Névadónk

Egyesületünk névadójául Herman Ottót választottuk, utolsó nagy polihisztorunkat.
Breznóbányán, a Mikszáthtól jól ismert településen született 1835. június 26-án) egy amatõr természetbúvár, műkedvelő madarász gyermekeként, aki hivatása szerint kamarai chirurgus volt (orvosi, sebészi munkát végzõ). Példája nyomán a kis Ottó is megszerette a természetet, gyűtött tojásokat, megjegyezte a madárhangokat, megtanulta az állattömést és legfőképpen, magányos kóborlásain fogékonyan figyelte az élő természet megnyilvánulásait.

Varga Domokos írja róla:
“Megszokta, hogy azt is észrevegye, ami mások elõl rejtve maradt: nyomokat a porban, sárban, hóban; avarban, fûben megbújó bogarakat, összecsapott szárnnyal pihenõõ pilléket; az erdok sûrûjében lappangó õzeket, szarvasokat, titkon fészkelõ madarakat ..... a teremtett világ sok–sok csodáját.” Német nyelvû család gyermekeként született, nyolc éves koráig nem is igen beszélte a magyart, s csak középiskolai tanulmányai során magyarosodott el, a miskolci evangélikus fõgimnáziumban. A gimnázium után a bécsi politechnikumba került, ahol 1853-ban a fejezte be tanulmányait. Itt már ismerkedett a Természettudományi Múzeummal is, amelynek gyûjteményeit tanulmányozva alapozódott meg egyik érdeklõdési területe, a rovarok világának szeretete. 1864-ben az Erdélyi Múzeum preparátora lett. Eközben már a Természettudományi Társaság is felfigyelt tudományos munkásságára és megbízást adott részére a hazai pókfauna felkutatására és a kutatási anyag megírására. Munkájának elõkészítését követõen került Budapestre, ahol 1857-ben a Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályára õrsegédi megbízást kapott. A néhány évnyi múzeumi szolgálatában megalapította a “Természetrajzi Füzetek” címu szaklapot. Magyar Halászat c. könyvének készítése során, a halak népi elnevezésének tanulmányozása közben bontakozott ki néprajzi érdeklõdése, és ezzel készült el legmaradandóbb munkáinak nagy része is, mint az õsfoglalkozások, melyhez Túrkevén is gyûjtött anyagot. Szinte az utolsó pillanatban próbálta megmenteni a halászat, pákászat és pásztorkodás, mint népi szokásait és tárgyi emlékeit.
Gyûjtésével teremtette meg a Magyar Néprajzi Múzeum halászati anyagának alapjait.
Munkája során 1894 és 1900 között több ízben járt Túrkevén is, errol számol be Finta Sándor szobrászmûvész a “Kisbojtár” c. mûvében, aki saját bevallása szerint kalauzolta a tudóst a réten. Itt gyûjtötte a magyar pásztoréletre vonatkozó anyagának jelentõs részét is. Egyik legfontosabb adatközlõje Finta Miklós túrkevei számadó volt.
Ecsegi kutatásai közben a Kiritói kútban õ talált gímpáfrányt, ami a kútban, a téglák között nõtt ki. Sokrétû munkásságát bizonyítja, hogy 1893-ban Budapesten megalapította a Magyar Ornithológiai Központot, mely a mai Madártani Intézet õse, és nevéhez fûzodik hazánkban az õsemberkutatás megkezdése is.
Hosszantartó betegeskedést követõen, tüdõgyulladásából lábadozva a félig süket Herman Ottót egy kocsi ütötte el a fõvárosban, melyre néhány nappal, 1914. december 27-én el is hunyt. Egyik leghívebb terjesztõje volt hazánkban a madárvédelemnek, a természet ismeretének és a természettudományos gondolkodásnak. Többirányú úttörõ munkásságának emléke 14 könyvben, közel 1140 cikkben, tanulmányban és elõadásban maradt fenn.

---

Megítélésünk szerint Herman Ottó munkássága méltó és büszke példát állít egyesületünk tevékenysége elé azáltal, hogy megmutatta nem csupán az élőlényeket, nem csupán a tájat, de azt is, hogy védeni kell benne az embert is, hagyományaival, szokásaival együtt.
Egyesületi tevékenységeink ezt a célt szolgálják.