SAJTÓKÖZLEMÉNY
Valóban
eredményesen működnek az egységes zöldhatóságok?
(A zöldhatóságok létrehozásának fő vesztese a természetvédelem)
„Eredményesen működnek a 2005. januárjában
létrehozott egységes zöldhatóságok” - címmel adott le híradást
az MTI Szeged Gombos András, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
politikai államtitkárának sajtótájékoztatójáról.
„Az elmúlt egy év tapasztalata egyértelműen bizonyítja,
hogy az egységes zöldhatóság kialakításával sikerült ledolgozni
a több tízezres irathátralékot, ma már naprakész állapotban
vagyunk.” Elmondta továbbá: „Lényegesen rövidültek
az eljárási határidők és egyszerűbbé vált az eljárási rend is.
A korábban működő 34 hatósági feladatot ellátó területi szervből
2005. január 1-jével jöttek létre az egységes zöldhatóságok.
Ezzel szétváltak az operatív állami feladatok - mint a környezet-,
árvízvédelmi területek - és a hatósági jogkörök, melyeket a
tizenkét egységes zöldhatóság kapott meg. A rendszer átalakítása
költségvetési megtakarítást is jelent, de az igazi előnyt az
jelenti, hogy a hatóság ügyfelei lényegesen gyorsabban és könnyebben
kaphatják meg a tevékenységükhöz szükséges engedélyeket - közölte
a politikus.”
Sajnos a valóság ennél lényegesen rosszabb
képet mutat, és a választási kampány hevületében megtett alaptalan
kijelentés a politikus irreális képét mutatja környezet- és
természetvédelmi érdekérvényesítés hatósági helyzetéről. Ez
a valóságot nélkülöző képalkotás sajnos nem ritka jelenség a
politikusoknál, de utoljára ilyen látványosan Torgyán Józsefnél
tapasztalhattuk, aki az irányítása alatt álló földművelésügy
szárnyaló sikereiről szónokolt, miközben a valós kép tönkremenő
gazdaságokat mutatott.
Nagyjából hasonló a helyzet most a természetvédelemmel,
ami fő vesztese lett az átszervezéseknek.
Lehet, hogy nem a rendszer a rossz, és lehet, hogy nem az egységes
hatóságok létrejötte. A gond itt is a „puding próbájánál” kezdődött,
hiszen a legtöbb zöldhatóságnál a természetvédelmi oltalom alatt
álló terület a mostohagyerek lett. Sajnos a természetvédelmi
osztályok nem csupán azt a komoly – a nemzeti parkoknál még
meglévő – szakmai hátteret nélkülözik, ami a mindennapi munkához
kellene, hanem legtöbbször az alapvető államigazgatási gyakorlattal
sem rendelkeznek, amellett, hogy gyakorlatilag mindenhol nagyon
alacsony létszámmal alakult meg a természetvédelemmel foglalkozó
osztály.
Ezzel a problémával a mindennapi, természetvédelemmel
kapcsolatos munkák során gyakran szembesülünk.
A politikus által említett rövidülő határidő két szempontból
is megközelíthető. Egyik az, hogy gyakorlatilag szakmai érdekekkel
ellentétes, nem kellően megvizsgált, nem kellően alátámasztott
döntések születnek valóban gyorsan. A hatósági döntések sebességének
növekedése jócskán a minőség rovására ment.
Ezt az állítást alátámaszthatják a tapasztalatok olyan esetekből,
amikor természetvédelmi engedélyek születtek olyan erdészeti
és vízügyi beavatkozásokhoz, amelyek súlyosan sértik a természetvédelmi
törvényt, amire jócskán van példa szerte az országban. Nem egy
esetben történt, hogy meg sem kérdezték a határidők tartása
miatt a nemzeti park igazgatóságokat, így a ter-mészetvédelem
érdekeit sértő döntés született.
Jelenleg még, ha szakmailag jó döntés születik
egy-egy problémásabb ügyben, az bizonyosan lassabban zajlik,
mert a hatóságok kommunikációja a természetvédelmi kezelővel
jócskán okoz plusz ügyintézést, ami a megalapozott döntéshez
nélkülözhetetlen. Sajnos gyakoribb azonban az, amikor a természetvédelmi
oltalom alatt álló területet jól ismerő, helyismerettel rendelkező
munkatársak megkérdezése nélkül születik rossz döntés, és ez
egyértelműen a természetvédelmi érdekek sérüléséhez vezet.
Közútfejlesztések, építkezések – de általában a műszaki beruházásokhoz
szükséges engedélyezés felgyorsult, ami sok esetben nagyon gyenge
minőségű és megalapozatlan környezeti ha-tástanulmányokra támaszkodik,
aminek kapcsán mind a környezetvédelmi, mind a természetvédelmi
érdekek sérülnek.
A rövidülő ügyintézési határidőt cáfolandóan
megemlíthető még, hogy a zöldhatóságoknál a sok funkcionális
szervezeti alegység közé betagozódott vízügyi és természetvédelmi
igazgatás tovább komplikálta az amúgy is az áttekinthetőség
határáig bonyolult szervezeti struktúrát. A zöldhatóságoknál
ma általában 8 szakosztály (zajvédelem, természetvédelem, vízügyi
hatósági osztály stb.) működik.
A beérkező ügyiratokat a legtöbb intézménynél
a központi iktató fogadja, majd tovább küldi az általános hatósági
osztályra. Ez továbbosztja a szakosztályoknak (tehát ezekből
általában 8 db van) , a levélen azok sorrendjét is feltünteti.
Ahogy az osztályok felírásra kerültek, azok egymás után, mellécsatolt
írásos formában véleményezik az ügyet. Az irat fogadása és továbbítása
az osztályon dolgozó ügyiratkezelő dolga, tehát a rendszerben
a központi iktatón kívül is dolgozik 8 (!) másik személy, akinek
semmi más dolga sincs, csak az ügyiratkezelés... Végül a hatósági
osztályra visszakerülő ügyiratra szakhatósági válaszlevél születik,
feltéve, ha a szakosztályok között nem merült fel ellentmondás
(bizony, van ilyen bőven), mert ekkor zavar van. A fentebbi,
bonyolult mechanizmusban az elintézési határidőből a legtöbb
esetben kicsúsznak. Itt még nem is vettük figyelembe, hogy a
természetvédelmi osztály gyakran – jogszerűen - megkeresi a
nemzeti parkokat természetvédelmi szakértés ügyében, ami a saját
szakosztályukon belüli ügyintézést természetesen lassítja. Mivel
a természetvédelmi osztályoknak nincs természetvédelmi őrszolgálatuk,
terepjárójuk, gyakran képzett terepbiológusuk sem, ezért a megkeresés
teljes mértékben érthető is.
Ha környezetvédelmi engedélyről van
szó (itt a zöldhatóság nem véleményező szakhatóság, hanem eljáró
első fokú hatóság), akkor a környezetvédelmi engedélyezési osztály
küldi ki az iratot egyszerre, vagy legalábbis több példányban
a többi szakosztályra, és lehetőség nyílik a határidők jobb
betartására. Ennek ellenére rendszeresek a fél évtől két évig
terjedő ügyintézések fellebbezési eljárások nélkül, első fokon
maradva is. Ugyanez a helyzet vízügyi engedélyezéseknél is.
A szakosztályonkénti iktatási ügyintéző léte
ellentmond a létszám-takarékosság kívánalmának is. Mivel jóval
több környezetvédelmi felügyelőség van, mint nemzeti parki igazgatóság,
ezért a természetvédelmi hatósági résztvevők száma is megnőtt.
Így a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság három megyés működési
területén hét (nyíregyházi, debreceni, szolnoki, miskolci, szegedi,
bajai, gyulai) zöldhatóság működik. A korábbi hatósági ügyintézők
többsége a debreceni zöldhatósághoz került. Nyíregyházán egy,
a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóságról „átigazolt” dolgozón
kívül mindenki új, létszámbővítéssel vagy más úton került oda.
A szolnoki zöldhatóság természetvédelmi osztályán egyáltalán
nem dolgozik természetvédelmi szakmai múlttal rendelkező személy.
Egy részük átcsoportosítással került oda más szakosztályokról
- miképp Nyíregyházán is, vagy időközben vették fel dolgozónak.
Kérdés, hogy mit ér – esetleg az államigazgatási ismereteken
kívül - a más szakmában eltöltött előélet? A Hortobágyi Nemzeti
Park Igazgatóság mindeközben hét korábbi hatósági dolgozójától
vált meg (elbocsájtás 1, áthelyezés 6), miközben hárman - akiknek
korábban meghatározóan hatósági munkájuk volt - most más munkakört
látnak el. A HNPI működési területével átfedő KÖFE-ken pillanatnyilag
kb. 15-20 természetvédelmi hatósági ügyintéző (iktató és egyéb
közvetlen kiszolgáló személyzetük) dolgozik, ami kb. az eredeti
létszám kétszeresét jelenti az Észak-Alföld régiójában.
A természetvédelmi szakosztályok napi munkájukban
mégis rá vannak utalva a nemzeti park igazgatóságokra, elsősorban
a természetvédelmi őrök terepismerete és a nemzeti parkoknál
meglevő terepjáró gépjármű-állomány miatt. A felügyelőségeket
ugyanis nem, vagy csak a legritkább esetben látták el gépjárművel.
Ezek beszerzése - az esetleges sofőr státuszokkal együtt - viszont
újabb kiadásokat jelentene: ennyit a takarékosságról. Ez természetesen
azt is jelenti, hogy a zöld hatóságok korlátozott számú gépjárművét
a többi szakosztály most korlátozottabban tudja igénybe venni,
mint amikor ugyanennyi járműre még kevesebben voltak.
A dolgozói létszám a központilag előírt bevételteljesítési
kötelezettségek (földek bérbeadása, idegenforgalom) okán főleg
adminisztratív munkaerővel (szerződéskötők, közgazdászok, ag-rármérnökök,
idegenforgalmi szakemberek, új pénzügyesek és munkaügyesek)
gyarapodott, és csak a legritkább esetben természetvédelmi szakemberekkel.
A 2004. év végi, természetvédelmi őri létszámleépítés „eredményét”
ez jórészt eltüntette.
Tehát
a valóság mást mutat, mint a politikusok által közöltek.
A Gombos András által közölt sikersztoriról szóló beszámoló
nem egyedülálló a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumban,
hiszen Persányi Miklós miniszter is rendszeresen nyilatkozik
hasonlókat, miszerint egyre nagyobb összeg jut környezetvédelemre,
természetvédelemre, vízügyi feladatokra stb.
A valóságot azonban nem csak a természetvédelmi munkát végzők
tapasztalják ezzel ellentétesen, hanem az Állami Számvevőszék
is készített egy független jelentést „A környezettudatos gazdálkodás
és a fenntartható fejlődés a szabályozás és az ellenőrzés tapasztalatainak
tükrében” címmel 2005 decemberében, amiből kiderül: „A gazdasági
változások előnyeivel párhuzamosan szinte minden környezeti
elem állapota romlott, ezek használatát tehát célszerű és szükségszerű
korlátozni.” A jelentés megállapítja azt is, hogy fontos a társadalom
tudatos részvétele a környezet védelmében, a károk elhárításában
és az eredeti állapot visszaállításában, a fenntartható környezetgazdálkodás
kikényszerítésében. A jelentés utal rá, hogy ezt a munkát jelenleg
kizárólag a zöld szervezetek és támogatóik vállalják magukra.
A zöldhatóságok munkája tehát jócskán hagy kívánnivalót maga
után, és a minimális felmutatott eredmény nem vonhatja el a
szakemberek figyelmét arról, hogy számos esetben sérült a természetvédelem
érdeke az átalakítás után.
Sallai
R. Benedek
