A szentesi
Lapistó-fertő tájtörténete, mai táji-természeti és kultúrtörténeti értékei
„Nimfea” Természetvédelmi Egyesület, Szarvas
Körös-Maros Nemzeti Park, Szarvas
2000.
Bevezetés
Lapistó,
Fertő – „…vízjárta terület. Semjíkes, sok vót a vízicsirke, kacsa, sikló,
gémsára, túzok. A csatornázás előtt 100-200 öl széles vót a Kórógy. Hogy milyen
vót ősszel-tavasszal a határ ? Sík víz. ….”
(Vecseri Lajos, Lapistói idős lakos)
„lapos,
lapis szó az előtag, jelentése a népnyelvben: sík földterület, kiszáradt
tófenék”
(Hefty Gyula Andor: A térszínformák nevei…)
„A
fertő erdeti jelentése fetrengő, fürdőhely volt, elsősorban állatok (disznó,
bivaly stb.) számára. Ebből jött létre a mocsaras hely, ingovány, láp jelentés”
(A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára)
Amikor először jártam a szentesi Fertőn meglepett a környező táj domborzatának változatossága, a megmaradt természetes élőhelyek élővilágának gazdagsága. Évek során fokozatosan megismertem a táj múltját és a jelen történéseit egyaránt. Látnom kellett, hogy a táj kultúrtörténeti és természeti értékeire aktív védelem nélkül fokozatos pusztulás vár, mivel e szigetszerűen elhelyezkedő, ősi tájrészlet fokozottan kitett a felgyorsult társadalmi-gazdálkodási folyamatok negatív hatásainak. Ezért sürgető mihamarabbi védelem alá helyezése.
Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni a javaslat adatszolgáltatóinak Dr. Bod Péter ornitológusnak, nyugalmazott kórházvezető főorvosnak, Szabó Ferencnek, a Fertőn lakóknak, azoknak, akik többször segítettek elakadt kocsimat kitolni a sárból.
A Lapistó-Fertő bemutatása
Ez az anyag eredetileg a szentesi Lapistó-Fertő helyi védetté nyilvánításához készült, ezért összeállításakor nagy hangsúlyt helyeztem a vizsgált táj mai értékeinek történeti szempontú elemzésére, ugyanis a folytonosan változó táj mai képe csak így érthető meg. A jövő természetvédelmi kezelésének is a múlt ismeretére kell támaszkodnia. A védetté nyilvánításhoz az adatgyűjtést 1998-ban zártam le, de természetesen a megfigyelések továbbfolynak, melyekről egy későbbi cikkben számolok be.
Alkalmazott kutatási módszerek
Rendszeres terepbejárások, minden évszakban.
A terepbejárások során az élőhely- és társulás-típusok behatárolását, és gerinces faunisztikai adatok gyűjtését végeztem el.
A rendelkezésre álló
szakirodalom, hely - és tájtörténeti munkák, botanikai ökológiai szempontú
élőhely értékelések, vegetáció térképek, faunisztikai-floriszikai adatbázisok,
természetvédelmi felmérések feldolgozása. A ritka, veszélyeztetett növénytársulások,
növényfajok, gerinces fajok elterjedésére, életmódjára, ökológiai igényeire,
állomány nagyságára vonatkozó szakirodalom, a területi
florisztikai-faunisztikai adatbázisok, természetvédelmi felmérések és kezelési
útmutatók áttekintése.
Személyes információgyűjtés a szentesi levéltárban és múzeumban, valamint a helyi lakosoktól, gazdálkodóktól.
Természetföldrajzi áttekintés
Elhelyezkedés
Az ún. Lapistó-Fertő nevezetű határrész a Csongrádi-sík és a Körös – szög nevezetű kistájak határvidékén, Szentes várostól mintegy 4-5 kilométerre, délkeleti irányban terül el. A terület délkeleti lejtést mutat.
Negyed időszaki geológiai történet
A vizsgált táj mai állapotának megértése nem lehetséges a múlt kellő ismerete nélkül. A laikusok számára a szinte teljesen sík alföldi felszínen a hegyvidékekhez képest alig feltűnőek a negyed időszak földtani változásai. Azonban ezek a jelenleg is zajló folyamatok fontos fundamentumai az utolsó őstermészeti kép kialakulásának, mellyel az itt lakó első ismert emberi közösségek találkoztak e vidéken.
A továbbiakban az emberi tevékenység fokozatos kiterjedése válik, - elfedve a természeti, köztük a geológiai tényezők jóval lassabb hatását- a táj és az élővilág változásának fő mozgatórugójává. Lapistó-Fertő, a Cserebökényi pusztához hasonlóan geológiai szempontból a dél-tiszai mélymedence szélén, a Maros hordalékkúppal határos területén helyezkedik el, s egy sajátos morfológiai jelenség példája. Miszerint a Hármas-Körös és a Tisza közvetlen holocén öntésterületeit a medence egyenletes süllyedésének, valamint a szél munkájának következményeként, magasabb térszintű, elsősorban pleisztocén korú, ármentessé vált régi árterek, illetve ezekből kiemelkedő parti dűnék, homokdombok és löszhátak sorozata kísérte és kíséri ma is. E pleisztocén peremhátak mögötti térszínek sekély medenceláncolatában, (ezek a negyedkorra jellemző kis kiterjedésű, helyi mély süllyedékek, ún. fiókmedencék) mintegy “másodlagos ártér” alakult ki, melybe számos kis vízfolyáson, - jelen esetben a Kórógyon - keresztül jutottak el a szabályozások előtt a két folyó nagyobb áradásainak vizei, majd az áradások szűntével a vizek egy része visszaáramlott a Tisza és a Körös főmedrébe. Mindezt jól igazolják a térségre vonatkozó regionális geokinetikai térképek.
Szabályozások előtti vízrajz
A Fertő vízviszonyaira abból a természeti jelenségből következtethetünk, hogy a Tisza áradásai a vegetációs időszak nagy részében visszaduzzasztották /és visszaduzzasztják ma is/ a Hármas-Körös vizét, s így annak árterületét teljes hosszban, szinte folyamatosan elborították összetorlódott árvizei. Ez azt jelentette, hogy a hátak mögötti medenceláncolat részeként a mélyebb területein állandó vízterek alakulhattak ki.
Talajok
A felszínen többnyire iszapos agyag és szikes agyagos iszap, de kisebb foltokban az infúziós és eolikus lösz és a homokos iszap is megtalálható. A fentiek alapján a területre a szikes és a csernozjom talajok jellemzőek. A leggyakoribb a sztyeppesedő réti szolonyec és a mélyben sós réti csernozjom, de kisebb foltokban a szolonyeces réti talaj és a réti szolonyec is megtalálható.
Mai felszíni kép és vízrajz
A terület jellegzetes arculatát a szántóföldekkel váltakozó szikes legelők, rétek és kisebb nádasok, elszórt tanyák adják meg. Sajátságos, hogy a közeli, s hasonló fejlődésű Cserebökényi pusztákéhoz képest itt kevésbé csatornázott a felszín, - ennek oka valószínűleg a szabályos medence-jelleg, az egyirányú lejtés, s a Kórógy közelsége-, s hogy a terület délkeleti zónájában igen fejlett szikes mikrodomborzat található.
A térség tájtörténete
Az atlantikus fázisról kell először szólnunk az ember jelenlétéről és tevékenységéről Magyarországon. A Szentesi Fertő vidékén nem ismeretesek az ember jelenlétének nyomai a paleo- és a mezolitikumból. Ennek ellenére nehezen hihető, hogy az emberi megtelepedésre, vadászatra, halászatra kiválóan alkalmas medenceszéleken, hátakon ezt megelőzően ne éltek volna embercsoportok. Ezen autochton lakosság jelenlétére a betelepülő kultúrák egyes tárgyi emlékeinek (cserepek) néhány sajátos, valószínűleg tőlük átvett vonásából is következtethetünk.
A neolitikus kor emlékei a múlt század végén válnak ismeretessé a környékről. A kora neolitikum emberközösségei még csak kis mértékben tudták megváltoztatni természetes környezetüket, nagymértékben függtek attól (halászat, vadászat, gyűjtögetés, vándorló életmód). A késő neolitikumban az állattenyésztés és földművelés fejlődésével, ugrásszerűen nőtt a népesség, mely nagyobb településeken koncentrálódott. Ekkor már lokálisan megváltoztathatták környéküket, (halászat, vadászat, hátakon lévő erdők irtása, ártéri rétek kialakítása és későbbi legeltetése, telljellegű települések, kézművesipar).
A szubboreális fázisra esik a bronzkor. Az emberi településekre jellemző, hogy ragaszkodtak a folyóvölgyekhez, és a Maros törmelékkúpokra csak igen elszórtan, akkor is csak annak északi peremére hatoltak be (Kovács-Kemenczei 1989). A használati tárgyak között nagyszámban előforduló bronz sarló a földművelés további fejlődésére utal. A régészeti leletek alapján (kerámiaipar, földvárak, hamvasztás, stb.) feltételezhető, hogy a bronzkori ember faigénye igen nagy volt. Ebből következően, lokálisan már nagymértékű lehetett a galéria- és az erdőssztyepp erdők irtása.
Az utolsó, jelenleg is tartó szubatlantikus fázis során a szubboreálishoz képest szárazabb és melegebb éghajlat hatására alakult ki a Körös-vidéknek, s azon belül az árterületeknek az utolsó természeti képe. A hátakon tölgy-kőris-szil keményfás ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) és üde ártéri rétek, a vízfolyások szélein fűz-nyár ligetek (Salicetum albae-fragilis) és nedves mocsárrétek, a morotvákban tündérrózsával, vízitökkel tarkított nyílt vízfelületek, dús hínárvegetáció, a mélyebb medencékben mocsarak, kőrises-éger-(Fraxino pannonicae-Alnetum) és fűzlápok (Calamagrosti-Salicetum cinereae). A hegyvidéki fajok visszahúzódtak, a kultúrtáj kezdett dominálóvá válni.
Az
erre a fázisra eső vaskor (népvándorlások)
régészeti emlékeiből, a településrendekből azt a következtetést vonhatjuk le,
hogy a számtalan kisebb, nagyobb népcsoport életében a folyómenti árterületek,
hátak szerepe megmarad, de a változatos településrendszerek a Maros
hordalékkúpjára is kiterjednek, s itt is megjelennek az első tanya- vagy
szállásszerű települések valószínűleg vályog-patics épületekkel. A vaskor
szkíta csoportjainak tárgyai 1908-ban kerültek elő a közeli Fábiánsebestyén
közigazgatási területéről. Egy gyöngyfüzér bütykös díszítéssel ellátott
gyöngyökből és egy bronzkarika. A hunok kora körülbelül ie. 420-tól ie. 454-ig
tartott. Ezen időszakból a Fertői-csatorna mentén hun lovas sírokat tártak fel
az elmúlt évtizedekben.
A besenyők támadásai elől a Kárpát-medencébe nyomuló honfoglaló őseink, kezdetben a Tisza és a Körösök mentén, a népvándorlás korának népeihez hasonlóan, állandó mozgásban voltak, s csak bizonyos idő elteltével vették fel újra hagyományos félnomád, pásztorkodó életmódjukat. Letelepedésük legfontosabb térszínei az ártér és az ármentes területek határzónája, mivel ez felelt meg sajátos életritmusuknak. Nyári szállásaikról, a kiégett füvű erdős sztyepphátakról nyárvégén állataikat a magas árterek keményfás ligeterdei között húzódó, a levonuló áradások és a magas talajvízszint hatására magas füvű, üde rétekre hajtották. Téli szállásra a vízfolyások, mocsarak közelébe húzódtak, mert az állatállomány kitelelését a befagyott mocsarak-lápok növényzete segítette (Somogyi, 1988). Földművelést, főként gabonatermesztést, állandósult téli szállásaik körül folytattak. Ezen szállásaik karámjainak, óljainak építéséhez a fán kívül (melyet a keményfás ligeterdőkből nyertek) nagyobb mennyiségben a tető anyagául szolgáló nádat használták fel. A Körös ártereinek legmélyebb pontjain csak halásztak és vadásztak. Külterjes állattenyésztésük, extenzív földművelésük elenyésző változásokat okozott a hatalmas kiterjedésű árterületeken, s így a faunában is. Ugyanez mondható el a halászatról és a vadászatról is, bár mindkét tevékenységnek sok faj volt célpontja. A halászat legősibb módja a rekesztő, mellyel az elvonuló árvizek halait visszatartják, majd tapogatva fogják ki.
Az Árpád-kort kiterjedt, sűrű, aprófalvas településrendszer jellemezte. Bizonyos, hogy az Árpádkor vége felé a magyarság nagy része falu- vagy városlakó, de a közéjük települt besenyők és kunok még sokáig teljesen nomádok maradtak. Először beszélhetünk állandósult kultúrtájról. A vizsgált területen is lehettek már ekkoriban is kisebb falvak. Kovalovszki Júlia Szentes határában, főként érpartokon 58 honfoglalás- és árpádkori telepet, temetőt talált. A garamszentbenedeki apátság 1075-ben kelt adománylevele megemlíti a Szentestől délre eső Sáp település nevét. Ma is található itt egy Sáp nevű kurgán. Az ugyanezen szövegben említett Kurca parti átkelőhelyet pedig Györffy György Szentessel azonosította. A vidék helynevei nagyobb számban először 1453-ban jelennek meg egy adományozó okiratban. Itt szerepel újra a tatárjárás előtt már említett Hékéd falu, valamint a mai Fertő környékére lokalizálható Dancsháza és Besenyő. (ma itt Besenyő-halmot ismerünk) Lapistón volt a középkori Szentmihályfalva, melynek okleveles bizonyítéka igen hiányos. Népi emlékezet szerint a Szentmihály-halmon állt hajdan a falu temploma, s a falu a mai Fertőszélben volt. Ma ezt a halmot Kántor-halomnak hívják, mivel az a jobbágytelkek rendezése során a katolikus kántortanító birtokába jutott. Ma az ősi falura már csak a közeli Szentmihályági-csatorna neve emlékeztet.
Valószínűleg az erdők irtása, néhol felégetése az építkezésekhez szükséges faanyag és a gazdálkodáshoz szükséges termőföld nyerése miatt felgyorsult. Pontosan nem tudható, hogy mértéke mikorra érte el azt a szintet, hogy a tájat alapvetően a fátlanság jellemezze, de a folyamat eredményeként egy középkori határleírásból már egy jellegzetes, fátlan, rétekkel, cserjékkel és szántóföldekkel váltakozó mezőségi tájék tárul elénk. (Blazovich, 1985) A táj kettős tagozódása tehát (rétség és mezőség) már a kora középkorra kialakult. A rétséget, a folyót övező üde rétek és mocsarak alkották, míg a mezőséget a magasabb térszintek szárazabb pusztája és annak már szántóföldi művelés alá került területei. (Blazovich, 1985) Az előbbihez tartozhatott a Fertő –vidék is.
A gazdálkodás hatására kialakuló változatos tájmintázat egyszersmind új, emberszabályozta ritmusú élőhelyek megjelenését is jelenti az állatvilág számára. Az ártéri gazdálkodás az államszervezés korában alakult ki a rétségen, és az Árpád-kor végén élte virágkorát. Ennek lényege, hogy az árvizek feleslegét a medreket kísérő hátak átvágásával, fokozatosan vezették szét az egész ártéren, annak minden elönthető pontján, majd apadáskor biztosították a réteket és legelőket elborító víz visszavonulását. Az árterületeken az állattenyésztés, halászat, a gyümölcstermesztés, a kertészkedés, a nád és más vízinövények valamint az erdők, felhasználása biztosította a megélhetést (Andrásfalvy, 1970, Frisnyák, 1992). Magam ehhez még hozzáteszem a halászatnál szélesebb körű pákászkodást és méhészkedést is.
Mint Rózsa Gábor írja: “Már Csallány Gábor is megfigyelte, hogy a Körös és a Veker leszakadt fattyúágainak végeinél keresztgátak találhatók, melyeknek készítése, tehát az emberkéz munkája kétségtelen, de kora szinte meghatározhatatlan.” (Rózsa, 1991) A fentiek egyértelművé teszik, hogy a Fertő akkori természeti viszonyai determinálták az ott élő közösségek gazdálkodását.
Az Árpád-kor végével törés mutatkozik a terület fejlődésében. Az ekkor meginduló pusztásodás folyamata - melyre az oklevelekben feltűnő “puszta egyház” utótaggal bővített helynevek is utalnak - egyaránt visszavezethető gazdasági-társadalmi tényezőkre, politikai okokra (háborúk, főként a tatárjárás) és betegségekre, járványokra.
A királyi vármegyék felbomlásával viszonylag rövid idő alatt kiépült vidékünkön a nemesi megyerendszer. A megszilárduló közigazgatás, lehetőséget adott a terület újranépesítésére. Okleveles adatok alapján (apud in Blazovich, 1985) valószínűsíthető, hogy a XIII. században már nem volt folytonos a keményfás ligeterdőöv. Az ártereket fás ligetes ártéri rétek, az ármentes térszíneket száraz puszták és szántók boríthatták. Megállapítható, hogy a korai feudalizmusban kialakult tájhasználat évszázadokon át, állandósult és a XV. század végén a vidék még országosan is a fejlődés élvonalában haladt (Frisnyák, 1992.a.). A falvak a XVI. század első felében élték virágkorukat.
A mezővárosi fejlődés a török hódoltság idején megáll. A perifériális helyzetbe kerülő vidéken, a gazdálkodás, a közigazgatás és a települések balkániassá, keletiessé válik, de a régészeti adatok is bizonyítják, hogy az Alföld településszerkezete nem a török hódításkor (1566), hanem a 15 éves háború folyamán hullott szét (Jankovich-Makkay-Szőke, 1989). Az ezután következő 100 éves történelmi időszak a települések elnéptelenedéséhez és a harci stratégiákból fakadó (csatornák, vizesárkok építése a végvárak védelmében, ill. ezek szétrombolása, fokrendszerek kezeletlenül hagyása) további elmocsarasodáshoz, illetve egy másodlagos vegetációjú sztyepptáj kialakulásához vezetett. A lakosság nagy részének az otthona az árterek vadona, mocsárvilága lesz. A mindennapi betevőt, a szállásaik építőanyagát is az őstermészet adja. E történelmi kényszer és a hatására kialakuló természeti változások az okai, hogy ez az életmód válik a XVI. századtól sokak számára megélhetést biztosító foglalkozássá (csíkász, rákász, pákász, réti állattenyésztés) egészen a folyószabályozásokig. Ez azonban, már nem egy virágzó, gazdálkodásrendszer része volt. Az elhanyagolt fokrendszer csökkentette a halak szaporodási lehetőségeit, így a XVII. századra erősen megcsappant a halbőség is. (Andrásfalvy, 1970).
A török kiűzése után évtizedekig szinte teljesen lakatlan a táj. A megmaradt és lassan visszaszivárgó őslakosok, valamint a peremterületekről érkező (szláv és erdélyi) népcsoportok a már említett rétgazdálkodás mellett szilaj pásztorkodást, és kismértékű szántóművelést is folytattak. Ekkor még az állattenyésztés annyira vezető ágazat volt, hogy a földművelésre kiválóan alkalmas talajokon is gyakran legeltettek.
A század végére a betelepítések hatására a lakosság száma fokozatosan nőtt, s a gabonakonjunktúra hatására fellendült a szántóföldi gazdálkodás. Ez azonban nem szüntette meg a hagyományos gazdálkodási formát, sőt az állattartást a gyapjú árának emelkedése tovább éltette.
Ennek ellenére Huszár Mátyás királyi vízépítő mérnök még az 1823-ban kiadott értekezésében is ezt írja a Körös-vidékről: „Sok helyt látható templomromok és magasabb helyeken álló házak téglái kétségtelenné teszik, hogy ezen az elhagyott, nádas vidéken egykor számos ember élt.”
A fejlődés visszásságaira utal, hogy a megtermelt gabona őrlését végző vízimalmok - gátjaikkal - fokozták az áradások pusztítását a megművelt területeken. Tehát a vad vízivilág, amely a háborúskodások közepette a túlélését jelentette e vidék lakóinak, most a továbblépés, a gazdasági és társadalmi fejlődés gátjává vált.
A Körös-vidék legelői már akkoriban is degradáltak voltak, sok helyütt parlagoltattak. A legelők degradáltságára Kitaibel Pál útinaplójának flóralistájában, az általa gyakorinak talált fajokból következtethetünk. Szikesek a lecsapolások előtt is lehettek a területen. Az ártér és az ármentes hát határán ugyanis mindig volt egy zóna, ahol a talajvízben oldott sók felhalmozódtak. A lecsapolások hatására ez a zóna lejjebb helyeződött, és nagyobb kiterjedésű lett. Jobb állapotban levő löszgyepek előfordulása, főleg kevésbé legeltetett helyeken, szántóföldek közti és utak menti mezsgyéken, sáncokon és kunhalmokon lehetett. A korabeli térképeken a felszántások az ősi löszgyepek egykori helyeit jelölik.
A gabonaárak és a népesség növekedése a termőterületek növelését tette szükségessé. Ennek érdekében megindultak a kezdetleges és helyi jellegű árvízvédelmi munkálatok, mocsárlecsapolások, a fokok és erek elvágására tett kezdeményezések. Ezek hatása nemcsak lokálisan jelentkezett, hanem az egész vízgyűjtő területen. A nagyobb mennyiségű (mezőkre ki nem engedett) víz a folyók alsóbb szakaszain a korábbiaknál nagyobb árvizeket okozott. Mindezt betetőzte, hogy az alföldet övező hegységekben végzett mértéktelen erdőirtások hatására, a csupasz hegyoldalakról akadálytalanul lezúduló csapadékvíz és hóolvadék az addigiaknál sokkal gyorsabban és sokkal nagyobb mennyiségben jutott az Alföldre, megnövekedett mennyiségű iszapos hordalékot is szállítva magával.
A mély fekvésű Fertőt különösen nagy árvizek is elboríthatták. Petrák Ferenc csizmadiamester, a róla elnevezett krónikájában az egyik legnagyobb vízi veszedelemnek, melyet átélve megszenvedett, így állított emléket:
„… (1750) December 8-án
olyjan nagy árvíz volt, a Bűsér is kiöntött, 14-én oly nagy volt, hogy a Szt.
Mihály vagyis a Kántor halomon túl eső határt (is) elborította.1751 Január
12-ére olyan magasra nőtt a víz, hogy a Fertő összeszakadt a Koróggyal, (és) a
tél hideg, kemény, kegyetlen, förgeteges ! Február 17-én elkezdett havas eső
esni, másnap förgetegre fordította. Ez tar(tott) 7 nap és 7 éjjel szakadatlanul. Az árvíz
egyre nőtt, a kint telelő gulya és ménest egy héten 4-5 helyre hajtották a
vízár elől. Egész falka farkasok jártak, mely ebér vigyázás mellett is sok
károkat tettek. Fűteni valóbul annyira kifogytak az emberek, hogy előbb a nád
és deszka kerítést, azután az istállók és házak fedelét fűtötték fel, hogy
húshagyó kedden másodízben fagytak be a vizek. Szabadon lehetett járni
Szentestől Bőldig….”
Ezek a végérvényesen visszafordíthatatlan folyamatok együttesen az addigi elgátalások, elzárások megsemmisülését jelentették, s szinte maguk után vonták az egyetlen megoldást, az árvizek elleni összehangolt, az Alföld egészére kiterjedő vízrendezési munkálatok tervezését és végrehajtását. A XIX. század elejére tehát feszítő társadalmi-gazdasági kényszerré vált a folyószabályozások ügyének rendezése.
A térképészeti felmérések elvégzése és a tervezés után, 1830-ban kezdődtek meg a munkálatok. Ezek 1834-ig csak fenntartás jellegűek voltak (mederszélesítés, medermélyítés, malmok elbontása, helyi töltésépítések). Ezután a munkák a Tisza-völgy rendezésének előkészületei miatt lelassultak. Az átdolgozott tervek alapján a tényleges szabályozás csak 1855-ben indult meg, és - az 1861-1870 közötti aszályos időszakot leszámítva - folyamatosan haladva 1879-ben fejeződött be. Azonban az 1870-es évek árvizei felszínre hozták a tervezési és kivitelezési hibákat. A tapasztalatokat figyelembe véve korrekciós terv született, s ennek alapján 1895-re véglegesen lezárultak az átfogó vízszabályozási munkálatok. A belvízrendezés folyamata három nagy időszakra osztható. Az első a Hármas-Körös szabályozásának korára, a második a két világháború közti időszakra, a harmadik pedig a szocialista tervgazdálkodás időszakára esett.
A Szentesi Fertő gazdálkodásában, s ezen keresztül a természeti képnek az átalakulásában a legnagyobb változást az előbbiekben felvázolt Tisza és Hármas-Körös szabályozás jelentette. Ekkor, a pleisztocén hátakat felszabdaló Ős-Maros medermaradványokból kialakult kis erek, - köztük a Fertőt tápláló Kórógy – elzárásával elvágták a külső árterek mocsarait az árvizektől, így azok gyorsan kiszáradtak, sok helyen elszikesedtek. A mocsarak helyén képződött gyepeket - a szikesebbek kivételével - felszántották.
A XX. században tovább csökkentették a terület vízgazdagságát a belvizek elvezetésével. Mára a pusztai vizek tavasz végére felszáradnak. A század eleji halastó-létesítési hullám és a rizstermesztési kísérletek némiképp enyhítették, de emberszabta dinamikájuk miatt nem pótolhatták az eltűnt természetes vizes élőhelyek hiányát. Valószínűleg ekkortájt hasznosították először korszerű halastóként a Tari-tó mélyedéseit.
Az I. világháború utáni földreform során már olyan legelőket is kiosztottak és felszántottak, amelyeken szántóföldi művelést nem érdemes folytatni. A gyors kapitalizálódás hatására, a II. világháborúig a mezőgazdasági technika és a termésszerkezet korszerűsödött, folytatódott a belvízrendezés, a gazdálkodás a nagybirtokokon intenzívvé vált. A művelési ágak arányai stabilizálódtak, a maitól alig eltérőek (Frisnyák, 1990). Az 1912 és 1988 közötti térképeken a Fertő szántó-gyep mintázatában már csak apró eltérések találhatók (például tanyák körüli legelők eltűnése, a gyepek szegélyeinek helyenkénti fokozatos elszántása). Az egykori vízjárta területeken a gátak megépítése után már csak a tavaszi belvíz okozott nehézségeket, így megkezdődtek a belvízrendezési munkák is. Az olyan mocsarak helyén, ahonnan a belvíz teljesen levezethető volt, csupán ecsetpázsitos kaszálók maradtak, de egyes mélyebb helyeken, ahol a víz ma is megáll, a nádas és tavikákás növényzet is fennmaradt. A vadvizeket azonban a két világháború között sem tartották számottevőnek.
A II. világháború után a gazdálkodás
időlegesen extenzív volta, a 40-es évek
végi újabb tanyásodás, valamint a 50-es
évek elejétől meginduló öntözéses gyepgazdálkodás, az újabb nagyterületű
halastó- és rizsföldlétesítések az élőhely-diverzitás és az élőhelyminőség
növekedését okozták. A 60-as évektől
a szocialista nagyüzemi gazdálkodás, a belvízrendezés felgyorsította a
megmaradt természetes élőhelyek pusztulását. a kiszáradt mocsarak helyén
legelők jöttek létre, de ezek nagy részét is feltörték, illetve rizsföldekké
alakították.
A szárazodás (aszály, belvízrendszer) mellett a 80-as évektől a mezőgazdasági termelés fokozatos hanyatlása, majd a rendszerváltással /1989-90/ járó bizonytalan tulajdonviszonyok és a mezőgazdaság elhúzódó szerkezeti átalakulása hasznosítási hiátust okozott. Ez egyes kevéssé művelhető, szikes területek gyepesedését hozta magával.
Az utóbbi években a tagi részarányok kiosztása és a kárpótlás befejeződése után, az új kisgazdák megint megpróbálkoznak, mintegy a kényszergazdálkodás részeként a gyenge termőképességű szikes legelők feltörésével. Ez egyelőre csak néhány hektáron történt meg, s remélhető, hogy nem fog folytatódni. Nagyobb veszélyt jelent a gyepekre nézve a gyors meggazdagodás reményében tömegesen tartott liba. Jelenleg két nagyobb libatartó telep van a pusztán, a növényzet degradációja már egyes legelőrészeken megmutatkozik.
A terület jelenlegi élőhely-típusainak felsorolása, rövid jellemzése
Pusztai mocsarak
A szabályozások előtt a terület - nevéből adódóan – legjellemzőbb élőhelyei voltak. A karakter fajok és pH mérés alapján mind az édesvizi, mind pedig szikes mocsárfoltok megtalálhatók a területen. A déli szegélyben található halastórendszert is egy szikes mocsár helyén létesítették. A puszta legnagyobb mocsara a Tari-tó, melyet részben töltések vesznek körül. Három egymással összefüggő, mély, morotvaszerű mélyedésében, jelentős nádasok (Scirpo- Phragmitetum) találhatók. Ismeretes, hogy a mocsarat három ártézi kút táplálta. Ma már ezek megszűntek. Az időszakosan vízzel borított mocsárfoltokat, tavikákások (Scirpo- Phragmitetum schoenoplectetosum lacustris) ill. szikikákások (Bolboschoenetum maritimi continentale) borítják. A Fertő vízállásai helyenként ma is fajgazdag mocsári közösségeket rejtenek. Ezek botanikai kutatása még várat magára.
Nedves rétek
A szentes környéki puszták legelterjedtebb nedves rétje az ecsetpázsitos kaszáló (Agrostio-Alopecuretum pratensis) itt is domináns. Jellegzetes kísérőfajok a szikesebb jellegű állományokban: erdei kányafű (Rorippa sylvestris), mocsári csetkáka (Eleocharis palustris) és hernyópázsit (Beckmannia eruciformis).
Az árvizes időkben valószínűleg még sokkal gyakoribb volt a harmatkásás sziki rét (Agrostio- Glycerietum poiformis) és a hernyópázsitos sziki kaszáló (Agrostio- Beckmannietum eruciformis), melyek napjainkra csak az állandóbb vizű csatornákban és a puszta legvizesebb mocsaraiban maradtak meg.
Csenkeszes szikes gyepek
A hajdani ártéri mocsarak kiszáradt helyét zömmel cickórós füves puszta (Achilleo- Festucetum pseudovinae) borítja. Jellemzője, hogy valódi szikes fajokban szegény, melynek oka, hogy a sók csak a mélyebb talajrétegekben halmozódtak fel. A tipikus tiszántúli szikes puszták legjellemzőbb társulása az ürmöspuszta (Artemisio- Festucetum pseudovinae). Jellegzetes fajai a sziki üröm (Artemisia santonicum), a sziki sóvirág (Limonium gmelini), a kamilla (Matricaria chamomilla) és a sziki varjúháj (Sedum caespitosum). Ez a társulás típus a Fertő D-DK-i részét jellemzi. Itt hosszú tójellegű, sekély, szikes vízállásokkal mozaikol. Ezen a területrészen szépen fejlett padkás szikesek találhatók. (Lásd a fotókat). A kifejezett sziki mikrodomborzaton megtalálható a vakszik (Camphorosmetum annuae), a padkaaljak és erek szikfokzónájának jellemző közössége a mézpázsitos rét (Puccinellietum limosae hungaricum) és a szikfokzóna iszapos mélyedéseiben fejlődő tőrfüves iszapnövényzet (Pholiuro- Plantaginetum tenuiflorae). Ilyen típusú ősgyepfoltot, ebben a terjedelemben Szentes környékén nem találunk.
Löszpusztagyepek
A fel nem szántott legmagasabb térszíneket foltokban a löszpusztagyep (Salvio (nutanti-nemorosae)- Festucetum rupicolae tibiscense) maradványai borítják. Többségük másodlagos, vagy már erősen degradált, de néhány kisebb folt még ma is fajgazdag, ezek alapos botanikai kutatást érdemelnek. Kiemelten értékes a Kántor halom növényzete. A mocsarak kiszárítása után szárazabbá vált rétek egy részén megindult a sztyeppesedés folyamata, azonban a propagulum források hiánya miatt ezek fajkészlete szegényes.
Gyepfelújított területek, parlagból átalakult gyepek
Elsősorban a terület É-i, ÉK-i kevésbé szikes részein jellemzőek a felülvetett gyepek. Jellemző rájuk, hogy a szikesek, löszgyepek, valamint a nedves rétek fajai keverednek, az érzékenyebbek azonban hiányzanak és gyakoriak a gyomfajok. A gyepesedő parlagok eredetileg szikes pusztarészek voltak. Az erősebben szikes foltok évek alatt regenerációra képesek. E területek botanikai értéke csekély, de madár élőhelyként és tájképileg számottevők.
Erdők, facsoportok, fák
A területen természetes erdőmaradvány nincs. Már kétszáz éve is fátlan volt a táj. A mai erdőknek (erdősávok, facsoportok) kis terjedelmük és jellegtelenségük miatt, - erdei aljnövény-fajokat nem tartalmaznak, így botanikai értékük nincs - (az összterület kb. 05%) nincs fokozott jelentőségük. Egyes parlagszántókba érdemes lenne őshonos, tájba illő fafajok (szürke nyár, mezei szil, tölgy stb.) foltjait ültetni. Ez egyes madárfajok fészkelésének elősegítése érdekében is kívánatos lenne. Ugyancsak érdemes lenne szórványszerűen füzeket ültetni a Tari-tó környékén. A meglévő pusztai delelőfák és a csatorna parti törékeny füzek fontos madár- és rovar-élőhelyek, ezenkívül tájképi értékük is nagy.
Rizsföldek
A XX. században a terület délnyugati részén létesítettek rizsföldeket a pusztagyepek helyén. Ezek művelését már legalább két évtizede a Fertőn teljesen felhagyták. Jó részük degradált szikes legelőkké alakult át.
Rontott területek és szántók
Jelenleg a terület mintegy 25%-a művelt szántó. A meglévő majorokat használják. Ezek egy része libatelep. E területek közvetlen környéke erősen szennyezett, degradált, illetve ruderális gyomtársulással fedett. A szérűskertek rendezetlensége a tájképet is rombolja. A térség tanyái fokozatosan eltűnnek. Ezzel nemcsak kultúrtörténeti értékek vesznek kárba, hanem kultúrakövető állatfajok (pl. kuvik) mikrobiotópjai is megsemmisülnek.
Csatornák
A terület nyugati és keleti szélén egy-egy főcsatorna húzódik. Ezek a Szentmihály és a Szentlászló csatornák. A gazdálkodás intenzitásának következtében ezek a kettőshasznosítású csatornák az utóbbi években már csak belvíz-elvezetőként működnek. Öntöző-víz átvezetés nincs a pusztán. A Kórógy bár keletről határolja a területet, csak potenciális szereplő a vízháztartás javításában, mely jelenleg minden évben erős negatívumot mutat. A fentiekből következik, hogy viszonylag kevés szerepük van az eltűnő mocsári életközösségek maradványainak fenntartásában.
Halastavak
A terület délnyugati csücskében elhelyezkedő halastó rendszer - annak ellenére, hogy a halastavak, általában emberszabályozta ritmusú, labilis élőhelyek, - kivétel a szabály alól. A tószegélyeket és egyes perifériális tavakat 70-80 % - osan borítja be természetszerű gyékényes – nádas vegetáció. A gátakon kívüli vízállások szivárgó vizeket nyernek a tavakból. A a táplálékgazdagság miatt a tavaszi tóárasztások és az őszi lehalászások idején a vonuló vízi madarak nagy faj- és egyedszámban jelennek meg. Gondot jelent a gazdálkodás és a természetvédelem közötti alapvető érdekellentét, mivel a víz mozgását és mélységét a hasznosítás befolyásolja, s a madarak jó része hallal, haltáppal táplálkozik. A változatos élőhelyek /nádasok, sásosok, szigetek, partszegélyi füzesek / a madarak fészkelését, táplálékszerzését segítik, de az intenzív tógazdálkodást nehezítik. Az őszi vonuláskor zavaró tényező az intenzív vízi vad vadászat.
Növénytársulások
Soó Rezső (1968): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve VI. kötete alapján, helyenként módosítva Simon Tibor (1993): A magyarországi edényes flóra határozója adataival.
LEMNO-POTAMEA VÍZI TÁRSULÁSOK
Lemnetea
Hydrocharietalia Úszóhínár
Lemnion minoris
Lemno-Spirodeletum Kisbékalencse-hínár
Salvinio-Spirodeletum Rucaöröm-hínár
Hydrocharition
Lemno-Utricularietum Rence-békalencse-hínár
Potamogetonetea
Potametalia Rögzült
hínár
Potamogetonion
Myriophyllo-Potamogetonetum Süllőhinaras-békaszőlő-hínár
Najadetum minoris Fenéklakó
tüskéshínaras
Nymphaeion
Potamogetonetum natantis Úszó
békaszőlő-hínár
CYPERO-PHRAGMITEA MOCSARAK
Phragmitetea
Phragmitetalia Nádas mocsarak
Phragmition australis
Scirpo-Phragmitetum Nádas
Glycerietum maximae Harmatkásás
Bolboschoenetalia Szikes
mocsarak
Bolboschoenion maritimi continentale
Bolboschoenetum maritimi Szikikákás
Magnocaricetalia Magassásosok
Caricion gracilis
Carici-Typhoidetum Pántlikafüves
Caricetum
acutiformis-ripariae Magassásos
MOLINIO-ARRHENATHEREA ÜDE
RÉTEK
Molinio-Juncetea
Molinietalia
Alopecurion pratensis
Alopecuretum pratensis Ecsetpázsitosok
(Carici
melanostachyae-Alopecuretum,
Lythro
virgatae-Alopecuretum és
Poa
angustifoliae-Alopecuretum)
PUCCINELLIO-SALICORNEA
SZIKESEK
Festuco-Puccinellietea
Puccinellietalia Időszakosan
nedves szikesek
Puccinellion limosae
(töredékesen)
Puccinellietum limosae Mézpázsitos
szikfok
Pholiuro-Plantaginetum Kígyófarkfű-vékony
útifű társ.
Camphorosmetum annuae Bárányparéjos
vakszik
Beckmannion
eruciformis
Agrostio-Alopecuretum
pratensis Ecsetpázsitos
szikirét
Agrostio-Glycerietum
poiformis Harmatkásás
szikirét
Agrostio-Beckmannietum Hernyópázsitos
szikirét
Artemisio-Festucetalia pseudovinae Szikespuszták
Festucion pseudovinae
Artemisio-Festucetum
pseudovinae Ürmös
szikespuszta
Peucedano-Asteretum
punctati Szikes
erdeirét (csak potenciálisan)
FESTUCO-BROMEA SZÁRAZGYEPEK
Festuco-Brometea
Festucetalia valesiacae Szárazgyepek
Festucion rupicolae
Salvio-Festucetum
rupicolae Löszpusztagyep
(másodlagos)
Cynodonto-Festucion
rupicolae-pseudovinae
Cynodonto-Poëtum
angustifoliae Löszlegelő
(másodlagos)
Achilleo-Festucetum
pseudovinae Cickórós
füvespuszta
Artemisio-Kochion
Agropyro-Kochietum
prostratae Löszfal
pionír társulása
(másodlagosan a
Kántor-halmon)
A mai puszta értékei
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a puszta flórájának és faunájának rendszeres kutatása még nem indult meg, de az eddig összegyűlt adatok is azt bizonyítják, hogy a terület védelemre érdemes. A legtöbbet a gerinces faunáról és azon belül a madárvilágról (Aves) tudunk. További alapos kutatások szükségesek a vegetáció zonációs, térképen megjeleníthető minősítéséhez, valamint a flóra védett és ritka fajainak lokalizálásához. Szórványosnak mondható, s feldolgozás alatt álló adatbázis van egyes vízi-vízhez kötött életmódú, illetve száraz gyepeken élő alsóbbrendű állatcsoportokról (Odonata, Heteroptera, Hirudinea, Gastropoda, Bivalvia ill. Carabidae, Orthoptera). A gyűjtések eddigi vizsgálata is fajgazdag, számos ritka fajt tartalmazó életközösséget körvonalaznak az alább ismertetésre kerülő élőhelyeken. Természetesen a megőrzendő értékek közé tartoznak a kultúrtörténeti emlékek is.
Élőhelyek
A fentiekből következően az ősi, még mind botanikai-zoológiai, mind pedig tájképi értékeket képviselő és megőrző pusztai mocsarak, nedves rétek, csenkeszes szikes gyepek, löszpusztagyepek tartoznak ide.
Növénytársulások
Az előző 3.1.-es alfejezetben jellemzett élőhelyeken a 2.5. alfejezetben felsorolt természetes vagy természetközeli állapotot jellemző társulások. Ezek közül is ki kell emelni a sérülékeny és nehezen rehabilitálható Salvio-Festucetum rupicolae löszgyepeket.
Növényfajok
Barázdált csenkesz - Festuca
valesiaca
Száraz sztyeppréteken , főleg löszös talajon nem túl gyakori.
Bárányparéj – Camphorosma
annua
Vaksziken társulás alkotó.
Bárány üröm - Artemisia
pontica
A feltöretlen szikeseken szórványos. Az ősi sziki tölgyesek egykori helyét jelöli.
Bíborfekete hagyma - Allium
atropurpureum
Sztyepprétek, zavarástűrő faja, de a Tiszántúlon nem gyakori.
Csuklyás ibolya – Viola
ambigua
Száraz sztyeppek növénye. A Tiszántúlon ritka.
Deres tarackbúza –
Agropyron intermedium
Száraz sztyeppréteken elég gyakori, a Tiszántúlon ritka. Eredetileg lösz-sztyeppfaj. Ezt bizonyítja, hogy a Kántor-halmon nő.
Ebfojtó müge - Asperula
cynanchica
Száraz gyepekben még előfordul. A Kántor – halmon van állománya.
Gerelyes gémorr - Erodium
ciconium
Száraz gyepek, gyomtársulások szórványos növénye.
Hernyópázsit - Beckmannia
eruciformis és Réti harmatkása - Glyceria fluitans
A szikes rétek jellemző, ma még gyakori fajai. A terület vizes rétjei közül ezek az értékesebbek (szemben a homogén ecsetpázsitosokkal). Egy a pusztára vonatkozó vízügyi rehabilitáció területük növekedését, elmaradása további csökkenését jelentené.
Heverő seprőfű - Kochia
prostrata
A terület vakszikes részein jellemző.
Horgas bogáncs - Carduus
hamulosus
Lösz- és szikes gyepek kísérő faja.
Iszaplakó veronika -
Veronica anagalloides
Mocsári- és iszapnövényzet tagja. Az Alföldön szórványos.
Karcsú kerep – Lotus
angustissimus
Szikes rétek, legelők növénye. A Tiszántúlon ritka.
Kecskebúza - Aegilops
cylindrica
Ősi löszgyep növény, mely azonban - mivel zavarástűrő - másodlagosan is terjed. A területen főként a szárazabb gátakon fordul elő.
Keskenylevelű gyújtoványfű
- Linaria angustifolia
Száraz sztyepprétek faja. Az Alföldön ritka.
Kígyófark – Pholiurus
pannonicus,
Szikpadkások iszapos mélyedéseinek karakternövénye.
Koloncos legyezőfű –
Filipendula vulgaris
A terület északkeleti határán a Szentlászló csatornával párhuzamos száraz csatorna mezsgyéjén sztyepprét jellegű vegetációban.
Közönséges borkóró -
Thalictrum minus
Üde erdős-sztyeppek növénye. A Kántor – halmon szép állománya tenyészik.
Közönséges kakukkfű -
Thymus glabrescens
Lösz-sztyeppfoltokban a pusztán.
Közönséges rence -
Utricularia vulgaris
A Tari-tóban található állománya. Populációjának fennmaradásához állandóvizű víztestekre van szükség, ami jelenleg bizonytalan a területen.
Közönséges spárga
–Asparagus officinalis
Száraz sztyepp réteken nő. Itt a Kántor – halmon található meg.
Lenlevelű zsellérke -
Thesium linophyllon
Erdős-sztyepp faj. A Tiszántúlon ritka. Termőhelye a Kántor – halom.
Macskahere - Phlomis
tuberosa
Pusztuló erdős-sztyeppi reliktum. Védett. A Kántor – halmon van kisebb állománya.
Magas kakukkfű - Thymus
marschallianus
Az alföldi löszpuszták faja, valószínűleg az ősiséget jól jelzi. A Kántor-halmon él.
Magyar szegfű - Dianthus
pontederae
Löszgyepek jellemző növénye. Endemikus faj.
Mezei cickafark -Achillea
pannonica
Száraz gyepek, főleg löszös, homokos talajok növénye. A Fertőn a lösz-sztyepprét kísérő faja.
Nagylevelű rózsa - Rosa
livescens
A Tiszántúlon ritka faj. Egy elhagyott régi Kórógy meder melletti gyepfolton él kisebb csoportja.
Nagy víziboglárka –
Ranunculus aquatilis
Általában álló és lassan folyó vizekben él. A területen bővizű években megtalálható a Tari-tóban, nagyobb csatornákban, agyaggödrökben.
Nyúlánk sárma - Ornithogalum
pyramidale
Ma a másodlagos löszgyepek növénye. Védett.
Pórsáfrány – Crathamus
lanatus
Legelők, löszpuszták nem túl gyakori faja.
Seprőparéj – Bassia
sedoides
Védett. A Tari-tó környékén vakszikeseken él.
Rekettyelevelű gyújtoványfű
- Linaria genistifolia
Száraz gyepek növénye. A Tiszántúlon szórványos.
Réti őszirózsa - Aster
sedifolius ssp. sedifolius
Ősi sziki növény, mely a sziki tölgyes tisztásának jellemző növénye. Bár ez a társulás a múltban előfordulhatott a területen, mára csak maradványfajai fordulnak elő (pl. Artemisia pontica) a ritkábbak kipusztultak (pl. Aster linosyris, Peucedanum officinale, Iris spuria). Védett.
Rucaöröm - Salvinia natans
A csatornák és a Tari-tó jellemző, de csak szórványos vízipáfránya.
Sáfrányos imola – Centaurea
solstitialis
Száraz gyeptársulások védett növénye.
Sadler-imola – Centaurea
Sadleriana
Löszgyepek endemikus növénye. Védett.
Sallangos szikipozdor –
Scorzonera laciniatum
Lösz-sztyepprétek ritkuló faja.
Sziki boglárka – Ranunculus
lateriflorus
A Fertő szikes mocsaraiban, mocsárrétjein még gyakori.
Sziki here – Trifolium
angulatum
Szikes puszták, láposak növénye. Az Alföldön szórványos.
Sziki libatop – Chenopodium
botryoides
Erősen szikes-sós (Puccinellia-s) társulások jellemző faja.
Sziki varjúháj - Sedum caespitosum
A dél-tiszántúli szikesek jellemző, ritka faja. A Fertő fejlett sziki domborzatú területein gyakori.
Taréjos tarackbúza -
Agropyron pectinatum
Ugyanúgy ősi, és ugyanúgy terjed, mint a kecskebúza. Rendszeresen megtalálható kunhalmokon és útmezsgyéken, de vetett gyepekben is előfordul, mert gyeptelepítéskor pionírként használják. A területen a Kántor-halom jellemző pázsitfüve.
Varjúláb – Coronopus
squamatus
Taposott gyomtársulások ritka növénye.
Vastövű imola – Centaurea
scabiosa
Erdőssztyepp faj. Nem túl gyakori. A Kántor – halmon van állománya.
Tüskés ördögbocskor –
Caucalis paltycarpos
Száraz gyepek ritka faja.
Vékonyka útifű - Plantago
tenuiflora
Szikpadkások iszapos mélyedéseinek karakternövénye.
Állatközösségek
A Fertő állatvilága a madárvilágon kívül összességében kutatatlannak mondható. Csak az ornisznak van 30 éves adatbázisa. (Ezúton szeretném megköszönni a terület rendszeres madártani megfigyelőinek, Dr. Bod Péternek és Szabó Ferencnek, hogy adataikat rendelkezésemre bocsátották.) A növénytársulás-típusok, a vegetáció állapota alapvetően meghatározzák a rajtuk élő állatközösségek természetességét, összetételét, diverzitását. A botanikai fejezetben foglaltak alapján arra következtethetünk, hogy valószínűleg diverz, ritka és veszélyeztetett fajokat is tartalmazó alsóbbrendű pusztai (pl. csigák, pókok, futóbogarak, lepkék stb.) és vízi (pl. piócák, vízi rovarok: szitakötők, vízi poloskák stb.) állatközösségek élhetnek, a Tari-tó környékén és a déli- délkeleti területrész háborítatlan szikesein, löszgyep-foltjain. A meglévő adatok alapján nagyon értékesnek mondhatók a száraz és vizes szikes puszta, átvonuló és költő madár közösségei.
Állatfajok
A rendelkezésemre bocsátott faunisztikai adatsorok, a saját megfigyeléseim és a szakirodalom alapján itt mutatom be a Fertő ritka és veszélyeztetett gerinces állatfajait, azok helyi természetvédelmi helyzetét, állománynagyságát.
A fajok kiválasztásánál adaptálva figyelembe vettem a szárazföldi gerincesek, Báldi-Csorba-Korsós-féle természetvédelmi szempontú értékelési rendszerét is. A fejezet végén az összes eddig megfigyelt gerinces fajról lista áll. A listákban szereplő minden faj védett.
Halak
Réti csík (Misgurnus
fossilis)
A valamikori nagy kiterjedésű mocsárvilágban gyakori volt, ez a ma már védett faj. Él a Kórogyban és a nagyobb csatornákban.
Kétéltűek
A puszta mocsarak, vízállások, tavak jó kétéltű élőhelyek. Vizes években tömegesen szaporodnak itt a különböző békafajok és a gőték. Kifejezetten veszélyeztetett fajról nincs adat.
Hüllők
Mocsári teknős (Emys
orbicularis)
Az utóbbi évtizedben erősen megfogyatkozott a faj országos
állománya. Kisebb populációja él a
Kórógyban és a halastóban.
Madarak
Vörös gém (Ardea purpurea)
Az ún. nevezett sérülékeny fajok kategóriájába tartozik. Teljes európai költő területén csökken állománya. A fő veszélyeztető tényező a nádgazdálkodás. A Tari –tóban 1 pár rendszeres fészkelő. Magam 1998. június 28-án riasztottam fel itt egy adult példányt avas nádasból.
Üstökös gém (Ardea
ralloides)
Fokozottan védett, ritkuló sérülékeny faj. A pusztán a csatornák mellett és a halastónál nyári időszakban néhány vadászó példányt. Eddig megfigyelt maximális példányszáma 4.
Nagy kócsag (Egretta alba)
Fokozottan védett faj. A területen csak táplálkozik, főként a halastónál. Maximális megfigyelt példányszáma 18.
Kis kócsag (E. garzetta)
Mint az előző faj. Maximális megfigyelt példányszáma ugyancsak18.
Bölömbika (Botaurus
stellaris)
Sérülékeny faj. Európában mindenhol csökkenek állományai. A Tari-tóban és a halastavak nádasaiban rendszeresen költ 2-3 párban. Vonulók esetenként késő őszig kitartanak a területen.
Fehér gólya (Ciconia ciconia)
Fokozottan védett, sérülékeny faj. Kora ősszel figyelték meg legnagyobb pockozó csapatát, mely 57 egyedből állt. 1971-ig költött egy pár a területen, de miután az egyik öreg madár a magasfeszültségű vezetéknek repülve elpusztult, újabb pár nem foglalta el a fészket. A nyárvégi időben 10-15-ös csapatok is megfigyelhetők.
Fekete gólya (Ciconia
nigra)
Fokozottan védett faj. Bár fészkelő állományai mind Európában, mind pedig hazánkban stabilak, sérülékeny, veszélyeztetett erdei költőhelyei miatt. Tavasszal és nyárvégi kóborlásán rendszeresen felkeresi ezt a sziki biotópot. Maximális példányszám: 31.
Batla (Plegadis
falcinellus)
Fokozottan védett, csökkenő egyedszámú faj. A területen az utóbbi negyedszázadban rapszódikusan jelent meg. Megfigyelési adatok: 1971. IV. 04., 1980. V. 02., 1984. VIII. 08., 1988. IX. 18., 1990. V. 18., 1990. VI. 04. 3pd., 1990. IX. 24. 7pd., 1991. XI. 16-17., Költése valószínűsíthető volt a 80-as évek végén, a 90-es évek elején a közeli fábiánsebestyéni trágyaszikkasztónál.
Kanalas gém (Platalea
leucorodia)
Európában a veszélyeztetett fajok között szerepel. Ritka átvonuló. Maximálisan megfigyelt példányszáma halastónál 24.
Kis lilik (Anser erythropus)
A világszerte veszélyeztetett fajok kategóriájába tartozik. Lapistó déli oldalán észlelték a fajt.
Kendermagos réce (Anas
strepera)
Európában az ún. nevezett sérülékeny fajok közé tartozik. Magyarországon csak kis számban fészkel. Eddig megfigyelt maximális példányszáma 3pd., Fészkelése a Fertőn valószínű, de nem bizonyított.
Cigányréce (Aythya niroca)
Állománya – különösen – az utóbbi néhány évtizedben Európa-szerte igen erősen csökken. Elterjedési területe kezd szétszakadozni, ill. rohamosan húzódik nyugatról kelet felé. Ezek alapján erősen sérülékeny fajnak kell tekintenünk. A problémát a rohamosan csökkenő méretű vizes élőhelyek jelentik. A Fertőn változó számban költ. 1985 VIII. 23-án egy tojó madár 6 fiókáját vezette a halastó gyékénnyel, vízi növényzettel benőtt tórészletén.
Kis bukó (Mergus albellus)
Csökkenő állományú, sérülékeny faj. A Fertőről egy vonulási adata ismert: 1989. III. 08.
Vörös kánya (Milvus milvus)
Fokozottan védett madár. Hazánkban nem minden évben költ 1-2 pár. Két adata ismert: 1990. X. 15., 1995. VII. 31. A szomszédos Cserebökényi-pusztán 1990 óta több példány is áttelelt.
Barna kánya (Milvus
migrans)
Sérülékeny, fokozottan védett faj. Európa keleti felében csökkennek állományai. Egy esetben került megfigyelésre 1972. IV. 14.
Szirti sas (Aquila
chrysaetos)
Fokozottan védett faj. A területen kóborló, példányait 1993. VIII. 15. imm. pd. 1993. V. 14. figyelték meg.
Békászó sas (Aquila
pomarina)
Fokozottan védett faj. Megfigyelések: 1992. V. 17., 1985. XI. 17.,
Réti sas (Haliaeetus albicilla)
Fokozottan védett madár. A magyar fészkelőállomány emelkedőben van. Kóborló. max. 2pd.,
Hamvas rétihéja (Circus
pygargus)
Fokozottan védett. Magyarországi állományai fészkelő helyeinek csökkenésével ill. sérülékenysége miatt lassan fogyatkozik. Rendszeren látható költési időben 1-2pd.,
Kerecsensólyom (Falco
cherrug)
Fokozottan védett faj. Európában csökken állománya. Magyarországon a hetvenes években a kipusztulás szélére jutott. Az aktív védelemnek köszönhetően, ma kb. 120 pár fészkel hazánkban. Ritka átvonuló, kóborló. Nyári előfordulásai költését vetik fel.
Kék vércse (Falco
vespertinus)
Fészektelepei a 80-as években összeestek. Fokozottan védett, sérülékeny faj. Fábiánsebestyén és Derekegyház közelében még fészkel néhány pár. A Fertőn maximálisan 11 példányt figyeltek.
Daru (Grus grus)
Fokozottan védett sérülékeny faj. Rendszeresen átvonul, éjszakázik a területen. Legnagyobb maximális, megfigyelt példányszáma 1991.,
Haris (Crex crex)
Egész Európában csökken állománya. Fokozottan, sérülékeny faj. Néhány esetben költési időben is megfigyelték, hangját többször hallották. Fészkét megtalálni nem sikerült.
Túzok (Otis tarda)
Kipusztulóban levő, fokozottan védett faj. A Szentes környéki populáció összeesett. Cserebökényben van dürgőhelye. Megfigyelések: 1971. I. 23. 2 pd. kakas, II. 21., 1972. IV. 21., 1984. IV. 20. 1 pd. kakas,
Széki lile (Charadrius
alexandrinus)
Csökkenő állományú, fokozottan védett faj. Késő nyári megfigyelései ismeretesek: 1971. VII. 28. 5pd., 1981. VIII. 31. 6 pd., 1983. VII. 23. 28 pd.,
Goda (Limosa limosa)
Európában, így Magyarországon is költőhelyei csökkenése miatt, sérülékeny kategóriájú fajjá vált. A Fertőn 18-20 pár rendszeresen költ a vizenyős réteken, legelőkön. A rizstermelés idején több is költött. Tavasszal-ősszel nagyobb csapatokat is gyakran lehet megfigyelni. max. 600 pd.,
Piroslábú cankó (Tringa
totanus)
Európában állományai csökkenést mutatnak. Változó számban /1-5 pár/ költ, a tavaszi vízviszonyoktól függően. Az átvonuló csapatok példányszáma 30-250 példány között változhat.
Nagy sárszalonka (Gallinago
media)
Európában a fészkelő párok számának erős csökkenése miatt, sérülékeny fajnak minősítették. Vonulási adatai: 1993. XI. 15, 1968. IX. 27., 1971. II. 28., 1993. V. 13., 1983. IV. 28.,
Kis sárszalonka
(Lymnocriptes minimus)
Mint az előző faj. Adatok: 1990. X. 14. 1991. május 20., 1975. VIII. 20.
Gólyatöcs (Himantopus
himantopus)
Fokozottan védett. Ritkán átvonul a szikes vízállásoknál. A terület szélén található trágyatárolónál több pár fészkel
Gulipán (Recurvirostra
avosetta)
Fokozottan védett faj. Ritkán átvonul a szikes tavaknál. max. 31pd.
Ugartyúk (Burhinus oedicnemus)
Sérülékeny, fokozottan védett faj. Rendszeresen, évente 2-3 pár költ a területen, főként a feltöretlen sziki ürmös-herehura füves legelőn. Ősszel, szeptembertől október végéig apró csapatok /3-8pd./ gyülekeznek a területen vonulás előtt. 1976. V. 06. 4 fészek,
Székicsér (Glareola
pratincola)
Egész európai elterjedési területén veszélyeztetett. Fokozottan védett. 1992. VI. 10.-VII.07. között költött, leeresztett tómederben.
Kuvik (Athene noctua)
Európai állománya csökken. Fokozottan védett faj. Elhagyott és lakott tanyaépületekben, majorokban rendszeresen költ, évente több párban.
Réti fülesbagoly (Asio
flammeus)
Sérülékeny, fokozottan védett faj. Földön rak fészket, ezért a kaszálás veszélyezteti. Ritka téli vendég, kisebb csapatokban. max. 7pd.,
Gyurgyalag (Merops
apiaster)
Csökkenő állományú, fokozottan védett faj. Kis számban átvonul.
Szalakóta (Coracias
garullus)
Mint az előző faj. Néhány pár költ a pusztán.
Szürke küllő (Picus canus)
Mint az előző faj. Egy vonulási adata ismert. 1991. IV. 01. /erdősávban/
Sziki pacsirta (Calandrella
brachydactyla)
Sérülékeny, fokozottan védett faj. Megfigyelési adatai: 1968. VIII. 16., 1976. V. 18., 1976. VIII. 09., 1991. V. 26. Költése egyes években valószínűsíthető.
Kerti rozsdafarkú
(Phoenicurus phoenicurus)
Csökkenő állományú faj. A területen átvonul.
Nagy őrgébics (Lanius exubitor)
Csökkenő állományú faj. A Fertőn ritka téli vendég.
Emlősök
Ürge (Cittelus cittelus)
Csökkenő állományú faj. Nem túl gyakori. Főként az alacsony növésű kultúrákban és gyér füvezetű, szárazabb legelőkön fordul elő.
Földikutya (Spalax leucodon)
Fokozottan védett, ritka, veszélyeztetett faj. A védettségre javasolt terület közelében, a nagynyomási gyümölcsösben /Bali-kert/ 1972. júliusában fogtak egy példányt a fák árasztásos öntözésekor, egy csatorna falában. Sem előtte, sem utána nem találtak jelenlétére utaló nyomokat.
Vidra (Lutra lutra)
Egész európai állománya veszélyeztetett. Fokozottan védett, Vörös könyves faj. A Fertői halastóban él egy család. A Kórógyban is megtalálható, ott pontos állománya nem ismert.
Táji és kultúrtörténeti értékek
A
táji-tájképi értékek közé a tájnak azok a természetes vagy mesterséges elemei
tartoznak, amelyek sajátosan e vidékre jellemzőek, s e sajátosságokat
hangsúlyozva, egy fajta tájesztétikai többletet adnak. Ezek egy része egyben
kultúrtörténeti emlék is. A Fertőn ilyenek egyes idős szoliter és csoportos
füzek és nyárfák, tájhagyományokat őrző épületek, gémeskutak, a kunhalmok, út
menti feszületek stb.
Régészeti emlékek
A
meglévő (pl. hun lovas sírok) vagy a későbbiekben feltárásra kerülő régészeti
értékeket a táj szerves tartozékainak kell tekinteni, azok helybeni, méltó
bemutatására kell törekedni. A kurgánok feltáratlan kultúrtörténeti emlékek.
Keletkezésükről már írtam a tájtörténeti fejezetben. Általában sírokat rejtenek
magukban, őrhalmok és kultikus szertartások helyszínei is voltak egyben. Az
Árpád-korban falvak települtek köréjük.
A Kántor – halom értékes növényzete miatt is védendő, itt a feltárás nem javasolható. A Piponya-halmot, ex lege védettsége ellenére sajnos erősen szántják. Ezt meg kell szüntetni.
Gazdálkodástörténeti emlékek
Idesorolandók
a néprajz, a tájra jellemző hagyományos gazdálkodás / agrár, kézműves stb/ az
ipar, vízügy, közlekedés történetének tárgyi emlékei.
Ezek jelen esetben:
A
hátakra, pusztai kiemelkedésekre épült kórógyparti, fertői tanyák, gazdasági
épületek, az esetlegesen még ott található ősi eszközök, a megőrzött
gazdálkodási formák, hagyományok, őshonos magyar állatfajták. /pl. kopasznyakú
tyúk, terelő és őrző kutyafajták, magyar tarka szarvasmarha, merinói, cigája
racka juh, stb./
Az 1968-as kataszteri térkép tanúsága szerint a Fertőn akkortájt 36 tanya volt, mára ennek csak töredékét találjuk meg. A legszebb épületek pusztulását meg kellene akadályozni.
A folyószabályozások, belvízrendezések után üzembe helyezett vízügyi gépek, műtárgyak, valamint az ekkortájt fellendülő uradalmi birtokok és a mezőgazdasági feldolgozóipar megmaradt gazdasági épületei.
Az 1970-es években Külső-Dónáton, a Kórógy parttól nem messze állt az ún. Vecseri-malom, mely később lebontásra került és új helyen, felújítva került megépítésre.
Művészettörténeti emlékek
A területen található régi és új műalkotások /emlékoszlopok, kálváriák, út menti keresztek, szobrok, műemléki vagy műemlék jellegű épületek, táj- és műesztétikai értékű temetők stb. / megóvása, fenntartása, és esetleges bemutatása alapvető feladat.
Az értékeket veszélyeztető tényezők
A térség értékes fajainak és élőhelyeinek természetvédelmi érdekeket szolgáló hasznosítását érdemes egy nagyobb léptékű tájvédelmi koncepció keretén belül végiggondolni. Az elgondolás a Természetvédelem azon célkitűzését célozza megvalósítani, hogy a védett területen kívül is gondoskodni kell az élővilág megőrzéséről. Ez különösen fontos a Tiszántúlon, ahol a nem védett területek élővilága és élőhelyei kulcsfontosságúak a védett területek értékeinek megőrzésében. Ehhez szükséges a kijelölt és védett természeti területek izoláltságának megszüntetése. Ez csak ökológiai folyosók kijelölésével, létesítésével illetve fenntartásával lehetséges. Erre alkalmasnak látszanak a tájat behálózó, néhol még természetszerű erek (Kurca, Veker, Kórógy, Tőkei, Mágocs, Ludas), és parti sávjaik. Ezen erekkel és parti sávjaikkal a nagyobb méretű természetszerű élőhelyek összekapcsolhatók, s így kedvező, az életközösségek értékeinek fennmaradását elősegítő ökológiai folyamatok indulhatnak be.
A fenti tájvédelmi elképzelés megvalósítására megfelelőnek látszik a Körösszög és peremterületei, melynek része a védett Körös-ártér, Cserebökény és több védelemre érdemes tájrész, mint Mucsi-puszta, Lapistó-Fertő, Nagytőke-Jaksori gyepek, Ludas-Ördöngős-puszta stb, Lajoshalmi és Györgykirálysági gyepek, Csabacsűdi legelő és erdők, Nagyszénási székes.
Veszélyeztető tényezők, negatív hatások
Kiegyensúlyozatlan, mesterségesen negatívan befolyásolt (csatornák) vízháztartás. A víz a legfontosabb ökológiai tényező a területen. Hiányában a terület külső ártéri jellegének rehabilitációja, ősi képének bemutathatósága, a vizes élőhelyek és életközösségeik fenntartása hiúsul meg.
A
hagyományos tájmintázat (szántók, legelők, mocsarak stb. ősi aránya)
átalakulása, a szántók javára.
A gyepek feltörése.
A szántóföldi művelés monokultúrás, nagy parcellás jellege.
A hagyományos gazdálkodás kiszorulása (juh helyett- tömegesen libatartás, nehéz gépek használata, tájfajták eltűnése stb.)
Vegyszerek fokozott használata. A gyepek műtrágyázása, felülvetése.
A középfeszültségű távvezetékek tartóoszlopain, transzformátorain sok madár pusztul el áramütés következtében. Fontos a tartóoszlopok leszigetelése.
Tarlóégetések.
A terület viszonylagos fátlansága miatt tipikus pusztai, fán fészkelő vagy odúlakó madárfajok szorulnak ki a területről. (szalakóta, kék és vörös vércse, sólymok, stb.)
Egyes gazdálkodási folyamatok (pl. kaszálás, betakarítás, stb.) ritmusa sokszor zavarja vagy elpusztítja a kiemelt értéket képviselő madárfajok szaporodását, szaporulatát.
Végkövetkezetések, javaslatok
A legfontosabb feladat a
Lapistó-Fertő mi hamarabbi védetté nyilvánítása.
Az alábbiakban felsorolt feladatok többsége csak a védetté nyilvánítás után valósítható meg.
Ma a puszta legfőbb természeti értékét az itt élő és átvonuló madárközösségek jelentik. Így a majdani kezelés, fenntartás, fejlesztés, bemutatás feladatai is jórészt ehhez kell, hogy kapcsolódjanak.
Kivételt képez ez alól két területrész (a Tari-tó és környéke, valamint a déli-délkeleti puszta), ahol közel természetes dinamikájú élőhelyeken, teljes életközösségek maradtak fent jó állapotban. E két kiemelten értékes területrészen élőhely rekonstrukciós munkákat kell végezni. Ezek fő vázát mocsár-rehabilitációs tevékenységek, a csatornák természetvédelmi érdekeket figyelembevevő működtetése adják. Ezáltal a területek vízszabályozások előtti, az akkori élővizek és természetes domborzat által alakított vízháztartásának dinamikáját lehetne megközelíteni.
A Fertő tájképi és madártani értékeinek, a vízügyi rehabilitációval és rekonstrukciókkal történő újjáélesztése lehetőséget teremt újfajta területhasznosítások, a szakmai és a zöldturizmus majdani bevezetésére.
A védelemre kijelölt területet természeti értékesség és tájjellemzőség alapján különböző fokozatú védelmi zónákra kellene osztani. A gazdálkodás-hasznosítás szabályozásának mértéke, szigorúsága különbözne az egyes zónákban.
Szükséges a terület alap-állapotának felmérése, a botanikai-zoológiai értékek széles körű feltárása, egy biomonitoring hálózat létrehozása.
Fontos a kommunikáció javítása a helyi emberekkel és szervezetekkel. A természetvédők akkor érhetik el igazán kitűzött céljaikat, ha maguk mellé tudják állítani a térség gazdálkodóit, lakóit. A manapság tapasztalható természetvédelem-ellenesség egyik oka - meggyőződésem szerint - az informálatlanság. Sok olyan természetvédelmi beavatkozás van, mely a gazdálkodóknak rövidtávon nem kedvező, viszont hosszútávon, vagy a gazdálkodás profiljának változtatásával a mai helyzetnél kedvezőbb lenne. Ugyanakkor a természetvédelem szakértői is sokat tanulhatnak a helybeli emberek tapasztalatából.
Megoldandó a gyepek állapotának megőrzése, javítása. Meg kell akadályozni a felszínsértő emberi beavatkozásokat a gyepes-mocsaras területeken: pl. legelőjavítás egyes módjait, beszántást, nehéz járművekkel való közlekedést, gázvezeték-fektetést. Mindenképpen szükséges lenne egyes - a pusztán keresztül haladó - utak felszámolása. Ezek jó része egykori hodályokhoz, majorokhoz vezet. A helybéli lakosokkal való egyeztetés után a ma nem szükségszerű utakat le kell zárni. Ez az intézkedés nagyban növelné a puszta háborítatlanságát.
Sokat segítenének a tájkép javításában a gyeprekonstrukciók roncsterületeken. Napjainkban a rizsföldeket nem művelik, és egyes szántók művelését is felhagyták. Ezek általában gyomtengerré válnak. Célszerű lenne ezen területek legelővé vagy időszakos mocsarakká alakítása vízrendezéssel egybekötött rendszeres legeltetéssel vagy kaszálással.
A középfeszültségű távvezetékek tartóoszlopainak, transzformátorainak leszigetelése csökkentené a madárpusztulásokat.
Elősegítendő a ragadozók, a
szalakóta, a búbosbanka és a kuvik fészkelése műfészkek, odúk kihelyezésével.
Bár a pusztai tájat sokan fátlannak gondolják, a fák és facsoportok fontos élőhelyei a puszták állatvilágának. Ezért javasolom vadkörte, fehér és szürke nyár, törékeny fűz facsoportok és rózsa-kökény bozótosok, telepítése lenne célszerű a pusztai részekre, mocsarak, erek partjára. A magányos vagy kis csoportos (erdőművelési ágon kívüli) idős és odvas fákat kímélni kell.
A területen nagykiterjedésű kaszálóréteket találunk. A madárvilág
védelme érdekében célszerű lenne ezeken a területeken a kaszálásforgó
bevezetése, mely azt jelentené, hogy minden évben csak a terület kétharmadát
kaszálnák le, így a maradék érintetlenül maradna. Feltételezhető, hogy ez a
használati mód a növényfaj gazdagságot is növelné. A fészkelő közösségek felmérése
alapján szükséges a kaszálások időbeni a fokozottan védett fajoknál térbeni
korlátozása is. A több éves
tapasztalatok alapján egyes területeken kíméleti zónák kijelölése lehet
célszerű.
A vadászati hasznosítás átalakítása is fontos. Ezen belül meg kell oldani: a vízivad vadászat és a téli körvadászatok időben - térbeni korlátozását, a vadászati tevékenység rendszeres ellenőrzését. Az apróvad természetes szaporulatán történő vadgazdálkodás kialakíttatását. Hosszútávon a természetes életközösségek fenntartásához szükséges szabályozó jellegű természetvédelmi érdekű vadgazdálkodás megvalósítását. Ehhez az érdekelt vadásztársaságokat be kell vonni a különböző természetvédelmi programokba.
A külterjes állattenyésztés szabályozása kiemelt kezelési cél. A pusztai táj történetében mindig fontos szerepe volt a legelő nagyemlősöknek. A természetvédelemnek ezért nem lehet célja a jelenlegi juh- és szarvasmarha-állomány csökkentése. Célja kell, hogy legyen azonban a nagymértékű libalegeltetés, a juh és szarvasmarha túllegeltetés megakadályozása, a legeltetés természetvédelmi (főleg madárvédelmi célú) szabályozása, valamint a magyar és a táji fajták tartásának motiválása.
A szántóföldi gazdálkodás
szabályozását a kedvezőbb vetésszerkezet kialakíttatása, a jelenlegi növényvédelmi
és termesztési technológia ellenőrzése, felülvizsgálása, természetkímélőbb
növényvédelmi – növénytermesztési technológiák bevezettetése, a nagyméretű
monokultúra táblák helyett, erdősávos, kis parcellás művelés és tájfajták
vetésének szorgalmazása jelentené. Hosszútávon a biogazdálkodás bevezettetése a
cél.
Építkezések, felújítások során a tájegységre jellemző, a tájképbe illeszkedő hagyományos építészeti formákat s anyagokat kell előnyben részesíteni.
Nem szabad engedélyezni a tarlók felégetését.
A nádgazdálkodásnak a természetvédelmi érdekeket figyelembe véve kellene történnie.
A terület bázisa lehetne egy természetmegismerő, a természetvédelmi problémákat s azok megoldásait kereső, főként általános iskolások és gimnazisták számára létesítendő állandó tábornak is. Ezzel Szentes város gyakorlati természetvédelmi oktatását segíthetik a védett terület természeti értékei. Célszerű lenne egy, a későbbi bemutatáshoz szükséges, tájba illő infrastruktúra /pl. bemutatóház, turista-ösvények, magaslesek, tájékoztató táblák, stb./ megtervezése.
I. sz. melléklet:
A Lapistó-Fertő területéről
eddig leírt edényes növényfajok listája (1996.-2000.)
Összesen 228 faj. A félkövéren írt fajok védettek.