptera
gyűjtések eredményeként Oecetis ochracea, Hydropsyche
bulgaromanorun,
Leptocerus tineiformis, Oecetis furva, Ecnomus terellus,
Agrilea
sexmaculata, Neureclipsis bimaculata és a Psychomyia pusilla.
C.)
Kiöntések, gödrök, kotúk:
A
Hortobágy-Berettyó mentén számtalan olyan élőhely van mely nem
tartozik
ugyan a folyóhoz, de annak kiöntései révén csaknem egész év alatt
víz
alatt van. Ezeknek széleit rendszerint szintén nádasok szegélyezik, míg
felületét
az utolsó négyzetcentiig ellepik a nyílt vizet lakó társulások
mocsári
formában élő növényekkel. Így hatalmas területeken van csak sulyom
és
békalencse, vagy rucaüröm és békalencse. Itt számtalan gázlómadár
szokott
tartózkodni, miután ezen élőhelyek halakban és kétéltűekben
(Amphibia)
gazdag. A kétéltűekre nem jellemző a nagy fajgazdagság, viszont
annál
inkább a magas egyedszám. Így rendkívül gyakoriak a kecskebéka
fajcsoport
(Rana esculenta komplex) tagjai. Szintén szép számban van jelen
a
vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld varangy (Bufo viridis) és a zöld
levelibéka
(Hyla arborea) is. A hüllők (Reptilia) közül láthatunk vízen
úszó
vízisiklót (Natrix natrix), illetve még néha szem elé kerül a
rendkívül
megfogyatkozott állományú mocsári teknős (Emys obicularis) is.
Tegzesek
közül a Hortobágy-Berettyó menti gátakon történt
mintavételezésből
került elő a Agrilea sexmaculata Curtis 1834, Hydropsyche
bulgaromanorun
(Malicky 1977), Leptocerus tineiformis (Curtis 1834),
Oecetis
ochracea Curtis 1825, Oecetis furva Rambur 1842, Neureclipsis
bimaculata
Linnaeus 1758 és Psychomyia pusilla Fabricius 1781.
D.)
Árterek:
Döntően
a Hortobágy-Berettyó menti ártéri erdőkre a nyáras-fűzes
(puhafa)
ligeterdő társulás a jellemző sok fehér- (Populus alba) és fekete
nyárral
(Populus nigra) valamint fehér fűzzel (Salix alba). A
folyószakaszon
lejjebb, Mezőtúr közelében már a telepítések következtében
inkább
tölgyes (keményfa-ligeterdő) a jellemző sok kocsányos tölggyel
(Quercus
robur). Miután a fásítás szokatlanul tarkára sikeredett és
számtalan
fa is megtelepedett a viszonylag nagy területen, így még az
alábbi
fa fajokat határoztuk meg: magas kőris (Fraxinus excelsior),
csertölgy
(Quercus cerris), korai juhar (Acer plataonides), sajnos sok
helyen
akác (Robinia pseudoacacia), a függő cinegéknek nyújt fészkelési
lehetőséget
a szomorú fűz (Salix x chrysocoma), de van még kecskefűz (Salix
carea),
rezgő nyár (Populus tremula), dió (Juglans regia), vad dió (Juglans
nigra),
itt-ott mogyoró (Corylus avellana) és sajnos helyenként jelen van a
bálványfa
(Ailanthus altissima) is. Kiváló költőhelyet ad a madaraknak a
sok
helyen jelenlévő fekete bodza (Sambucus nigra) és a gyepűrózsa (Rosa
canina)
jelenléte. Szintén gyakori a kökény (Prunus spinosa). Ezen
élőhelyekről
alkalmilag előkerült a szarvasbogár (Lucanus cervus) és
diófacincér
(Megopis scabricornis) is.
A
Nagylaposi Berettyó szakasz után szigetek alakultak ki a Berettyón,
melyeket
döntően nyárfák uralnak. Ezen élőhelyek jellege és az eddigi
megfigyelések
alátámasztják azt a lehetőséget, hogy vegyes kis gém kolóniai
alakuljon
ki bakcsók, kis kócsagok, szürke gémek esetleg selyemgémek és
kanalasgém
megtelepedésével is. Legközelebb szintén a Hortobágy-Berettyó
mentén
Farkas-zugban költenek e fajok, ahol az utóbbi évek erdészeti
beavatkozásainak
következtében az élőhely jelentős zavarásnak volt kitéve.
Az
ártéri erdőkben számtalan madárfajnak van eszményi élőhelye. Az
alábbi
fajok jelenlétét sikerült bizonyítanunk: fácán (Phasianus
colochius),
kakukk (Cuculus canorus), zöld küllő (Picus viridis), balkáni
fakopáncs
(Dendrocopos syriacus), nagy fakopáncs (Dendrocopus major), erdei
fülesbagoly
(Asio otus), macskabagoly (Strix aluco), kuvik (Athene noctua),
örvös
galamb (Columba palumbus), vadgerle (Sreptophelia turtur), balkáni
gerle
(Sreptopelia decoacto), barázda billegető (Motacilla alba), berki
tücsökmadár
(Locustella fluviatilis), vörösbegy (Erithacus rubecula),
fülemüle
(Luscinia megarhynchos), házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros),
cigány
csaláncsúcs (Saxicola torquata), feketerigó (Turdus merula), kis
poszáta
(Sylvia curruca), mezei poszáta (Sylvia communis), kerti poszáta
(Sylvia
borin), barátka (Sylvia atricapilla), ökörszem (Troglodytes
troglodytes),
szürkebegy (Purnella modularis), sisegő füzike (Phyllocopus
sibilatrix),
csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybita), szürke légykapó
(Muscicapa
striata), őszapó (Aegithalos cudatus), széncinege (Parus major),
kékcinege
(Parus caeruelus), fitisz füzike (Phyllocopus trochilus),
sárgarigó
(Oriolus oriolus), tövisszúró gébics (Lanius corullio), kis
őrgébics
(Lanius minor), szarka (Pica pica), csóka (Corvus monedula),
vetési
varjú (Corvus frugilegus), seregély (Sturnus vulgaris), házi veréb
(Passer
domesticus), mezei veréb (Passer montatus), erdei pinty (Fringilla
coelebs),
csicsörke (Serinus serinus), stiglic (Carduelis carduelis),
zöldike
(Carduelis chloris), citromsármány (Emberiza citrinella), sordély
(Miliaria
calandra). Ragadózók közül költ a karvaly (Accipiter nisus),
egerészölyv
(Buteo buteo), kék vércse (Falco vespertinus), vörös vércse
(Falco
vespertinus) és alkalmilag a kaba sólyom (Falco subbuteo) is.
Telente
gyakran láthatjuk az alább fajokat: fenyőrigó (Turdus pilaris),
királyka
(Regulus regulus), rövidkarmú fakúsz (Certhia brachydactyla),
süvöltő
(Pyrrhula pyrrhula) és meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes).
Az
éjjeli repülőemlősök közül az épületlakó szürke hosszúfülű-denevérrel
(Plecotus
austriacus), kései denevérrel (Eptesicus serotinus), korai
denevérrel
(Nyctalus noctua) találkozhatunk, valamint a vízpartok odúlakó
fajával
a vízi denevérrel (Myotis daubentoni) is, melynek több odúja ismert
a
vizsgált területen.
E.)
Holtágak:
A
konkrétan holtágak tájképileg jelentősek, lényegesen kevesebb
természetvédelmi
értékkel mint az élő folyószakasz, viszont a holtágak
védelme
is szorosan hozzátartozik a tájképi hangulat megőrzéséhez.
Többnyire
a holtágak hullámterét mára, vagy nyíltvízi társulások, vagy
nádasok
lepik el teljesen, a víz eutrófizációjának következtében. A
Hortobágy-Berettyó
nádas társulásaihoz hasonlóan itt is nagy számban van
jelen
a nád, keskeny és széleslevelű gyékény ezekre fut fel a felfutó
sövényszulák
a nádasok szélén virágzik a virág- és tavi káka, a mocsári
nőszirom,
ágas békabuzogány, fekete nadálytő, mocsári tisztesfű, réti és
vesszős
füzény. Ezen az élőhelyen is költenek nádiposzáta fajok (nádi
tücsökmadár,
fülemülesitke, foltos nádiposzáta, énekes nádiposzáta,
cserregő
nádiposzáta, nádirigó) valamint a nádi sármány. Szintén élnek itt
vízicsibe
fajok (pettyes vízicsibe) vízityúk, szárcsa, és guvat is.
F.)
Zugbelsők, gátak:
A
gátoldalak és zugbelsők fő tömegfaja a réti ecsetpázsit (Alopecurus
pratensis)
és a fehér tippan (Agrostis alba). A réteket itt-ott döntően a
cickafarkas
és ürmös puszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae, ill.
Artemisio-
Festucetum pseudovinae) jellemzi sok-sok cickafarokkal (Achillea
millefolium),
valamint az alábbi tömegfajokkal: réti csenkesz (Festuca
pratensis),
réti perje (Poa pratensis), csomós ebír (Dactylis glomerata),
természetesen
nagy számban az angolperje (Lolium perenne), veresnadrág
csenkesz
(Festuca pseudovina), a közönséges tartackbúza (Agropyron repens),
rozsnok
(Bromus sterilis), valamint orvosi székfű (Matricaria chamomilla),
ebszékfű
(Matricaria perforata), fűzlevelű peremizs (Inula salicina), tarka
koronafürt
(Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias),
terjőke
kígyószisz (Echium vulgare), baracklevelű keserűfű (Polygonum
persicaria),
keszeg saláta (Lactuca serriola), réti imola (Centauera
jacea),
jakabnapi aggófű (Senecio jacobea), bakszakáll (Tragopogon dubius),
fekete
ökörfarkkóró (Vesbascum nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria
vulgaris),
mezei katáng (Cichorium intybus), szarvas kerep (Lotus
corniculatus),
tejoltó galaj (Galium verum), tövises iglice (Ononis
spinosa),
fehér mécsvirág (Melandrium album), orvosi somkóró (Melilotus
officinalis),
mezei árvácska (Viola arvensis). Június-júliusban nyílik a
védett
közönséges nyúlánksárma (Ornithogalum pyramidale). A nyár végét
jelzi
a sziki sóvirág (Limonium gmelini ssp. hungaricum), míg már az ősz
beköszöntével
kezd el virágozni a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp.
pannonicus).
Ezen
élőhelyen számtalan állat megtalálja magának az életteret.
A
gerinctelenekből a „könnyen” határozható egyedekre terjedt ki
vizsgálatunk,
így bizonyítottuk az alábbi fajok jelenlétét: a magyar nevet
nélkülöző
ormányos bogarakból (Curculionidae) előkerültek: Otiorhynchus
ovatus
(Linné), Eusomus ovulum Germar, Parafoucartia squamulata (Herbst),
Sitona
humeralis Stphens, Sitona lineatus (Linné), Sitona macularius
(Marsham),
Sitona suturalis Stephens, Tanymecus palliatus (Fabricius),
Larinus
jaceae (Fabricius), Hypera plantaginis (De Geer), Hypra viciae
(Gyllenhal),
Rhynoncus inconspectus (Herbst), Rhynoncus perpendicularis
(Reich),
Oprohinus consputus (Germar), Ceutorhynchus pallidactilus
(Marsham),
Tychius cuprifer (Panzer), Tychius flavus Becker, Tychius
quinquepunctatus
(Linné), Sibinia pellucens Scopoli, Gymnetron netum
(Germar),
Smicronyx jungermanniae (Reich), Smicronyx reichi (Gyllenhal),
Bagous
argillaceus Gyllenhal, Gymnetron tetrum (Fabricius), Acanephodus
onopordi
(Kyrbi), Ceratapion carduorum (Kyrbi), Diplapion confluens
(Kyrbi),
Cyanapion columbinum (Germar), Cyanapion platalea (Germar),
Eutrichapion
punctigerum (Paykull), Stenopterapion tenue (Kyrbi),
Dieckmanniellus
nitidulus (Gyllenhal), Nanophyes marmomatus (Goeze).
Előfordulnak
a zug-belsőkben alábbi egyenesszárnyú (Orthoptera) fajok –
szintén
magyar név nélkül: Calliptamus itallicus L, Stenobothrus
stigmaticus
Zub., Plysarcus denticauda (Charp), Conocephalus fuscus (Fabr),
Gempsocleis
glabra Herbst, Platicleis affinis FIEB, Montana montana (Koll),
Bicolorana
bicolor, Roeseliana roeseli (Hgb), Leptofies albovittata (Koll),
Aiolopus
thalassinus (Fabr), Omocestus ventralis Zett, Gliptobothrus
biguttulus
L, Gliptobothrus mollis Charp, Chorthippus longicornis Latr.,
Euchorthippus
pulvinatus F.W., Euchorthippus declivus Bris, Dociostaurus
brevicollis
Evervm.
Sajnos
a magyar névvel is megáldott fajok közül csak betekintő
szándékkal
tudunk adatokat szolgáltatni. Így több helyen látható a vizsgált
területen:
kacsafarkú szender (Macroglossa stellatarum), lovagbadobács
(Lygaetuseqestris),
aranyszemű fátyolka (Chrysopa chrysops), szegélyes
bibircsesbogár
(Zmalachius marginellus), cinóbervörös pattanóbogár (Ampedus
cinnabarinus),
sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum), sokpettyes
bundásbogár
(Oxythyrea funesta) és gyakori lopódarázs (Sceliphron
destillatorium).
Mindenfelé gyakori koronás keresztespókból (Araneus
diadematus)
és alkalmilag a réteken láthatunk darázspókot (Argiope
bruennichi)
is. Több felé gyönyörködhetünk fecskefarkú lepkében (Papilio
machaon),
atalanta lepkében (Vanessa atalanta), nappali pávaszemben
(Nymphalis
antiopa), kis rókalepkében (Aglais urticae), fehérpettyes
álcsüngőlepkében
(Syntomis phegea), közönséges tűzlepkében (Lycaena
phlaeas),
közönséges boglárkalepkében (Polyommatus icarus) és piros
övesbagolyban
(Catocala nupta).
Az
ökofaunisztikai elemzések alapján megállapítható, hogy a rovarok
(Insecta)
osztályának jelenléte alapvető fontosságú más osztályok fajainak
előfordulásában.
Például néhány sólyomfélék családjába tartozó (Falconidae)
faj
számára rendkívül jelentős a szitakötő fajok (Odonata) jelenléte.
A
madarak közül a pusztai részeket lakja például a hamvas rétihéja
(Circus
pygargus), a parlagi pityer (Anthus campestris), hantmadár
(Oenanthe
oenanthe), a kiöntéseken táplálkozó bíbic (Vanellus vanellus) és
goda
(Limosa limosa), mely két faj költ is a zug-belsőkben. Hasonló
élőhelyen
réti fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnhet időnként. Ugyanitt
a
bokrosokat keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány
csaláncsúcsok
(Saxicola torqata). E fajoktól eltérően csak tavaszi-őszi
vonulásban
figyelhetőek meg az esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia
nigra),
melyekből alkalmanként tizenöt egyedet is meghaladó csapat van
jelen.
Némely zugbelsőben (Szanda-zug) a túzok (Otis tarda) költését több
alkalommal
megfigyelte, csakúgy a faj általános jelenlétét, téli
csoportosulását
Deák Lajos mezőtúri madarász, aki 1988 és 92 közötti
megfigyeléseit
publikálta is.
A
ragadozók közül a halász sas (Pandion haliäetus) és a vándor sólyom
(Falco
peregrinus) az, amely időnként feltűnik. A területen télen
rendszeresen
vendégeskedik kékes rétihéja (Circus cyaneus), gatyás ölyv
(Buteo
lagopus), kis sólyom (Falco columbarius) és nagy őrgébics (Lanius
exubitor),
illetve ritkán feltűnik a holló (Corvus corax) is.
Az
emlősök (Mammalia) törzsét képviselik az őz (Capreolus capreolus),
sajnos
nagy számban a vaddisznó (Sus scrofa), róka (Vulpes vulpes), gyakran
láthatunk
nyestet (Martes foina), görényét (Mustela putorius), menyétet
(Mustela
nivalis), mezei nyúl (Lepus europaeus). keleti sün (Erinaceus
europaeus),
vakond (Talpa europaea), mezei pocok (Microtus arvalis), mezei
cickány
(Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus),
közönséges
vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus), hörcsög
(Cricetus
cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus) és
törpe cickány
(Sorex
minutus).
Védelmi
javaslat:
A
természeti érték természetvédelmi oltalma védetté nyilvánítással jön
létre.
Jogszabály biztosítja részünkre, hogy védetté nyilvánítást
kezdeményezzük.
Biztos, hogy a terület még pontosabb megismerése céljából
további
kutatásokkal további természetvédelmileg értékes adatokra
bukkanhatnánk,
melyek ökológiai szempontból jelentősek lehetnek, azonban a
lehetőségeinkhez
mérten (minél teljesebben) elvégzett munka eredménye –
jelen
dolgozat – már kellő olyan adatot ismeret, mely önmagában is kellő
indoklás
lehet a védelmi intézkedés megkezdésére.
Az
emberi tevékenységek, az ipari, mezőgazdasági tevékenységek által
egyre
több élőhelyet veszünk el a növényektől, állatoktól. Ezért az
eredeti,
természetes élőhelyeket őrző élővilág védelme az ember által
felhasznált
területek növekvő térhódításával egyre fontosabb feladatunk.
Sok
veszélyeztetett növény- és állatfajt védelem alá helyeztek már eddig
is,
a modern természetvédelmi felfogás szerint előtérbe került a
természetes
élőlényközösségek egységes védelme. Miután a vizsgált területen
számtalan
védett és fokozottan védett faj él, ezért egységesen javaslom a
bemutatott
területet, az alsó Berettyó melléket védelem alá helyezni.
Védelmi
célok elérésére, a terület védetté nyilvánítására nem csupán
morális
érzékünk késztethet bennünket, hanem jogállam hazánk törvényei is.
A
védelmi intézkedés szolgálná Magyarország nemzetközileg vállalt
kötelezettségeit
is, így többek között a Ramstari Egyezményt, mely előírja
a
vizes élőhelyek védelmét és fenntartását, a Bonni Egyezményt, mely a
vándorló
vadon élő állatfajok védelméről szól, a Berni Egyezményt, mely
kötelezi
hazánkat az állat és növényfajok természetes élőhelyeinek
védelmére
és a Riói Egyezményt is, mely a biológiai sokféleség megőrzéséről
szól.
A védelmi intézkedés megtételét nemzetközi kötelezettség-vállalásaink
mellett
honi jogszabály is előírja: „A vadon élő szervezetek, tovább ezek
állományai,
életközösségei megőrzését élőhelyük védelmével együtt
biztosítani
kell.”
Természetvédelmi
tervjavaslatunk az 1996. évi LIII. törvény vonatkozó
szakaszain
alapszik. Ennek alapján javasoljuk a dolgozatban bemutatott
élőhely,
a Hortobágy-Berettyó alsó szakaszának védelmét a túrkevei Balai
hídtól
a Hármas-Körösi torkolatig, hozzákapcsolva a folyó árvízvédelmi
töltésekkel
határolt hullámtereit, valamint a hozzákapcsolódó holtág és zug
maradványokat,
névszerint a Malom-zugot, a Szanda-zugot, a Szent-Miklós
zugot,
az Álom-zugot, valamint a Túri-zugot.
Utószó:
Bár
természetvédelmi szempontú tényeken alapuló védelmi javaslatok elé
nem
szokás utószókat írni, mégis ezen alkalommal kivételt tennék, és ennek
az
az oka, hogy néhány szóban írni szeretnék Deák Lajos bácsiról, öreg
mezőtúri
madarász barátomról, aki az elmúlt tíz esztendőben oly´ sokat tett
annak
érdekében, hogy a vizsgált terület egyik része, Szanda-zug védett
legyen
– de hiába.
Mikor
e sorokat írom Lajos bácsi betöltötte 75. életévét és egészsége
egyre
kevésbé teszi lehetővé a terepi madarászásokat, de még mindig
felemlegeti,
hogy mennyire tehetetlen volt mikor a földek privatizációjakor
tenni
kellett volna azért, hogy a természetvédelem megkaparintsa ezt az
élőhelyet,
holott számtalan ígéretet kapott állami és társadalmi
természetvédelmi
szférától egyaránt. Mára csaknem letett arról, hogy a
Szanda-zug
védett legyen. 1997-ben, háromszori hosszabb ideig tartó korházi
kezelés
után azonban még mindig megteszi hetente a közel 18 kilóméteres
gyalogtúrát,
hogy lássa e helyet, hol olyan sokat madarászott.
Lajos
bácsi korábban sokat intézkedett földhivatalnál, önkormányzatnál,
Magyar
Madártani és Természetvédelmi Egyesület központjában, de ténylegesen
ehhez
hasonló tervjavaslatot nem készített el, így valójában forrásként nem
állt
rendelkezésemre anyag munkám elkezdésekor. Amit Lajos bácsi
megfigyeléseiről
szóban elmondott néhány helyen felhasználtam, erre
munkámban
hivatkozok is.
Ezen
dolgozatom, melyet reményeim szerint a túrkevei és a mezőtúri
Képviselő-testület
is alkalmilag napirendre fog tűzni, szolgálja azt a célt
melyet
Lajos bácsi kitűzött: menteni a menthetőt. Biztos, hogy sok-sok
munkába
kerül még, míg ezen terület (ha csak helyileg is) védett lesz (ha
egyáltalán
az lesz), de talán sok-sok év múlva utódaink megköszönik a
gondoskodást,
mellyel megelőztük egy újabb terület elvételét a
természettől,
s talán a védetté nyilvánítás is hozzájárul majd a honi
túzokállomány
megmentéséhez.
Zárásként
had ajánljam hát munkámat Deák Lajos bácsinak, a Szanda-zug
szerelmesének,
ki tevékenységével olyan sokszor szolgálta a Fekete István
által
megfogalmazott célt: „...Szolgálni a jót, lobogásra és világosságra
gyújtani
azokat, akik keresik és várják a Szépet, hogy világosságra örömre
és
szeretetre gyúljanak önmaguk és gyújtsanak másokat is...”
1997.
október 08.
Sallai R. Benedek
az egyesület elnöke