Kontos
Tivadar
Túrkeve
2000.
A BUCSAI RÉTEKEN
A bucsai jenőmajori erdő és rét bemutatása
és helyi jelentőségű védettségének
kezdeményezése
Jelen tanulmány a Hortobágy-Berettyó vízrendszerének közelébe eső területet szeretné bemutatni, mely jellegével a régi mocsárvilág emlékét őrzi sok más védett terület szorításában, és tudomásom szerint védelmi intézkedések még nem történtek e területek érdekében, holott szorosan a Körös-Maros Nemzeti Park (továbbiakban KMNP) szomszédságába eső terület. Ezt mutatja be az alább, 1. számú ábra. A térképen jól látható a bekerített részekkel a KMNP törzsterületének számító részek, balra felül a Bucsai-puszta, balra alul a Hortobágy-Berettyó mentén a régi Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület hullámtere (mely a Villogó Belvíz Főcsatorna torkolatánál kezdődik) és középen lent az egykori Dévaványai Tájvédelmi Körzet (a két élőhely együtt ma már a Dévaványai Ecsegi Puszták Törzsterület néven van nyilvántartva) túzok dürgőhelyeinek egyik legjelentősebbike, az Atyaszegi puszták külső része. Kissé jobbra fenn látható megközelítő ábrázolással a jelen dolgozatommal bemutatni kívánt terület, a Jenőmajor, ahol számos természeti érték lelhető fel megítélésem szerint, ami miatt érdemes lenne a természetvédelmi oltalomra.
Az élőhely könnyen megtalálható, ha Karcagnál a 4. sz. főútról Bucsa felé lefordulunk, és azt elhagyva Füzesgyarmat felé vesszük az irányt. Bucsától kb. 4-5 km-re már feltűnnek a pusztai élőhelyek legeltető állattartással, utána pedig az első vizenyős tölgyesek. Természetvédelmi szempontból értékes növénytársulásai és az előforduló védett és fokozottan védett állatfajok mellett az élőhely azért is jelentős, mert hangulatával emléket állít a régi magyar vízivilágnak.
Érdekes a védelmi intézkedés az adott élőhely esetében, hiszen a HNP és a KMNP „határ-zónája” és mindkét Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területét érinti.
A védelemre javasolt terület bemutatása
|
|
„Bihar,
Békés, Szolnok megyék és a Nagykunság, Hajdúság szomszédos részein, mintegy
150 ezer kat. holdnyi területen kénye-kedvére uralkodott a mocsár. Püspökladány,
Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Zsáka, Füzesgyarmat,
Szeghalom, Dévaványa, Mezőtúr, Túrkeve, Kisújszállás, Bucsa, Karcag között
terjengett a Nagy-Sárrét magva. (...)
Az öreg Berettyó Bakonszegnél szinte meder nélkül terült szét a mocsár birodalmában, és csak Bucsa alatt, az Ecsegpusztán került holmi lapos partok közé, s Mezőtúrnál ömlött a Körösbe.” – írja Szűcs Sándor néprajztudós, a Sárrét öregje egyik főművében, a „Régi magyar vízivilág”-ban.
Mi, akik már e század második felében nőttünk fel valójában el sem tudjuk képzelni azokat az ősi állapotokat, melyeket annak idején a Berettyó árvize varázsolt e vidékre a Nagy- vagy Berettyó-Sárrét perem vidékére. Számtalan leírásból (Huszár Mátyás, Györffy István, Szűcs Sándor) csupán sejteni tudjuk, hogy milyen harmóniában élt itt a „rét embere” a természettel, melyet akkoriban itt a végtelen nádasokban számtalan madár képviselt, melyek ha felrepültek felhőnek tűntek hatalmas tömegükkel. Ugyanilyen gazdag volt a halállomány, vagy a teknősöké, mely fajból szekérszám hordtak a sárrétik, ha ügyes-bajos dolgaik intézése közben valakit „kenni” kellett.
A pákászat pedig (a gyűjtögető életforma eme utolsó megjelenési formája, melyhez hasonlót a szomszéd népeknél nem találunk) szinte szakosodott a szakértők szerint. Voltak, akik fejükre kivájt tököt húzva az élő madarakat fogták be, voltak akik tojásokat szedtek össze csónak – számra (mégsem csökkent tőle a madár mennyiség), volt akik íjjal vadásztak, voltak halászok hálókkal és vészekkel, solymászok és voltak csíkászok, akik a csík fajok sokaságát szállították a vásárokra, mely alap élelmiszernek számított, sőt a savanyú káposztával főtt csíkhalat még ma is mint „nemzeti” sárréti eledelt emlegetik. A fenti képen (Dörre Tivadar rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán) a csíkászkas látható, a csíkászat egyik legfontosabb kelléke. A pákászok foglalkoztak még gyógyfüvekkel, nadállyal és a náddal.
A XIX. században elkezdett folyóvíz szabályozások döntően megváltoztatták a táját és ezt megsínylette, tűrte-szenvedte a növény és állatvilág mellett az ember is. A „fokokat” elgátolták, a kanyarokat átvágták, a mocsarakat lecsapolták, a folyókat gátak közé erőszakolták. A vizes szakemberek ezáltal végre boldogan tekintettek végig a megerőszakolt, tönkretett tájon. S amikor a vizes probléma végre megoldódni látszott, jelentkezett a szárazság, a vízhiány. Mert valami azonban nem változott: a csapadék évi átlaga 500 és 550 mm. között maradt (pontosabban 526 mm. körüli az utóbbi tíz év átlagát tekintve, de 1944-ben volt 844 mm. is, míg az utóbbi néhány évben alig haladja meg a 400 millimétert, például 1993-ban 398 mm. volt), tehát mindenképpen az ország egyik legcsapadékszegényebb részeinek egyike. Így amit egy döntéssel elvettek a tájtól (az éltető vizet), azt el kezdték hatalmas pénzeken és óriási munkával visszaállítani – elég sikertelenül. Létrejöttek a csatorna-rendszerek és tározók. A felszabadult földeken pedig az ember szántóvá alakított mindent, jobb esetben kaszálóvá, és még az elszikesedett pusztákat is legeltetni kezdték. Helyenként rizsföldek és halastavakat hozott létre az ember keze.
Tehát elmúlt a sárréti varázslatos vízivilág, és mint fentebb írva vagyon – mi mit sem tudunk már a régi vizivilágról, a gödények, hattyúk, sasok sokaságáról, így tevékenységünkkel csupán védeni és óvni próbáljuk azt, ami megmaradt, vagy ami ennek az emlékét őrzi.
Egy tudós ember a nyolcvanas évek közepén ide jött, és állította, hogy az ősi, magyar pogány hit, a sámánokkal és sárkányokkal tudat alatt itt e vidéken még ma is az emberekben él. S bár ehhez nem érthetünk, mégis belátható, hogy az itteni ember mentalitása teljesen más, mint az ország más részein. Ragaszkodnak a tájhoz, a Nagy-Sárréthez. Most ezen munkámmal talán én is e ragaszkodást fejezem ki, a tájhoz, melynek eleink vérit vették, s mi tudatlanul is visszasírjuk e régi Nagy-Sárrétet.
A védelemre javasolt terület jellemzői
A Tiszának, a Karszna és a Körösök torkolata között nincs természetes baloldali mellékfolyója, ami abból adódik, hogy a pleisztocén földtörténeti korban (Endes M. 1985.) a vizsgált vidék, a Nagy-Sárrét területe, illetve lapos, süllyedéke vonzotta magához az összes vizet. Ez a helyzet természetesen a holocén elejére változott. Itt a Berettyó számtalan kanyara és csekély esése járult hozzá a szeszélyes árvizes táj kialakulásához. E tájra a Berettyó árvizei mellé a számos ágakon, ereken keresztül a Tiszából is érkeztek vizek. Ilyen ismertebb, nagy vízhozamot hozó ág volt az Ásvány, a Kakat és a Mirhó. Ezek közül volt olyan, melynek szélessége egy km volt ! S mégis volt pákászember aki meg tudta mondani a végtelen nádtengerben is a víz színéről, vagy ízéről, hogy épp melyik folyó árvize. (A jobb oldali kép is egy pákászt ábrázol – Feszty Árpád rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán)
|
|
Tehát az Alföldön is lapos résznek számít a táj. Domborzati viszonyait tekintve elmondható, hogy a terület 85 és 110 méter tengerszint feletti magasságú, löszszerű üledékkel fedett hordalékkúp-síkság. A felszín több mint 50 %-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság, illetve az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusba sorolható. Az Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű üledék akkumállódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag, rendkívül finomszemű üledék rakódott le, amely a későbbiekben löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, s ehhez jelentős téglaagyag készletek párosulnak. Nagyobb területeket borít a réti és lápi agyag.
A vizsgált terület éghajlatát tekintve mérsékelten meleg-száraz, egyes déli helyek igen szárazak. A napfényes órák száma 1962 és 2015 között van (1989-ben 1738,3 óra volt, 1990-ben 2229,6 óra.). A nyári negyedben 810-820, a téliben 180-190 a leggyakoribb. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,4 oC körüli, de mértek már 28,2 oC hideget és 39,8 oC meleget is. Vegetációs időszakban az átlag hőmérséklet 17,3-17,4 oC közötti. A fagymentes időszak általában április 12-14 körül kezdődik és eltart a tizedik hónap végig, átlagban 20-ig. A csapadék évi átlaga megközelítőleg 515 mm, melyből vegetációs időszakra 300 mm esik. Az ország legszárazabb helyeinek egyike. Uralkodó széljárás észak-keleti 18,4 %-os de dél, dél-nyugati jelleggel is bír, átlagos sebessége 2,5 m/s körül van.
Vízjárás szempontjából a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik. A környéken jelentős belvíz veszély van. A tavaszi-őszi belvizek jelentős helyet képviselnek a madárvonulásban, ugyanis e helyeket megszállják a partimadarak.
A terület múltjából:
|
|
Bár a közelben egy kunhalom feltárásából bronzkorig visszamenően bizonyították e tájon az emberi jelenlétet, s egyes feltételezések szerint itt húzódhatott a Római Birodalom hátárvidéke is (ezt alátámasztja a logika is, hiszen tökéletes határnak számíthatott az átjárhatatlan mocsár), mégis a vidéken az első emberi nyomokat a XIII. században találhatjuk, amikor Kapulch kun király népét letelepítették az „Alföld termékeny rónaságára”, a Kis- és Nagykunságba. Mint arról már szó volt, e „termékeny rónaság” végtelen lápokat jelentetett. Ezen állandó lápok kialakulásának módjáról Huszár Mátyást idézzük: „Az áradó Berettyó általában 2-3 lábbal (0,63-0,94 m) hágja át partjait, torkolata pedig még ennél is nagyobb mértékben. Ilyenkor először a számtalan mellékág telik meg vízzel, majd a közeli, mélyfekvésű földeket is elborítja. Ezek, mivel az áradás a folyómederbe nem tud visszatérni, míg a párolgás a területet ki nem szárítja, víz alatt állnak. A víz kisrésze a 3 mérföld (22,76 km) hosszú, 2-3 (15,17-22-76 km), sőt helyenként 4 mérföld (30,34 km) széles Berettyó-Sárrétje nevű állandó mocsárba jut.” Ebben az „állandó mocsárban” az ember alkalmazkodása két tipikus életformát alakított ki: a pásztorkodást és a már fentebb említett pákászkodást. Földműveléssel csak roppant kis mennyiségben és nagyon kis arányban foglalkoztak a térségben, de akkor is csak a saját liszt mennyiségének biztosítása céljából.
Ezen jelentősen változtatott a folyóvíz-szabályozás, amit követett e térségben is az Alföldre oly’ jellemző gazdálkodási forma: a tanya gazdálkodás. A bal oldali képen egy jellegzetes Alföldi tanyaudvar látható (Greguss János rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán). E parsztgazdaságok is még csak az önellátásra törekedtek és nem volt célja a termelésnek a kereskedelem. S míg régen a „rét” miatt, most e miatt a forma miatt nem erősödött a település.
Hazánk 1945-ös orosz megszállását (felszabadítását) követően a szocialista kormány kezdeményezte a termelő szövetkezetek létrehozását melyek e vidéken alakultak meg elsőként. A tanyasiakat gyakorlatilag kényszerítették a településekre történő beköltözésre, így e parasztgazdaság idejének is vége szakadt. A tanyákat lebontották, helyüket felszántották, hogy ma már csak egy kis rom árulkodik a valamikori életről, s ezekről már kideríteni nem lehet, hogy állat ól volt-e, vagy családnak meleget adó otthon.
Jelenleg a térség alulszocializált, a munkanélküliek aránya magas. Miután itt ipar nincs jelen, s a megélhetés fő forrása a föld volt, így a téeszek szétverésével sok ember lett munka nélkül. Miután halvány remény sincs sok munkahelyet teremtő ipari beruházásra, így az emberek ismét a földből próbálnak megélni, és ezért fontos, hogy a természetvédelem szeme rajta legyen minél hamarabb e tájon, mert a privatizált földterületek hasznosítása nagyon szélsőséges is lehet.
A terület növényvilága:
A vizsgált
terület növényföldrajzilag a pannon (Pannonicum) flóratartomány, Alföld
(Eupannonicum) flóravidékének Tiszántúli (Crisicum) flórajárásába tartozik.
Fás és fátlan társulások egyaránt megtalálhatóak a területen. A rétek fő tömegfaja
a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a fehér tippan (Agrostis alba).
A réteket itt-ott dönőten a cickafarkas és ürmös puszta (Achilleo-Festucetum
pseudovinae, ill. Artemisio- Festucetum pseudovinae) jellemzi sok-sok cickafarokkal
(Achillea millefolium). Itt-ott szikesedő löszpusztagyepekre (Salvio- Festucetum
rupicolae) emlékeztető növénytakaró is kialakult az alábbi tömegfajokkal:
réti csenkesz (Festuca pratensis), réti perje (Poa pratensis), csomós ebír
(Dactylis glomerata), természetesen nagy számban az angolperje (Lolium perenne),
veresnadrág
csenkesz (Festuca pseudovina), a közönséges tartackbúza (Agropyron
repens), rozsnok (Bromus sterilis), valamint orvosi székfű (Matricaria
chamomilla), ebszékfű (Matricaria perforata), fűzlevelű peremizs (Inula salicina),
tarka koronafürt (Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias),
terjőke kígyószisz (Echium vulgare), baracklevelű keserűfű (Polygonum persicaria),
keszeg saláta (Lactuca serriola), réti imola (Centauera jacea), aszatok (Cirsium
spp.), jakab napi aggófű (Senecio jacobea), bakszakáll (Tragopogon dubius),
fekete ökörfarkkóró (Vesbascum nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris),
mezei katáng (Cichorium intybus), szarvas kerep (Lotus corniculatus), tejoltó
galaj (Galium verum), tövises iglice (Ononis spinosa), fehér mécsvirág (Melandrium
album), orvosi somkóró (Melilotus officinalis), mezei árvácska (Viola arvensis).
Mind természetvédelmi, mind hangulati szempontból jelentős a május végi, június
időszakban az erdő lápos részeinél a sok helyütt sárgálló mocsári nőszirom
(Iris pseudacorus). Ugyanebben az időben, vagy inkább kicsit később június-júliusban nyílik a
védett közönséges nyúlánksárma
(Ornithogalum pyramidale). A nyár
végét és ősz kezdetét jelzi a sziki sóvirág (Limonium gmelini ssp. hungaricum), míg már az ősz beköszöntével kezd el virágozni a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus). A jobb fent látható fotó is mocsári nősziromot ábrázol, míg a „címlapon” lévő kép a kamillás gyepet.
A jenőmajori erdő nagyjából a régi erdőségek helyére lett telepítve. Állomány alkotó faja a kocsányos tölgy (Quercus robur) és kisebb mennyiségben a magas kőris (Fraxinus excelsior). A két faj mellett előfordul még kis mennyiségben csertölgy (Quercus cerris), fehér nyár (Populus alba) és fekete nyár (Populus nigra) is. Az erdő szélein egyre nagyobb területeket hódít el a flóraidegen gyomfa az akác (Robinia pseudoacacia), melynek ritkítása és végül kiirtása az erdőből természetvédelmi feladat. Kiváló költőhelyet nyújt a madaraknak a sok helyen jelenlévő fekete bodza (Sambucus nigra) és a gyepűrózsa (Rosa canina) jelenléte.
A terület állatvilága:
Az állatvilágra téren be kell vallanom, hogy jelentősen csak a gerincesek törzsét vizsgálhattam, holott valószínűleg sok érdekességet tartogatnak a gerinctelenek is. Néhány határozással azonban sikerült alap adatokat készítenünk a területről, melyek alkalmasak lesznek további kutatások alapjának. A területre betérve rögtön megállapítható, hogy a kullancs (Ixodes ricinus) milyen óriási tömegben fordul elő. Szintén sokat láthatunk a mindenfelé gyakori koronás keresztespókból (Araneus diadematus) és alkalmilag a réteken láthatunk darázspókot (Argiope bruennichi) is. Tegzesek közül csak alkalmilag, féképp csatorna meletti mintavételezésből került elő a Agrilea sexmaculata Curtis 1834, Hydropsyche bulgaromanorun (Malicky 1977), Leptocerus tineiformis (Curtis 1834), Oecetis ochracea Curtis 1825, Oecetis furva Rambur 1842, Neureclipsis bimaculata Linnaeus 1758 és Psychomyia pusilla Fabricius 1781.
A területen előforduló ormányos bogarak (Curculionidae) sajnos jelentős mezőgazdasági háborítottságra utalnak. Előkerültek az alábbi fajok: Otiorhynchus ovatus (Linné), Eusomus ovulum Germar, Parafoucartia squamulata (Herbst) (= Foucartia squamulata Herbst), Sitona humeralis Stphens, Sitona lineatus (Linné), Sitona macularius (Marsham) (= crinita Herbst), Sitona suturalis Stephens, Tanymecus palliatus (Fabricius), Larinus jaceae (Fabricius), Hypera plantaginis (De Geer) (= Phytonomus plantaginis Deg.), Hypera postica (Gyllenhal) (= Phytonomus variabilis Herbst), Hypra viciae (Gyllenhal) (= Phytonomus viciae Gyllenhal), Rhynoncus inconspectus (Herbst), Rhynoncus perpendicularis (Reich), Oprohinus consputus (Germar) (= Ceutorrhynchus consputus Germar), Ceutorhynchus pallidactilus (Marsham) (= quadridens Panzer), Tychius cuprifer (Panzer) (= Miccotrogus cuprifer Panzer), Tychius flavus Becker, Tychius quinquepunctatus (Linné) (= Aoromius quinquepunctatus Linné), Sibinia pellucens Scopoli, Gymnetron netum (Germar), Smicronyx jungermanniae (Reich), Smicronyx reichi (Gyllenhal), Bagous argillaceus Gyllenhal, Gymnetron tetrum (Fabricius), Acanephodus onopordi (Kyrbi) (= Apion onopordi Kyrbi), Ceratapion carduorum (Kyrbi) (= Apion carduorum Kyrbi), Diplapion confluens (Kyrbi) (= Apion confluens Kyrbi), Cyanapion columbinum (Germar) (= Apion columbinum Germar), Cyanapion platalea (Germar) (= Apion platalea Germar), Eutrichapion punctigerum (Paykull) (= Apion punctigernum Paykull), Stenopterapion tenue (Kyrbi) (= Apion tenue Kyrbi), Dieckmanniellus nitidulus (Gyllenhal) (= Nanophyes nitidulus Gyllenhal), Nanophyes marmomatus (Goeze).
Előfordul a területen az alábbi egyenesszárnyú faj: Stenobothrus stigmaticus Zub., Plysarcus denticauda (Charp), Conocephalus fuscus (Fabr), Gempsocleis glabra Herbst, Platicleis affinis FIEB, Montana montana (Koll), Bicolorana bicolor, Roeseliana roeseli (Hgb), Calliptamus itallicus L, Leptofies albovittata (Koll), Aiolopus thalassinus (Fabr), Omocestus ventralis Zett, Gliptobothrus biguttulus L, Gliptobothrus mollis Charp, Chorthippus longicornis Latr., Euchorthippus pulvinatus F.W., Euchorthippus declivus Bris, Dociostaurus brevicollis Evervm.
Mindezen gerinctelen fajok mellett még több helyen találkoztunk lovagbadobáccsal (Lygaetuseqestris), aranyszemű fátyolkával (Chrysopa chrysops), szegélyes bibircsesbogarral (Zmalachius marginellus), cinóbervörös pattanóbogárral (Ampedus cinnabarinus), kacsafarkú szenderrel (Macroglossa stellatarum), sároshátú gyászbogarral (Opatrum sabulosum), sokpettyes bundásbogarral (Oxythyrea funesta) és gyakori a lopódarázs (Sceliphron destillatorium) is. A lepkék közül regisztrálhattuk a könnyen meghatározható fajok jelenlétét, mint amilyen az Atalanta lepke (Vanessa atalanta), fecskefarkú lepke (Papilio machaon), nappali pávaszem (Nymphalis antiopa) és kis rókalepke (Aglais urticae). Ezek többször láttunk fehérpettyes ál-csüngőlepkét (Syntomis phegea), közönséges tűzlepkét (Lycaena phlaeas), közönséges boglárkalepkét (Polyommatus icarus), piros övesbaglyot (Catocala nupta). Alkalmilag előkerült az erdőből szarvasbogár (Lucanus cervus) és diófacincér (Megopis scabricornis) is.
Bár első ránézésre a fenti gerinctelen fajlista viszonylag „közepes”-nek minősíthető, viszont szakértők bevonásával még valószínűleg tartogatna érdekességet a terület a poloskák (Heteroptera) és a bogarak (Coleoptera) rendje jelenlétének átvizsgálása után. A fenti adatokat figyelembe véve ökofaunisztikai elemzés után csak az megállapítható, hogy a rovarok (Insecta) osztályának jelenléte alapvető fontosságú más osztályok fajainak előfordulásában. Például néhány sólyomfélék családjába tartozó (Falconidae) faj számára rendkívül jelentős a szitakötő fajok (Odonata) jelenléte, csakúgy mint sok madárfaj számára az egyenesszárnyúak (Orthoptera) gyakorisága.
Halas (Pisces) szempontból a területet különösebben kutatni nem volt értelme, hiszen az élőhely jellegéből adódóan a halak jelenléte nem jellemző, mindazonáltal néhány faj mindenképpen jelen van a környező, területet körülvevő és helyenként átszelő csatornákban. Ilyen fajok a bodorka (Rutilus rutilus), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythophthalmus), karika keszeg (Blicca bjoerkna), lapos keszeg (Abramis ballerus), ezüstkárász (Carassius auratus), törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), ponty (Cyprinus carpio) és az ezekre vadászó csuka (Esox lucius). A régi sárrét emlékét őrizve alkalmilag előrül a compó (Tinca tinca) is, de sajnos a csíkfajok jelenlétére nem találtunk nyomokat, holott a réti csík (Misgurnus fossilis) előfordulását vártuk, és halvány reménnyel számítottunk volna a lápi pócra (Umbra krameri) is.
A kétéltűeket (Amphibia) kevés faj, de nagy egyedszám jellemzi ezen a terület is. Rendkívül gyakori a kecskebéka fajcsoport (Rana esculenta komlex), gyakran láthatunk vöröshasú unkát (Bombina bombina), zöld varangyot (Bufo viridis), alkalmanként barna varangyot (Bufo bufo) és zöld levelibékát (Hyla arborea). Bár nem sikerült megfigyeléssel alátámasztnunk „megérzésünket”, de csaknem biztos, hogy a területen erdei béka (Rana dalmatina) is szaporodik. A faj jelenlétét talán 1998. tavaszán már bizonyító példánnyal is igazolni tudjuk. Ugyanez a helyzet a tarajos gőtével (Triturus vulgaris) is – jelenlétére további munkánkból számítunk.
A réteken gyakran találkozhatunk fürge gyíkkal (Lacerta agilis) mely faj valószínűleg egyedüli képviselője osztályának.
Madártani szempontból, mint két alap élőhely a jenőmajori erdőt és a rétet különböztettük meg. A rét szempontjából mindenképpen elsőként kell említeni a túzokot (Otis tarda), mely faj alkalmilag mind dürgő, mind fészkelőhelyül használja a réteket. Szintén a pusztai részeket lakja például a hamvas rétihéja (Circus pygargus), a parlagi pityer (Anthus campestris), hantmadár (Oenanthe oenanthe), bíbic (Vanellus vanellus) és goda (Limosa limosa – fenti kép, fotó: Klaus Wernicke). Hasonló élőhelyen réti fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnhet időnként. Ugyanitt a bokrosokat keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány csaláncsúcsok (Saxicola torqata). A bucsai fehér gólya (Ciconia ciconia) populáció is állandó táplálkozó és gyülekező helyül használja a réteket.
Néha vonulásban feltűnik a vándor sólyom (Falco peregrinus) is. A területen télen rendszeresen vendégeskedik kékes rétihéja (Circus cyaneus), gatyás ölyv (Buteo lagopus), kis sólyom (Falco columbarius) és nagy őrgébics (Lanius exubitor), illetve alkalmilag feltűnik a holló (Corvus corax) is. Tavaszi-őszi vonulásban figyelhetőek meg az esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia nigra), melyekből alkalmanként tizenöt egyedet is meghaladó csapat van jelen. Szintén vonulóként az alábbi fajok jelenlétét is regisztrálhattuk: arany lile (Pluvialis apricaria), ujjas lile (Pluvialis squatarola), pajzsos cankó (Philomachus pugnax), belvizes években sárszalonka (Gallinago gallinago), kis szélkiáltó (Numenius phaeopus), füstös cankó (Tringa erythropus), piroslábú cankó (Tringa totanus), szürke cankó (Tringa nebularia), erdei cankó (Tringa ochropus), réti cankó (Tringa glaerola), billegető cankó (Actitis hypoleucos), danka sirály (Larus ridibundus) és sárgalábú sirály (Larus cachinnans).
Az
erdőből egyes években monoton „zsib” énekéről ismert berki tücsökmadarat (Locustella
fluviatilis) gyakran hallhatjuk az olyan tömegfajok mellett, mint a barázda
billegető (Motacilla alba), vörösbegy (Erithacus rubecula), fülemüle (Luscinia
megarhynchos), házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), cigány csaláncsúcs
(Saxicola torquata), feketerigó (Turdus merula), kis poszáta (Sylvia curruca),
mezei poszáta (Sylvia communis), kerti poszáta (Sylvia borin), barátka (Sylvia
atricapilla), sisegő füzike (Phylloscopus silibatrix), csilpcsalp
füzike (Phylloscopus collybita), őszapó (Aegithalos
cudatus), széncinege (Parus major), kékcinege (Parus caeruleus), fitisz füzike (Phylloscopus trochilus), sárgarigó (Oriolus oriolus), tövisszúró gébics (Lanius corullio), kis őrgébics (Lanius minor), szarka (Pica pica), csóka (Corvus monedula), vetési varjú (Corvus frugilegus), seregély (Sturnus vulgaris), házi veréb (Passer domesticus), mezei veréb (Passer montanus), erdei pinty (Fringilla coelebs), csicsörke (Serinus serinus), stiglic (Carduelis carduelis), citromsármány (Emberiza citrinella), sordély (Miliaria calandra), zöldike (Carduelis chloris), örvös galamb (Columba palumbus), vadgerle (Sreptopelia turtur), balkáni gerle (Sreptopelia decoacto), kakukk (Cuculus canorus), fácán (Phasinus colochius), zöld küllő (Picus viridis), balkáni tarkaharkály (Dendrecopos syriacus), nagy tarkaharkály (Dendrocopus major). Ragadózók közül jelen van a karvaly (Accipiter nisus), egerészölyv (Buteo buteo), kék vércse (Falco vespertinus) és alkalmilag a kaba sólyom (Falco subbuteo). telente szép számban találkozhatunk az alábbi fajokkal: fenyőrigó (Turdus pilaris), királyka (Regulus regulus), rövidkarmú fakúsz (Certhia brachydactyla), süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) és meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes). Ezen fajok mellett az erdőből még előkerült – illetve megfigyeltünk ökörszemet (Troglodytes troglodytes – bal kép, fotó; Bruce Coleman), erdei fülesbagolyot (Asio otus), szürkebegyet (Purnella modularis), szürke légykapót (Muscicapa striata) és vonulásban egy alkalommal örvös légykapót (Ficedula albicollis) is.
Valaha e tájon a hatalmas erdőségben (valószínűleg klasszikus sziki tölgyesben) nagy számban volt szarvas is. Erről írja Szűcs Sándor: „Bucsa körül a XV. században még olyan kiterjedt erdőség volt, hogy szarvasokra vadászhattak benne. Ma az emlősök (Mammalia) törzsét képviselik a vizsgált térségben az őz (Capreolus capreolus), sajnos visznyolag nagy számban a vaddisznó (Sus scrofa), róka (Vulpes vulpes), nyest (Martes foina), görény (Mustela putorius), menyét (Mustela nivalis), alkalmilag kobórlóként a vidra (Lutra lutra), mezei nyúl (Lepus europaeus), keleti sün (Erinaceus europaeus), vakond (Talpa europaea), nagy számban a két pocokfaj: a mezei pocok (Microtus arvalis) és csalitjáró cickány (Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), közönséges vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus), hörcsög (Cricetus cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus), törpe cickány (Sorex minutus) és a titokzatos éjjeli repülőemlősök közül a szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus), kései denevér (Eptesicus serotinus) és a korai denevér (Nyctalus noctua).
Védelmi javaslat indoklása:
1996-ben végre megszületett az új természetvédelmi törvény, az 1996. évi LIII. sz. törvény, mely első részében az alapelvek között kimondja, hogy „minden természetes és jogi személy, valamint szervezet kötelessége a természeti értékek és területek védelme”. Miután munkánkkal ennek az elvárásnak szeretnénk eleget tenni, feladatunknak tekintjük, hogy szülöföldünk valamennyi olyan élőhelyét (társadalmi szervezetekkel és hatóságokkal együttmőködve) feltájuk. A bucsai jenőmajori gyepek és erdő a régi Nagy-Sárrét emlékét őrzi, így védelmi javaslatunk jogalapja a fenti törvény 7. § (2.) bekezdésének [ h ] pontján alapszik, mely kimondja: „biztosítani kell a jellgzetes tájképi elemek fennmaradását.” S miután a vizsgált élőhely tájképi jelentősége mellett nemzetközileg hazánkra bízott életközösséget tart fenn, így védelme mindenképpen indokolt, s az ugyenezen törvény elő is írja 8. §-ának (1) bekezdése: védelemre érdemes „(...)életközösségek megőrzését élőhelyük védelmével együtt kell biztosítani.”
Irodalom:
Munkám elkészítéséhez a határozó könyvek mellett irodalomként felhasználtam az 1987-es kiadású „Áldás és átok a víz” c. művet, Huszár Mátyás vízrajzi értekezését a Körösökről (1820), valamint Szűcs Sándor műveit. Nagy segítségünkre volt az elkészítéskor alapadatként a „Nimfea” Természetvédelmi Egyesület archívuma is.
Bucsa,
2000. október 14.
|
|
Kontos Tivadar |