Vissza a Nimfea főoldalra
KöszöntQ Alapelvek A program elemei A program szakmai háttere Kapcsolódási lehetQségek Eddigi partnereink

 

A NIMFEA TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET
TÚRKEVEI TÁJREHABILITÁCIÓS TÉRSÉGFEJLESZTÉSI PROGRAMJÁNAK KOMPLEX KONCEPCIÓJA

Sallai R. Benedek (Nimfea Természetvédelmi Egyesület)

Készítették:

Barna Tamás (Nimfea Természetvédelmi Egyesület)

Kádas Antal (Magyar Juhszövetség)

Kontos Tivadar (Nimfea Természetvédelmi Egyesület)

Sallai R. Benedek (Nimfea Természetvédelmi Egyesület)

Széll Antal (Körös-Maros Nemzeti Park)

Véleményezték:

Bontovics Csaba (Körös-Maros Nemzeti Park)

Négyesi Lajos (Túrkeve Város Képviselő-testületének tagja)

Kurpé István (Körös-Maros Nemzeti Park)

dr. Szabó Zoltán (Túrkeve Város Polgármestere)

Szurcsik István (független szakértő)

Előkészítésbe bevont személyek:

Monoki Ákos (Nimfea Természetvédelmi Egyesület)

TARTALOMJEGYZÉK

TARTALOMJEGYZÉK. 3

BEVEZETÉS. 6

I. ELŐZMÉNYEK, HÁTTÉR INFORMÁCIÓK. 11

I.1. A terület múltja. 11

I.2. Az állattartás a településen. 15

I.3. Földrajzi adottságok 21

1.3.1. A földrajzi adottságok szerepe a tájgazdálkodásban. 21

I.3.2. Domborzati adatok 21

1.3.3. Területhasznosítás 22

1.3.4. Földtani adottságok 22

1.3.5. Éghajlat 22

1.3.6. Vízrajz 23

1.3.7. Talajok 23

I.4. A terület védettsége. 25

I.4.1. Védettségi kezdeményezések 25

I.4.2. A védetté nyilvánítás és a Túzokrezervátum kialakításának története. 26

I.4.3. A túzok előfordulása, mint a táj legjelentősebb természeti értéke. 27

I.4.4. A túzok szaporodási és élőhelyi igényei, telelése. 28

I.5. Helyzetelemzés, jelen természeti állapotok dokumentálása. 29

I.6. A területek pontos helyszíni bemutatása. 31

I.6.1. A területek történelmi emlékei 31

1.6.2. A területek mai állapota. 38

II. A TÁJREHABILITÁCIÓ CÉLJA. 39

II.1. A gyepterületek állapotváltozásai 39

II.2. Tájhasználat 40

II.2.2. Ahogyan eleink éltek 40

II.2.3. Juhtartás a XX. században. 41

II.2.4. Konfliktusok 41

II.3. Gyepek jelentősége. 41

II.4. Az ideális állapot, elérendő cél 44

III.4.1. Állapotok, értékek 44

III.4.2. Természetvédelmi szempont 44

III.4.3. Gazdálkodási szempont 45

II.5. A terület ökológiai-rehabilitációs képességének vizsgálata. 45

II.6. Megvalósítási eszközök és technológiák 45

III. LEGELŐ ÁLLATTARTÁS FEJLESZTÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI 46

III.1. Az állattartás lehetőségei 46

III.1.1. Lehetőségek 46

III.1.2. A legeltetés 47

III.2. A potenciális használható fajták bemutatása. 52

III.3. Gazdálkodási szempontok és lehetőségek 53

III.4. Megvalósítás eszközei 54

III.5. Egyéb termékfelhasználás lehetőségei 55

III.6. Egyéb tv. tevékenységek 55

III.7. Indikáció. 55

III.8. Legeltetés esetleges lehetséges veszélyei 55

IV.  AZ ÜRGE SZEREPE A TÁJREHABILITÁCIÓS PROGRAMBAN. 58

IV.1. Az ürge. 58

IV.2. Az ürge természetvédelmi értékelése. 59

IV.3. A kipusztulás körülményei 59

IV.4. A telepítés létjogosultsága. 59

IV.5. Az ürgetelepítés lehetőségei 60

IV.6. A visszatelepítés eszközei 64

V. BEMUTATÁS. 65

V.1. Bemutatás szükségszerűsége. 65

V.2. Pásztorépítmények 65

V.3. Bemutatás lehetőségei, eszközei 67

V.3.1. Lehetőségek 67

V.3.2. Őshonos háziállatok 67

V.4. A program idegenforgalmi fejlesztésének korlátai, fenntarthatósága. 75

VI. MEGVALÓSÍTÁS, FENNTARTHATÓSÁG, TÁRSADALMI RÉSZVÉTEL. 76

VI.1. A fenntartható fejlődés elvei 76

VI.2. Ütemezés 76

VI.3. Megvalósítás körülményei 76

VI.4. Önfenntartó képesség. 76

VI.5. Elérendő cél 77

VI.6. Bevonni kívánt személyek, intézmények 77

VII. KOMMUNIKÁCIÓ. 78

VII.1. Kommunikáció célja. 78

VII.1.1. A kommunikáció fogalma: 78

VII.1.2. A kommunikáció célja. 78

VII.2. Kommunikációs eszközök, csatornák 79

VII.2.1. Eszközök bemutatása: 79

VII.2.2. Elvárások a kommunikációval kapcsolatban. 79

VII.2.3. A megfelelő eszközök kiválasztása. 80

VIII. MEGVALÓSÍTÁSHOZ SZÜKSÉGES FORRÁSOK. 81

VIII.1. Forrásigények 81

VIII.1.1. A program költségeink összesítése. 81

Bérösszesítés, részletezés: 84

VIII.2. Forráslehetőségek 84

IX. ÖSSZEFOGLALÁS. 86

X. FELHASZNÁLT IRODALOM.. 87

X.1. Túrkeve önfenntartó múltja. 87

X.2. Tájgazdálkodás 87

Ángyán József: AGRÁRKONCEPCIÓK AZ UNIÓBAN ÉS ITTHON: 87

X.3. Természetvédelem. 87

X.4. Ürgetelepítés 88

X.5. Egyéb felhasznált irodalom. 88

BEVEZETÉS

"Az értékfenntartó gazdálkodásnak tehát egyik legfontosabb alapeleme a tájhoz, a környezetéhez illeszkedő funkció, ágazati rendszer és intenzitási fok megtalálása, vagyis olyan földhasználati rendszer kialakítása, amely magából a környezetből, annak adottságaiból és korlátaiból fakad, ahhoz a lehető legjobban illeszkedik." (Ángyán et al., 1998.)

A Földünkön számtalan globális és lokális problémával találkozhatunk, amelyek közvetlen vagy közvetett hatással vannak a kistérségek és akár az egész Föld egészére. Jó néhány probléma van olyan, amit csak helyi lépésekkel lehet megkezdeni, ugyanakkor ez globális eredményekhez vezethet és együttesen, összességében járulhat hozzá számos globális probléma megoldásához.

Térségünk, Túrkeve környéke a Nagykunság és a Nagy-Sárrét határa, az Alsó-Berettyó mellék egy tradicionális mocsárvilág, pusztaság és varázslatos vízivilág volt egykoron. Az ember évszázadokon keresztül élt itt együtt a természettel, és ennek az együttélésnek, természettel, természetes viszonyokkal való együttműködésnek nagyon-nagyon jól hasznosult az eredménye, hiszen az ember is megtalálta a számításait és a természetnek is ezernyi élettere akadt. Sajnos a gazdasági szerkezetváltások, a jelentős tájátalakítás - ami kezdődött az erdőirtásokkal, majd a folyóvíz-szabályozásokkal - megváltoztatta ezt a folyamatot, és egyre inkább, egyre erőszakosabb módszerekkel próbálta az emberiség és az itt élő emberek a saját akaratát ráerőszakolni a vidékre. Azonban ez hosszú távon nem mehet. Minden egyes élőlény, minden egyes faj alapvető ökológiai törvénye, hogy együtt kell működnie a környezetével, és alkalmazkodnia kell a környezetéhez és a környezeti hatásokhoz; ez az alkalmazkodás teszi lehetővé a fennmaradást. Az emberi fajra (mint az ökoszisztéma része) ez a törvényszerűség ugyanúgy vonatkozik, annak ellenére, hogy elfeledte ezt a törvényszerűséget és megpróbálta saját akaratát ráerőszakolni környezetére. Azonban amennyiben az ember alkalmazkodik környezetéhez, természeti viszonyaihoz, abban az esetben nagyon jó esély van arra, hogy számos társadalmi, gazdasági és környezeti problémát tud egyszerre orvosolni.

Ez a vidék, ahol mindig is az állattartás, a mezőgazdaság, a természettel való együttműködésen alapuló gazdálkodás volt honos, az ipari fejlődéssel elvesztette ezt a kapcsolatát és új utakat keresett megélhetésére. Az emberi társadalom átmenetileg külső erőforrásokból táplálkozva meg is teremtette ezt az együttélést, azonban ez az instabil rendszer összeomlott, mint ahogy bármikor össze is omolhat újra, hogyha erre hosszú távon támaszkodunk. Éppen ezért kiemelt fontosságú, hogy a tájhoz történt alkalmazkodás kapcsán megkeressük azt a legkonkrétabb, legeredményesebb és leghatékonyabb együttműködési módot a vidékkel, amely lehetővé tenné a társadalmi és a környezeti problémák felszámolását. Ez lehet a megfelelő tájhasználat megkeresése és a tájgazdálkodási formák kialakítása. Tájhasználaton és tájgazdálkodáson ma már számtalan definíciót lehet érteni. Sajnos, mint nagyon sok nagyon fontos és konkrétan definiálható gazdasági, közgazdasági kifejezéshez, ma már ehhez is számtalan definíciót fűznek, és lassan politikai közhellyé válik a kifejezés annak ellenére, hogy nagyon-nagyon konkrét dolgot jelent.

Történetesen azt, hogy az emberi társadalom szerkezetének kialakítása leginkább együttműködő rendszert építsen ki a közvetlen környezetével, a természettel és ahhoz alkalmazkodva, együttműködve valósítsa meg saját gazdálkodását. A Túrkeve környéki táj az emberi gazdálkodás és emberi tevékenység által létrejött táj. Az állattartás, a csekély szántóföldi művelés meghatározta és fenntartotta ezeket az élőhelyeket. Ezek az élőhelyek éppen ezért konzervációbiológiai szempontból mai napig megőrzendőek, hiszen ezek a létrejött élőhelyek olyan ökoszisztémákat hoztak létre, amelyek ma már természetvédelmi szempontból tűnnek értékesnek, pedig a táj fenntartása szempontjából értékes, hiszen ezek teszik lehetővé a térség biológiai sokszínűségének fenntartását és ezáltal a gazdálkodás alapjainak, a természeti erőforrásoknak a megőrzését.

Koncepciónk azt a célt hivatott szolgálni, hogy megkeressük azt a minél inkább természetközeli, minél inkább tájhoz alkalmazkodó gazdálkodási formát, ami hosszú távon megoldást jelenthet Túrkeve és környékének társadalmi és környezeti problémáira.

Azonban mik is ezek a problémák? A rendszerváltást követően az ipari létesítmények összeomlásakor gyakorlatilag az egyik napról a másikra jelentkezett a munkanélküliség, a megélhetési lehetőségek csökkenése. Ez nagymértékben volt összefüggésben azzal, hogy a település nem saját viszonyaihoz alkalmazkodó gazdálkodást folytatott, hanem külső erőforrásokon támaszkodó, külső piacon támaszkodó és külső tőkebefektetésen támaszkodó gazdálkodáson, ami történetesen nem volt más, mint a szociális gazdaság tőkéje. Most újra ilyen gazdálkodás megvalósításán törekszik az ország. Az Európai Uniós csatlakozás lehetséges előnyei mellett számtalan veszélyt rejt, hiszen a külföldi tőke megjelenése - gyakorlatilag mint szalonképes gyarmatosítás - egy az egyben veszélyezteti annak lehetőségét, hogy egy valóban a tájhoz alkalmazkodó, helyi erőforrásokat alkalmazó gazdaság jöjjön létre, ami hosszú távon fenntartható és a helyi erőforrások kiaknázása miatt helyi viszonyokhoz alkalmazkodik.

Nagy tévedés azt hinni azonban, hogy bár folyamatosan a juhokat hangsúlyozzuk, mint a tájrehabilitációs program fontos elemeit, hogy konkrétan csak erre gondolnánk. A juhok mind tájképileg, mind gyepkezelés szempontjából meghatározó fajtának minősülnek. Azonban a legelő állattartás meghonosításáról van konkrétan szó, hiszen a túrkevei állattartás összessége nem merült ki a juhokban, sőt nagymértékben támaszkodott például a szarvasmarha jelenlétére, amely nemcsak legelésével járul hozzá a gyepek fenntartásához, de a tej feldolgozásának a lehetőségét is biztosítja, ami hosszabb távon azt hisszük komoly programelem lehet a koncepciónkban. Mindennek hangsúlyozása azért különösen fontos, mert gyakorlatilag amikor a térségfejlesztésről beszélünk, akkor azt is megvizsgáljuk, hogy a munkahely-teremtési beruházások - amelyek gyakorlatilag a programban dolgozókat érintik, azt az állattartással foglalkozó és tervezett számú minél több embert, akiknek a jövedelmét megpróbáljuk kiegészíteni az idegenforgalmi fejlesztésből történt lehetőségek bővülésével - az idegenforgalomból élők lehetőségeinek gyarapodását szolgálja, de mindemellett szeretnénk, ha a tájrehabilitációs program elemeinek felhasználásával minél többen kamatoznának hosszabb távon olyan formában is, hogy a feldolgozás, az eredmények feldolgozásának egy része a település környékén valósuljon meg. Ezek olyan elemek, amelyek a juhok gyapjának feldolgozásából, a juhtej feldolgozásából, vagy amennyiben a szarvasmarhatartásban sikerül jelentős eredményeket elérni, a szarvasmarhatej feldolgozásának a lehetőségeit ragadják meg és mintegy önálló iparág újabb és újabb munkahelyeket teremt a településen.

A legelő állattartás megteremtésének lehetőségeikor azt is meg kell vizsgálni, hogy az Egyesület kezelésében lévő gyepeken és az Egyesület tulajdonában lévő hodályok esetében nem történhet-e meg olyan átalakítás, amely istállóként lovak tartását teszi lehetővé, hiszen az önkormányzat lovasturisztikai fejlesztési elképzeléseit gyakorlatilag az önkormányzat önállóan nem oldja meg, hiszen a Györffy-tanya lovaglóközpont évek óta nem működik szakszerűen, és évek óta nem tudja kielégíteni a lovasturizmus igényeit.

Az 1997-ben létrejött Körös-Maros Nemzeti Park egyik legnagyobb és legpedánsabb törzsterülete az Dévaványai-Ecsegi sík törzsterület, amely 12.700 ha-n jött létre, és éppen ezért meghatározó a Nemzeti Park létrejöttében. A nemzeti parkok, mint természetvédelmi intézmények azt a célt hivatottak szolgálni, hogy megőrizzék a nemzetre, tájra sajátos életformákat, táji elemeket, tájképet, természeti értékeket és mindazon fajok csoportjait, amelyek egykoron meghatározták a táj összetételét, és mára ritkulófélben vannak, vagy esetleg kipusztulás szélére kerültek. Éppen ebből adódóan a nemzeti park célja és a tájgazdálkodás gondolata szétkapcsolhatatlan, hiszen a tájgazdálkodás teszi lehetővé az évszázadok által kialakított életformák és gazdálkodások megőrzésének lehetőségét, hiszen mint ahogy a gyepek degradációján látni lehet, az állattartás hiánya számtalan természetvédelmi problémát is szül.

A természetvédelmi problémák pedig halmozottan jelentkeznek, hiszen a környezeti hatások összessége mindig teljes láncolatokat érint. A gyepek degradációjával olyan rovarfajok tűnhettek el, amelyek természetvédelmileg értékes madárfajoknak voltak esetleg táplálékai. A degradációval együtt életterek tűntek el. A természetvédelem a nemzetgazdaság által megtermelt javakból hatalmas költségeket fordít ezeknek a területeknek a fenntartására. A Nemzeti Parknak saját nyájai vannak, saját kaszálógépei, amelyek azt a célt hivatottak szolgálni, hogy ezeket a gyepeket kezelni próbálják, ám mégsem képes úrrá lenni a halmozottan jelentkező problémákon, és az egyre magasabb és magasabb számú ilyen jellegű igényen. Éppen ezért meg kell keresni azokat a lehetőségeket, amelyek ezeket a környezeti problémákat is orvosolják. Az emberek Túrkeve környékén onnantól kezdve, hogy az emberi jelenlét nyomai fellelhetők ezen a vidéken, mindenkor gazdálkodással, mezőgazdasággal foglalkoztak. Az állattartás nyomai gyakorlatilag az emberi jelenléttel együtt jelentek meg a vidéken, és mégis elfeledte ezt a fontos momentumot a település, holott ez az, amit az itteni lehetőségek, az itteni viszonyok leginkább alkalmassá tesznek.

Jelen koncepciót megelőzően Egyesületünk munkatársaival igyekezett megvizsgálni azt a lehetőséget, hogy hogyan lehet az Egyesületnek önálló juhnyája, hogy ezeknek a területeknek a kezelését önállóan lássa el, és a kezeléshez hozzájáruljon. Beleesett abba a hibába, amiben Magyarországon gyakorlatilag a teljes környezetvédelem és természetvédelem jelenleg van, mégpedig csővégi tevékenységet próbált folytatni. Egy létrejött kedvezőtlen környezeti folyamatot próbált kezelni (okozatot), és nem vizsgálta meg annak létrejöttének okát és nem az okokra próbált hatással lenni. Ezt a hibát jelen koncepciónk kidolgozásával és programunk kialakításával próbáljuk helyrehozni. A gyep degradációja nagymértékben azon múlott, hogy a múlt század végétől és a világháborúktól kezdődően folyamatosan csökkent a legelő állatállomány, amely most a 90-es évekre a termelőszövetkezetek szétverésével egyre drasztikusabb méreteket öltött. Mint az a tanulmányból ki fog derülni, a valamikori 30-40 ezres juhállomány mára 1200 egyedre csökkent, holott a legelők összessége gyakorlatilag nem változott, hiszen természetvédelmi kezdeményezések révén ezek gyepek maradtak és nem alakultak át jórészt szántóvá. Azonban mi legeli le ezeket a gyepeket, mi fogja kezelni ezeket a gyepeket? Miért nem akarnak az emberek jelenleg juhot tartani? Miért csökkent az állattartás? Ezekre a kérdésekre keressük a választ és azokra, hogy hogyan tudjuk ezeket megoldani. Azt követően, hogy az állattartás lehetőségeit feltárjuk és kitaláljuk azt a megfelelő ösztönzőrendszert, amely lehetővé tenné, hogy az emberek újra állattartáshoz forduljanak és saját jövedelmüket kiegészítve igyekezzenek minél inkább a tájhoz illeszkedő gazdálkodást folytatni, ezt követően megnézzük, hogy a már tönkrement természeti értékek kezelésével hogyan lehet visszaállítani, hogyan lehet orvosolni.

Erre pályázati programunk számtalan monitoring lehetőséget fog tartalmazni, de leginkább mint indikátor jelenlét, az ürgetelepítést fogjuk kiemelni, amely gyakorlatilag mindenképpen fokmérője a gyep állapotának. És hogyha a tájgazdálkodási lehetőségeket visszaállítottuk, megfelelő tájhasználatot kerestünk, ezzel hozzájárultunk az emberek jövedelmének növeléséhez, az emberek megélhetésének javításához, akkor ha ezt követően orvosoltuk a természeti problémákat és a természeti ökoszisztémák állapotát próbáltuk javítani az marad, hogy még inkább a pályázati elnevezésnek megfelelően vidékfejlesztéssel is együtt járjon a tevékenység. Mert pályázati programunk nem csak az állattartóknak keres lehetőséget, hanem helyi viszonyokhoz alkalmazkodva más csoportoknak is megpróbál segíteni. A város jelen koncepciója nagymértékben támaszkodik az idegenforgalmi lehetőségekre és az idegenforgalmi fejlesztések az elmúlt években nagymértékben fejlődtek a településen. Azonban a gyógyturizmus, a termálturizmus lehetőségei önállóan nem elegendőek ahhoz, hogy az idegenforgalom megoldást jelentsen a városban történő megélhetésre, más szempontból pedig az idegenforgalomnak mindenképpen korlátai vannak, amelyek szabottak és mindamellett az idegenforgalom gyakorlatilag szintén egy külső erőforrás, amelynek elmaradása ugyanolyan társadalmi problémákhoz vezethet, mint akár a tőke kivonása valahonnan.

Erre tökéletes példákat láttunk a Balaton mentén, ahol az idegenforgalom elmaradását követően gyakorlatilag egy rossz ökológiai állapotot próbáltak fenntartani és próbálják fenntartani ma is, csak azért, hogy az idegenforgalmat megpróbálják visszaszerezni. A tájgazdálkodás lehetőségei és megjelenési formái az országban egyre több programban, de messze elégtelen mennyiségben jelentkeznek, bár jó néhány kezdeményezés van, hogy felmodellezze a Tisza mentén a tájgazdálkodás, ártéri gazdálkodás lehetőségeit, a Borsodi Mezőségben, Bodrogközben, Szeged környékén, a Nagykörűi tájrehabilitációs programban megvizsgálja azokat a lehetőségeket, hogy hogyan tudnak a természettel történő együttműködésen alapuló gazdálkodást folytatni.

Jelen esetünkben éppen ezért nagy hangsúlyt fektettünk arra is, hogy ezekhez a modell értékű kezdeményezésekhez csatlakozva minél inkább nyilvánosságot teremtsünk a programnak, és a környéken megpróbáljuk meghonosítani ennek az elterjedését. Éppen ezért az idegenforgalmi koncepcióhoz, a település idegenforgalmi célkitűzéseihez csatlakozva szeretnénk egy olyan mintagazdaságot beállítani egy megközelíthető helyen, ahol nem csupán egy témapark jellegű pásztormúzeum jön létre, ahol nemcsak szabad téri állattartási bemutató lesz az egykori hagyományos gazdálkodás eszközeinek és módszereinek bemutatásával, hanem számos nagy vendégforgalmat bonyolító rendezvény megszervezésére is alkalmasak. Utalnék itt a városban évek óta megrendezésre kerülő Juhászfesztivál nevezetű programra, amely ezreket hoz a városba, erre az egykori juhtartásáról híres, tradicionális, juhokkal foglalkozó településre, amely mind birkapaprikásáról, mind gyapjújáról híres volt egykoron. A Juhászfesztivál megmaradt és elérte célkitűzését, hogy juh-szempontból felhívja a településre a figyelmet, azonban a település ehhez éretlen, hiszen a juhtartás, mint olyan, gyakorlatilag kihalófélben van. Ezeknek a konferenciáknak szervezésében való részvétel, ezeknek a lebonyolítása nagyban hozzájárul az idegenforgalmi fejlesztési lehetőségekhez. Emellett az egyre magasabb számban jelentkező idényturizmusnak, a nyár folyamán a strandhoz, a sportlehetőségekhez alkalmazkodó külföldi turizmusnak egy olyan új lehetőséget szeretnénk biztosítani, amely a holland vidékfejlesztési modellhez hasonlóan gyakorlatilag az agrárturizmus lehetőségeit vizsgálja meg. A témapark kialakítása, amely magában foglalja gyakorlatilag minden egykori tájon honos pásztorépítmény és pásztorkultúra-elem megjelenítésének lehetőségét, a hagyományos, őshonos állatfajtákkal emellett lehetőséget biztosítana arra, hogy a gazdálkodásban részt vegyenek az érdeklődők, és egy-egy napot a juhokkal, juhászokkal az állattartásban töltsenek el. Ezáltal újabb fejlesztési tevékenységet valósítunk meg.

A harmadik fontos elem a koncepciónkban, programunkban: az idegenforgalomból élők az idegenforgalmi vonzerő megtartása lehetőségeinek fejlesztésével pluszjövedelemhez jussanak, és az idegenforgalmi vonzerő növekedjen a településen. Koncepciónk szemlélete szerint tehát egy gazdálkodási formának a visszaállítása, a település környezetéhez való alkalmazkodása és a természettel való együttműködése hatványozottan hoz olyan társadalmi és környezeti eredményeket, amelyek lokális problémakezeléshez tökéletesen alkalmasak.

I. ELŐZMÉNYEK, HÁTTÉR INFORMÁCIÓK

I.1. A terület múltja

Lassan százötven éve lesz már, hogy képében jelentősen átalakult e táj. Túrkeve utcáit járva nehezen képzelhető el ez a település korábbi állapotában, annak ellenére, hogy egészen a múlt századnak csaknem a végéig fennállt ez az ősi állapot, mely kialakulásában egyértelmű szerep főképp a Berettyó és Körös, esetleg a Tisza árvizeinek jutott. Kiválóan bemutathatja az egykori tájat magának a tájformáló Berettyó szónak a jelentése is, mely berkes, mocsaras folyót jelent.

Bizonyos hát, hogy az itteni területek nagy részét a Berettyó mindkét partján hatalmas, összefüggő mocsárvilág uralta évszázadokig, melyek meghatározták a táj képét, és csak helyenként emelkedett ki itt-ott egy kis sziget vagy hát. Nem véletlen hát az a régi mondás innen, hogy "ide két Isten kellene. Az egyik, amelyik hozza, a másik, amelyik elviszi a vizet." A víz tehát megtermékenyítette a földet, gazdag legelőket adott, vadakat nevelt, de néha megmutatta, ki az úr, és pusztított is mindent: kalyibát, jószágot, legelőt.

E vadregényes vízivilágban óriás területek voltak egész éven át víz alatt. Talán éppen ez az oka annak, hogy a környék őslakosságáról nagyon keveset tudunk, és csak a legújabb kori ásatások szolgáltatnak adatokat, egészen a bronzkorig visszamenően. Az első valódi emlék a történelem nagy könyvében maga a kisváros neve: Túrkeve, eredetileg Keveegyháza.

A helyi hit és közhiedelem szerint ez nem más, mint a Keve név szerepeltetése. Ehhez tudni kell, hogy Keve vezér jelentős szittya vezér volt a III. században, mégpedig Attila kapitánya. Kézai Simon krónikája is említi nevét, miszerint vitézségével vált ki társai közül, s lett vezérré. Az 1909-ben kiadott Történelmi arcképcsarnok a legvitézebb hun kapitánynak titulálja. Ami azonban számunkra fontos, azt Borók Imre fogalmazta meg 1954-ben, a Szolnok Megyei Néplapban Nagykunsági virrasztó címmel megjelent cikkében: "Az lápos, mocsaras Berettyó partján ütötte fel szállását a hunok fő embere, Keve. Zádor a fia volt. A nemes jó nagy vitéz és kellemes csemetéje Ő leve. Fénylett vele Túrkeve.".

Eddig a hit, hiszen Keve vezér létezésére igazából nincs bizonyíték, csakúgy, mint a hunok jelentős mozgalmára sem, így a település elnevezésében vajmi kevés szerepet játszhatott a neves szittya vezér, hiszen az eredeti Keveegyháza elnevezésből az "egyháza" a vallás jelenlétére, tehát az egyházra utal, míg a "keve" a kő ősi neve. S ha tekintetbe vesszük, hogy a kő e tájon ritka építőanyag, akkor beláthatjuk, hogy méltán lett névadó elem, és a település elnevezése nem más, mint kőből épült egyházhely. Az újkori Túrkeve név pedig a Berettyó fontos szerepét igazolja a település szempontjából, hiszen a Túr nem más, mint a Berettyó eredeti, 1600-as évekig használt ősi neve.

Az ide települő emberek eleinte kizárólag gyűjtögető, halászó‑vadászó életet folytathattak, ami később pákászat révén egészen az 1900-as évekig megmaradt, ami a legutolsó gyűjtögető életformát feltételezi nálunk, a szomszédos népeknél ennek nyoma sehol nincs.

Az emberek szórványosan elhelyezkedő, kis lélekszámú falvakba települtek. Hogy valójában itt a környéken hány település jött ekkor létre, azt már soha nem fogjuk megtudni, de tizenhét bizonyos. A Berettyó jobb partján indulva: Keveegyháza, Túrkedd, Csejt, Nácsa, Póhamara, Túrpásztó, Csorba (vagy Csorbajánosszállása), Móricz, Kaba, Hímesd (vagy Hímesegyháza). Bal részen: Ecseg, Kérsziget, Csudaballa, Póhalom, Udvarnok, Sima, Szentmiklós. A táj centruma ebben az időben és még jóval később is Keveegyháza, a mai Túrkeve volt. A szorosan Póhamara melletti Túrpásztó Túrkevéhez legközelebb eső része Pásztó, vagy Pásztó-puszta.

Lélekszámbővülésnek hihetjük, hogy Béla királyunk Kapulch kun király népét az Alföld eme "termékeny" rónaságára telepítette le, kiváltságos jogokat biztosítva nekik, viszont több irodalom e tényt cáfolja, és a kun lélekszám növekedést sokkal inkább a XVI-XVII. századra teszi. Az viszont tény, hogy nem volt jobbágysorban itt senki.

A gyűjtögető víziemberek megtalálták a sárrengetegben a járható utakat, könnyedén mozogtak gyalog és ladikjukban (sárjáró csolnakjukban) egyaránt. Talán ezekben az időkben alakult ki a pákászság. A vizek halban, csíkban gazdagok voltak, a legelőt pedig termékennyé tették, így alakult ki a két életforma, mely évszázadokig jellemezte a területet, és meghatározta arculatát: a pásztorkodás és a pákászat. Ők lettek a "rétes emberek", a "ridegek", a "kinnlakók", akik településre alig-alig jártak, és volt pásztor, aki nyolc éves kora után soha nem aludt tető alatt, "szűknek és zártnak" titulálva azt, a puszta végtelen égboltjához viszonyítva. Saját törvényeik szerint éltek, saját maguk intézték ügyes-bajos dolgaikat. S hogyan szaporodtak, hogyan maradt meg számuk, ha e rétes emberek csak férfiak voltak ? Hát elsőként is a fehérnép bolondult a férfias nyalka pásztornépért, a farkasfog nyaklánccal dicsekvő legényekért, és nemegyszer vállalták a veszélyes utat a rétbe, csakhogy kedvükre legyenek.

Egyébként meg valójában senki nem született szilaj pásztornak és pákásznak, mert azok teremtek. Ha valakinek gondja akadt az igazságszolgáltatással, a tanáccsal, akkor fogta, bevetette a rétbe magát, és felcsapott pásztornak, pákásznak, mert hát a rét kezdetén véget ért az "igazságszolgáltatás", tehát a feudális karhatalom, mert nem volt olyan ostoba a csendbiztos, hogy a rétbe menjen. Tudta jól, hogy ott könnyen odavész.

A pákászember tehát kinn élt egy‑egy kis háton, ahol csapdázta a vadat, íjjal vadászott, vésszel és hálóval fogta a halakat és csíkokat, tehát gyűjtögetett. A pákászfoglalkozás tehát gyűjtőfogalomnak tekinthető, mely magában foglalja a vadászokat, csíkászokat, madarászokat, solymászokat, halászokat.

A pásztortársadalom jelentette az állattartással foglalatoskodókat, a kondásokat, juhászokat, gulyásokat, csikósokat. Ezek őrizték a szilaj tartáshoz szokott, rétben jól megélő ősi fajtákat: a mangalica sertést, a racka juhot, a szürkemarhát. Egy-egy pásztorcsapat élén természetesen a számadó állt, aki felet (tehát számot) adott a városi gazdáknak, vagy a tanácsnak a jószágállományról. Segítői voltak a pásztorok és a pásztorinas, a kisbojtár.

A pásztorok közötti hierarchiát és a pásztorok életét kiválóan mutatja be a kalandvágyó életművész és kiváló képzőművész Finta Sándor regénye, a "Kisbojtár", mely regény romantikus vonásokkal tükrözi a rét életének mindennapjait. S ha már irodalmat ajánlok, akkor elsőként a "Sárrét öregjének", Szűcs Sándornak olvasmányos, tényhű műveit ajánlom, melyből kiváló képet kapunk e táj néprajzi emlékeiről. Ilyen művei a "Régi magyar vízivilág", a "Régi Sárrét világa", a "Pusztai szabadok" és sok más érdekes írása. A másik kiváló népíró, néprajztudós, Györffy István, a "Nagykunsági krónika" szerzője, kinek eme művéből állandó tárlat tekinthető meg a karcagi múzeumban, melynek megtekintését őszintén ajánlom mindenki figyelmébe.

Visszatérve a pásztorkultúra elterjedésére, mely a táj életében meghatározó volt, említést érdemelnek a sajátos pásztorépítmények, melyek koronként változtak, és a folyóvíz-szabályozás során átalakultak. A Hortobágyhoz hasonlóan itt is épültek vasalók, szállások, kunyhók, a lecsapolásokat követően gémeskutak, hodályok. Itt is kialakult a pásztorművészet - főképp a juhászok körében - a faragott juhászbotok és kampók, a faragott karikásnyelek, s ezekre font díszkarikások, hangszerek és használati tárgyak készítésével, melyek alapja az idő, ami a pásztorok rendelkezésére állt a legeltetés során. Csak e vidéken jellegzetes a hamvas, melyet kenyérsütésre használtak. Ez utóbbi pelyvából, törekből és sárból kitaposott építmény volt. A legsajátosabbnak mégis a nádból épített, 2‑3 méteres kontyos kunyhó számított.

Visszatérve a település rövid múltjára, fontos emlék a "futás" időszaka, ami a török előli menekülést jelentette, hiszen a mohácsi vésszel kezdetét vette az Alföldön is a török uralom. 1548‑ban jártak először ezen a tájon a törökök. Óriási pusztítást végeztek, de jött még ennél szörnyűbb időszak is. Szolnok 1552‑es elestével, amikor a terület egésze megszállás alá került. Rendszeressé váltak a fosztogatások, a rablások. Lassan kiürültek a környékbeli városok. Ennél is nehezebb jött azonban 1566‑ban, mikor Szigetvárnál meghalt I. Szulejmán szultán, és féktelen tatár csapatok özönlötték el a vidéket. Öltek, gyújtogattak, raboltak. Falvakat, városokat gyújtottak fel. A települések megszűntek létezni, sőt a legtöbb végleg megsemmisült. Erre a sorsra jutott Sima, Túrkedd, Ecseg, Hímesd, Móricz és a körülöttük lévő többi kis település is. 1591‑1606 között az egész térség pusztaság lett. Mára az elpusztult falvaknak csupán az emléke maradt meg, mint egy‑egy határrész neve, hiszen a pusztítás olyan méretű volt, hogy például Póhamarán a templom helyét sem találták meg. 1609‑ben Illésházy István nádor kezdeményezi a Kunság ezen részeinek visszatelepítését. Azonban egy határozat nem elegendő ehhez. Kilenc évnek kellett eltelnie, hogy a Sárrét mocsarai közül előmerészkedjenek az emberek, s újra letelepüljenek.

Tehát a 150 éves török uralom vége nem felszabadulást, hanem újabb pusztulást hozott a városra. A következő század legelejét Györffy István szavai jellemzik a legjobban: "... A Kúnföldön emberek hiányában megszűnik az emberi történet. A természet, ez az örök történelmi tényező, átveszi a csendes birodalmat, begyepesíti a romokat, fehéríti a csontokat, kövér füvet támaszt a vérrel itatott földeken."

A városban az új élet kezdetét a Rákóczi szabadságharc leverése utáni időkre tehetjük, 1711‑re, 1‑2 házzal és néhány lakossal. 1713‑ban már 120 lakosa volt, és újabb betelepülők érkeztek az Alföld peremvidékéről és az erdélyi szélekről. Az itt‑ott élő lakosság is előmerészkedett a nádasokból, így a település fejlődésnek indult, s létrejött újra a nagykun falu. Az 1720‑as összeírásban olvasható, hogy aki először felhasznál valami gyepet, az magáénak tekintheti azt. Ez döntően hat a város sorsára, hiszen így létrejön a szabad földműves paraszti réteg, amely meghatározta Kevi további történetét, mivel ha nem is törték fel a gyepet, legeltetéssel is birtokba vehették, s így alakult ki a jelentős állattartás. Különösen a lótenyésztés és marhatartás volt a jellemző, de a legfontosabbá mégis - bár az időben később - a juhászat vált. Húsa, teje kiváló, a gyapja ruházatnak elsőrendű. Hagyománnyá vált a birkapaprikás is, amelynek nagy híre lett, s messze földön emlegetik még ma is: "ez az étel kimondottan kevi ízű".

1726‑ra a falu már oly népes volt, hogy a vezetőség tanácsüléseket tartott. A nagy földműves, állattartó lakosság száma egyértelmű okká tette, hogy a keviek is részt vegyenek az 1735‑ben lezajlott Békés megyei parasztfelkelésben, melynek hullámai hozzánk is átcsaptak, sőt a felkelők egy részét a Kevi határában lévő Buga‑halomnál verték le. Ez nem vetett jó fényt a városra, és egyre inkább előtérbe került a császár kizsákmányolása, így I. Lipót az egész Kunságot elzálogosította a német lovagrendnek, melyből saját magát váltotta ki a Kunság. 1745‑ben megírják a kiváltságos levelet, a Redemptiot. Kevi külön megváltotta magát, így jogilag része lett a "kiváltságos szabad Nagykunságnak". A város 28.300 forintért váltotta meg magát, valamint Kaba, Móricz, Póhamara egész területét és Csorba egy részét, míg a malomzugi rész csak az 1761‑es és az 1767. évi határperben került a városhoz. Ekkor alakul ki a város két rétege, a redemptus és irredemptus. Az előbbiek azok, akik pénzzel is hozzájárultak a redemptiohoz. Ők vállalhattak sokáig vezető szerepet a település irányításában, míg az irredemptusok ugyan nem járultak hozzá az önmegváltáshoz, de ők is szabad kiváltságos emberek lettek.

1754‑ben a régi, kőből épült katolikus templom helyére kezdtek építeni egy új református templomot. A későbarokk, klasszicista épület 1755‑ben készült el, s még ez évben ellátták haranggal, és fel is szentelték. Ugyanebben az évben kisújszállási mintára 1766‑ban Keviben is határozatot hoztak, hogy: "Pákászok, csíkászok, solymászok licitáltassanak, hogy oly szabadjában a helység örökös és árendás földjein való hasznot minden fizetés nélkül ne használják, fogott haszonról pedig számot adjanak."

  A sok embert a föld már nem tudta eltartani, ezért elővették a Huszár Mátyás által felvetett Berettyó szabályozási terveket. 1865‑ben Bodoky Károly kerületi főmérnök tervei alapján kiásott csatornán a Sárrét vizét a Sebes‑Körösbe vezették, a Berettyót pedig Bucsapusztánál összekötötték a Hortobággyal. A végső állapot 1878‑ban alakult ki, s ezzel a víz uralma véget ért a tájon, a táj pusztulása pedig felgyorsult. A Sárrét utólag megbosszulta a rajta végzett átalakítást. Bodoky Károly egy Sárréten átvezető útja során szörnyethalt. A népek azt beszélték: a Sárrét átka fogott rajta. A kiszáradt ártereket, legelőket, pusztákat feltörték, eke alá fogták.

A folyóvíz-szabályozások után azonban nem ment egyik napról a másikra az átállás a földművelésre. Eleinte csak az jelentette a gondot, hogy a már félig zabolázottan hömpölygő Berettyó változatlanul elönti az eke alá vont földeket, elpusztítva a termést. Mikor végre teljesen kész lett a szabályozás és elkészültek a gátak, akkor jelentkezett a vízhiány. Az addig átoknak tartott vízből egy csapásra áldás lett volna, és a hatalmas munkával és költséggel elkészített lecsapolások után újra munkába kellett fogni a levezető árkokat, de mostmár öntöző csatornáknak, hogy víz jusson a földre. Külön gondot jelentett, hogy a gátak megakadályozták a csapadékvíz elfolyását, így azt a termőföldekről külön munkával kellett levezetni. Ám a Sárrét még ekkor sem adta könnyen magát. Az anyaföld közel húsz évig inkább nádat termett, mint búzát, sok-sok földműves családot nyomorba döntve.

1880‑ra Túrkeve lélekszáma a 12.000‑t is meghaladta, de a város fejlődése mintha lelassult volna. A XX. század elejére már a legelők és kaszálók is eltűntek, a juhokkal, méhekkel és a gulyával együtt. Csupán Ecsegpusztán és a hozzákapcsolódó területeken, így a ballai, és csurgói pusztán maradt meg valami a régi világból, de az igazi, bevált szarvasmarhafajta, a magyar szürke marha már innen is kiveszett. A megmaradt értékes pusztai élőhelyek ma már szigorú védelemben részesülnek a Körös-Maros Nemzeti Park révén, míg a védelemből kimaradt Pásztó-puszta jelenleg is a természetvédelem mostohagyermeke.

Az egykori végtelen mocsárvilágnak az emléke se nagyon maradt meg, az végleg eltűnt a folyóvíz-szabályozásokkal és az ezt követő szántóföldi kultúra elterjedésével. Az egykori állapotok helyett megjelentek a monokultúrák, átalakítva a tájat kultúrsivataggá, amit csak kiegészített a számos műtárgy (légveztékek, utak, csatornák) elhelyezése.

I.2. Az állattartás a településen

Legfontosabb párhuzam a település (térség) múltja vonatkozásában a természeti viszonyokhoz való alkalmazkodás, mert ezzel megismerjük azt a helyi önfenntartó gazdálkodási modellt, ami lehetővé tette itt a megélhetést. Erre vonatkozóan a Bellon Tibor: A mezővárosi szerep gazdasági háttere c. tanulmánya számos támpontot ad. Ezt a tanulmányt idézzük:

"Legeltetési rend

Túrkeve levéltári anyagában nagy bőséggel találunk olyan adatokat, amelyekből évtizedeken keresztül követhetjük nyomon a legeltetés mindennapi gyakorlatát. Mint láttuk, a város határa kevés volt a legelő jószágnak, ezért kénytelenek voltak súlyos pénzekért pusztákat bérelni. (Most a pusztáink 10-15 % kihasznált. - a szerk.)

Az árendaösszeget elő kellett teremteni. Ennek igazságos begyűjtése nagyon pontos adminisztrációt követelt az elöljáróságtól, ezért a legelő állatok számát, a legelő állapotának változását következetesen regisztrálták, és meghatározták a legeltetés rendjét is. A jószágtartó gazdaságok érdekeit képviselő tanács rendkívüli figyelemmel kísérte az állattartás egészét. A legkisebb rendellenességet észlelte, és ahol szükséges volt, beavatkozott: átcsoportosította a legelő nyájat, átszervezte a nyájak létszámát, kaszálókat szabadított fel legelőnek vagy éppen legelőt minősített kaszálónak, meghatározta a nyájak létszámát, a legeltetés napi rendjét, tiltotta vagy engedte a földek közötti legeltetést. Az egész állattartásra kiterjedő figyelemből kitűnik, hogy valóban ennek az ágazatnak volt meghatározó szerepe a mezővárosi gazdálkodásban. Az egész gazdasági tevékenység ennek volt alárendelve.

A források alapján megállapíthatjuk, hogy elsősorban a legeltetésre épült az állattartás. Az idő nyílásával, minden jószágot legelőre hajtottak és addig, míg a legkisebb remény is volt, hogy megél a pusztán, kinntartották a pásztorok felügyelete alatt. Néhány falka a rétségek eldugott szigetein meghagyott avar füvön telelt át, az állomány nagyobbik része azonban a tanyai istállókban vagy az ólaskertekben összegyűjtött takarmányon vészelte át a zord teleket. Tavasszal, az idő kinyílásával a hadnagyok, a csőszök és a pásztorok segítségével számbavették a jószágállományt. Nagyon ügyeltek arra, hogy valamennyi legelőre való állatot összeírjanak, hiszen ennek alapján határozhatták meg az egy jószágra jutó árenda összegét. (...)

Pásztorfogadás, pásztorbérek

A pásztor szerepe és megítélése Túrkeve társadalmában összetett volt. A gazdatársadalomnak nagy szüksége volt a nagytudású, tapasztalt, lelkiismeretes pásztorokra, hiszen az értéket képviselő jószágállományát bízta rájuk. A pásztoron múlott, hogyan legel, hogyan gyarapszik a jószág, van-e elegendő víz előtte a vályúban, meggyógyítja-e kisebb bajait, nem keletkezik-e kár benne, vagy éppen miatta. Ezért a pásztorságot vállalónak - elsősorban a számadónak - nagy tapasztalatú, megbízható és némi vagyonnal rendelkező személynek kellett lennie. Mindig előnyben voltak a helybeli születésűek, különösen azok, akik több generáción keresztül végezték ezt a tevékenységet.

A pásztorokat a jószágtartó gazdaközösség érdekeit képviselő tanács fogadta. Ezt a jogát a tanács igyekezett kiterjeszteni még azokra az esetekre is, mikor néhány birtokosból álló gazdaközösség foglalkoztatott alkalmi nyája mellett őrzőt. A pásztorokat újévkor fogadták, de arra is van adatunk, hogy a kiverést megelőző időben állapodtak meg a pásztorokkal.

A tanács - illetve a jószágtartó gazdák - mindig nagyon vigyáztak arra, hogy a bér a pásztoroknak tisztességes megélhetést, némi gyarapodást is lehetővé tegyen. Ezért mindig a jószágszámot figyelembevéve határozták meg a bért. Természetesen figyelembe vették az adott év terméskilátásait is, s ha szükség volt rá, változtattak a természetbeni járandóság összetételén. Ha szükséget szenvedett a város, a pásztor is szűken kapott. (...)

Nyájak a legelőkön

Tanulságos végigkísérni Túrkeve állattartásának alakulását a nyájszerveződés folyamatában is, hiszen a paraszti állattartásban történetileg meghatározó volt a nyájas forma. A nyájak összeverését és legelését a természeti tényezők, a jószágállomány száma, az állattartó közösség tehetsége, gazdasági potenciálja, a saját és bérelt legelőinek nagysága egyaránt alakította. Ezekben a dolgokban a mindenkori gazdaközösség véleményét és akaratát megtestesítő tanács intézkedett. Figyelemre méltó, hogy mennyire gyors, és a mindenkori helyzethez alkalmazkodó, rugalmas volt az elöljáróság. A másik fontos tanulság, hogy a nyájnevekben a gazdasági törekvés, az érdek és az állapot fejeződött ki. Az adatok megerősítik a véleményünket, hogy az állattartó gazdaközösség mennyire aktívan és rendszeresen irányította a legeltető állattartás napi menetét is. A tanács általános felügyeletet gyakorolt, az egyes nyájakhoz viszont külön társaság szerveződött, melyet pl. gulyabéli gazdaság néven emlegettek. Tagjai azt a nyájat ellenőrizték, melybe saját jószáguk is tartozott.

Juhászat

Az alföldi mezővárosok gazdálkodásában mindig meghatározó volt a juhtartás is, hiszen sokféle hasznú és kevés törődést igénylő állatokról van szó. A gyapjú árából sok közös kiadást fedeztek, az örü és kos eladás is jelentős jövedelemhez juttatta a juhtartó gazdaságokat. A hús, a gomolya és a sajt pedig a táplálkozásban játszott meghatározó szerepet. A faggyúnak is hasznát vették, a juhbőrből pedig sokféle ruha készült. Mind az elöljáróság, mind a juhtartó gazdák ezért is szorgalmazták ennek az ágazatnak a biztonságos működését. 1803-ban egy vita kapcsán, melynek az volt a tétje, hogy egy öregszámba ne 10, hanem 8 juhot számoljanak, meg is fogalmazzák a juhtartás jelentőségét: "eleitől fogva ususban (gyakorlatban, szokásban) volt szokás ellen volna, hogy 10 juhok helyébe csak 8 juhok vétessenek fel egy marhaszámba. Azonban azzal a juhtartó gazdák terheltetnek is, holott a juhok teszik azt a hasznot legkiváltképpen, mellyből a communitás mindenféle adóstartozásnak teljesítésére pénzt kap, és azok fizetik leghamarább az árendát is, de a contributiora szolgáló dicák szerint is 10 juhok szoktak felvétetni egy marha számba, és így maradhatna tovább is 10 juh egy marha számba."

Mivel a juhtartás - még a nyájas forma is - nagyrészt magángazdaságok szervezeti keretei között élt, forrásaink nem terjednek ki sok részletre. Így ez a sokszínű tevékenység a maga valóságában rejtve marad előttünk, de a gyér adatok fényében megrajzolható kép is sok tanulsággal jár.

A juhtartásnak is kulcskérdése volt a legeltetés. Télen a juhok a tanyákon teleltek, a földek között legeltek, tavasztól őszig a számukra kijelölt, többnyire változó legelőkön gyarapodtak. Tavasz nyíltával először a juhokat tiltották ki a tanyaföldek közül, elsősorban a vetések védelmében: "Sok gazdák a tanyákra kihajtván juhaikat, széltére legeltetik a vetéseket s azokat annyira összevágatták már, hogy a jó terméshez reménység nem lehet." 1799-ben ezt jegyezte be a nótárius a protocollumba: "Törvénnyé vált régi szokása ellen az egész közösségnek tovább nem lehet megengedni a juhoknak a földek között való fejettetését és legeltetését." Elsősorban azt sérelmezték, hogy mások vetéseit legeltették a juhokkal. A téli hónapokban a fagyott földeken megengedték a juhok szántóföldre hajtását. 1814. márciusában úgy határozott az elöljáróság, hogy "a juhok földek között való legelése egy hétig még oly formán megengedtetik, hogy a pallagon legelhetnek, másik héten a gazda tulajdon maga földjére bocsáthatná."

Hogy mikor került a kevi földre az első merinói birka nem tudjuk, ez viszont tény, hogy az 1830-as évekre számuk annyira megszaporodott, hogy mind a pásztorfogadásnál, mind a nyájaknál megkülönböztetnek magyar juhnyájat vagy rackajuhnyájat és birgenyájat. 1836-ban arról panaszkodnak a tanácsülésen, hogy "ezen város lakosai, különösen pedig az irredemptusok el annyira szaporították már s naponként szaporíttyák a birka juhaikat, hogy ezek miá más egyéb lábas jószágok - megemésztetvén előlök a legelőt - éppen nem élhetnek." Ekkor pontokba szedve szabályozta a tanács a lakosok birkatartását.

A juhtartás a Jászkun kerületben az 1820-30-as években érhette el a tetőpontját, a Kerület u.i. 1827-ben körlevelet bocsájtott ki "a juhok felesleg való tartásának megszorítására." Túrkeve erre még azt válaszolta, hogy "mivel ezen városban, ahol még egy tagban öt s hatszáz forint redemptió van, s 1000 db juha senkinek sincs, az juhoknak tartása, mint amelyet teleltetés nagy proportióban (arányos részben) tart, felesleg valónak mint akár jász akár kiskun közönségekben nem találtatik." Mint láttuk azonban néhány esztendő múlva magának a városnak kellett korlátozó intézkedéseket hozni.

A külső legelőkön is csak meghatározott időtől lehetett a juhokkal járni: azután, hogy onnan a nagyjószág leszorult. De pl. Póhamaráról mind télen, mind nyáron kitiltották a juhokat, az csak a nagyjószágnak volt fenntartva. Sok juhot télen is igyekeztek legelőn tartani. 1786. karácsonya után a tanács keményen lépett fel a juhtartókkal szemben: "némelly lakosoknak juhai" a Malomzugban tilos helyen legeltek, pedig a a"malomzugi sziget egyedül téli pascuationak szokott használtatni nem tsak most, hanem a helyi tanácsnak ezelőtt lett meghatározása szerint is. Erre nézve újra elvégeztetett, hogy akárki juhai lésznek, onnat még ma kihajtassanak annyival inkább, hogy azon említett sziget a válogatott kantzaménesnek s különös ménesnek számára hagyatott."

Keveset tudunk a tartásmódról. 1825-ben pl. egy ügy kapcsán arról értesülünk, hogy a Nyomáson és Ecsegen a télen ott legelő juhok számára a gazdák karámot csináltak nyilván nádból, mint erre más vonatkozásban fény derült. Ha tehették, a juhokat a belső szigetek avar füvén teleltették a juhászok. Sok adat utal erre a gyakorlatra, egy különöset szeretnék csupán idézni. Korai olvadás miatt 1834 márciusában a juhászok már nem tudták kihajtani a szigeten telelő, ott rekedt juhokat, hanem a város vályuit vették igénybe, hogy azokat csónakként használva hordják ki a nyájat. A csónak eltörött, ezért lett belőle ügy: "A Debreceni gazdaság, mint akinek parantsolatjából ment ki Sőrés Nagy Illés a vályunak elszállítására avégett, hogy többedmagával Szőllős szigetben szorult juhait szállíttassa ki, az eltört 2 vályu árát 26 ftokban a város cassájának megtéríteni tartozik."

A kevi földön és a szomszédos pusztákon eléggé gyakori lehetett az erdélyi purzsások juhteleltetése. Pl. 1789 áprilisában "Erdélyből, Szeben vármegyebéli Ród nevezetű helységből való betsületes oláh ember Béza Farkas panaszolta, hogy ötödmagával való gazdaságoknak juhai mintegy 1200 darab ból állók, Csudabalai pusztán telelvén" - száz darabnak híjával találták, melyekből "Riba János a négy közül egyik pásztor" túrkevei embernek adott el egyet mint a magáét. Máskor pedig Csudabala bérlője azért tett panaszt a tanácsnál, hogy "némelly lakosok azon árendás pusztájára bizonyos pursásokat, s azoknak lovaikat a vizen által költöztetvén rajtok 6 márjásokat vettek." De olyan esetet is feljegyeztek a jegyzőkönyvbe, hogy a purzsásokkal a kevi legények illetve a pásztorok a csárdában összeverekedtek, és az orvosi ellátás dolgában kellett intézkedni a tanácsnak.

Arra már utaltunk egy adat kapcsán, hogy a telelő juhnak nádkarámot építettek a pusztákon. Egy lopási ügyből megtudjuk, hogy a szálláson éjszakázó juhokat akolban tartották. 1778 telén két legény lóháton Olajos István szállására ment juhot lopni: "Egyet kifogván a lóháton elvinni akarták, de az akol ajtaját, mellyben a juhok vóltak rekesztve, nyitva hagyták, a többi juhok is kiszaladtak." Egy másik lopás kapcsán kiderült, hogy a juhokon több harang és kolomp is volt. Juhlopás kapcsán egy különös szokásra derült fény 1829-ben: Szabó Vad János panaszt tett a tanácsnál, hogy egy kosát és három toklyó juhát megnyúzták, a húsát otthagyták, a bőrét viszont elvitték. "Gyanúja van Varcogóra azért, mert mind a három szegyéről volt megölve, és amikor Varcogó neki harmadéve juhásza volt, ellenére mindig a szegyén keresztül ölte meg a juhot vagy bárányt." A kunsági gyakorlat az, hogy a juh nyaki ütőerét vágják el.

Végezetül néhány szokásról szóljunk. A juhászok nagy ünnepe volt az őszi juhhányás, amikor a legelőről beszorult állatot a pásztorok szétosztották gazdáiknak telelésre: a pásztor számadásából a gazdák számadásába kerültek a juhok. Vidám ünnepség volt ez az alkalom. 1810-ben - kerületi utasításra hivatkozva - azt határozta az elöljáróság, hogy "a juhok széjjel hányásaira nézve múlhatatlanul szükségesnek véli helységünk főbírója kihirdetés által megújíttatni, hogy az úgy mondani szokott juh torozás tilalmaztatik, mely szokás ha csakugyan maga régi állandóságában maradna, tilalomba kellene tenni újabb kihirdetéssel, hogy új bort azon alkalmatosságra semmi szín alatt a gazdaságok szerezni ne bátorkodjanak, hanem a csapszékbeli borokból hordassanak, mivel a Mindszent nap előtti új bormérésnek nincsen szabadsága." 1818-ban Forián Fábián Péter a rá kiszabott 12 forintos büntetést kéri elengedni, "minthogy az emberek nála nem tivornyáznak, hanem juhászt fogadtak." A büntetését a tanács elengedte. Eszerint nemcsak a juhhányás, de a juhászfogadás is - amely nyílván magánháznál történt, és azon több gazda és a juhász volt jelen - egy kis mulatsággal ért véget. De van adatunk a juhászlagzira is: 1825. októberében "Lentse Szilágyi István panaszolta, hogy még a múlt 1824. esztendőben midőn a Morgóban juhászlagzit tartottak volna, Nosza István összvecsapott szóval Simon Mihállyal": verekedés lett a dolog vége, ahol a panaszos is megsérült. Az orvosi költség megtéríttetését kérte. A kihajtáskor tartani szokott ünnepség még századunkban is gyakorlat volt. Ecsegen a jószág számbavétele során bográcsokban birkatest főtt, bor is került, és még a muzsikás cigányok is megjelentek. Napjainkra sokat veszített a fényéből ez az ünnep is.

Fejős juhászat

A gomolya és a sajt, vagy a sóval összegyúrt, dézsába eltett túró szinte egész esztendőn át fontos tápláléka volt a kevi lakosoknak. A tejtermékeket a piacokon is jól lehetett értékesíteni, ezért a fejős juhászat megbecsült tevékenység volt. Ez - mint láttuk - a bérezésben is kifejezésre jutott. Januártól márciusig ellettek az anyajuhok, májusban választották le a bárányt, utána őszig fejtek.

A fejős juhoknak igyekeztek mindig jó legelőt kijelölni. Egyedül csak ezeknek a nyájaknak engedték meg, hogy Pásztón a nagyjószág levonulása után legelhessenek. Más esetben Kabára és Pásztóra a boglyák között nőtt sarjúra is kihajthattak. A fejős juhokra is szigorúan vonatkozott, hogy a tanyák között még fejés ürügyén sem lehetnek, nem is legelhetnek. Egy panasz kapcsán kifejtette a tanács a véleményét: "A téli és fagyos időkön kívül mindig tilalomban tartatott a juhoknak a szántóföldek között legeltetések, s ottan fejetések ellen pedig még tsak tilalom sem tétettetett azért, mivel azt még tsak nem is próbálta senki az eleitől fogva bévett szokás ellen."

A legelőn a fejős juhászra bízott jószágoknak karám volt állítva, s itt volt a juhász szállása is. Egy lopás kapcsán megtudjuk, hogy mit tartottak benne: "Gulyás Szabó István fejős juhász panaszolja, hogy az écaka az karámjától egy bárány, fél kenyér, szalonna, zacskóval tészta, kása, só, egy lóhátizsák két gyapjúval és egy tarisznyája, mellyek közül motozás után megtalálta Dudás Mihálynál a báránybőrt, a zsákot két gyapjúval és az sós zacskót." Nyilván ismerősként járhatott a komája a karámjánál, mert jól tudta mindennek a helyét. Sok gond volt a juhászokkal, azért mert a jószággal nem törődve gyakran összejöttek szórakozni. 1781 júliusában tilalmazza a tanács, hogy "a fejős juhászok tanyát ne tarcsanak, a juhokat össze ne verjék, hanem ki-ki maga juhát legeltesse. Aki ellenkezőképpen tapasztaltatik, azonnal megveressen." Hogy mivel is tölthették az idejüket, az egy másik feljegyzésből derül ki: "A fejős juhászok istentelen pásztorságok, hogy jó rendre hozattasson, kik mihelyst a helységbül kihajtják a juhokat, minden gongyokat a tanyázásra fordíttyák, négyen-öten rakásra ülvén kártyáznak s hivalkodnak, s az előttök levő juhokat nemhogy legeltetnék, sokkalinkább aszallyák. Tetzett azért az nemes tanátsnak minden nap vagy harmadnap bíró uram által őket páltzáztatás által azon helytelen tselekedettül elszoktatni és tizedeseket errül tudósítani." Egyébként - ha az idő megengedte - nemcsak nappal, de éjszaka is legeltették a juhokat. Ifjú Pető István fejős juhász azt panaszolta - juhásztársa -, Boros Mihály "tsak azért, hogy őtet meg nem várta, mikor a múlt szombaton estenden éjjeli legelőre kihajtván juhait, a Kabai telken összvetalálkozván" megverte. (...)

Juh eladás

A mezővárosi gazdaságoknak egyik legfontosabb bevételi forrása volt a juhok eladásából származó pénz. Jó piaca volt mindig a juhoknak és a gyapjúnak. Leggyakoribb volt a kosok és örük eladása, de vásároltak meddő juhot és fias juhot is az idegenek. A kereskedőkkel mindig a tanács tárgyalt, és az alkut az egész város állományára kötötték meg velük. Ez mindkét oldalról garanciát jelentett: a kereskedőnek, hogy nem fáradt hiába, a lakosoknak, hogy nem csapódnak be a külön alkuval, a tanácsnak pedig, hogy a kezéhez leszámolt pénzből az adósok hátralékát kifoghatja. A rendszeresen ismétlődő adatokból megrajzolható a szokásrend: az eladás, a hajtás gyakorlata, azok időpontja, s az is tanulságos, hogy hova hajtották a város juhait.

1758-ban Túróc megyéből Nagy Cseptsényből jött kereskedő "a helység lakosainak nyáj juhain lévő meddő juhok" megvételére. 1764-ben a jászberényi kereskedők nemcsak a kevi, de az itt legeltető erdélyi purzsások fias juhait is megvásárolták.

1790-ben Zólyom megyéből jöttek kereskedők, de a helybeliek többet ígértek a juhokért. A helybeliek máskor is megvásárolták a város meddő juhait, de azt kérték, hogy "Kis Asszony napig (szept. 8.) a juhoknak a közönséges legelőn idehaza lejendő legeltetésekért semmi neheztelés ne légyen." 1797. esztendő nyarán két békési kereskedő vette meg a "meddő, alkalmas húsú juhokat." Ekkor 381 juh kelt el, melyet szeptember 24-én hajtottak el. Rendszeresnek mondható a morvaországi kereskedők megjelenése és jelentkeztek ausztriai vásárlók is. 1798-ban Hont vármegyébe, Újfaluba való kereskedők veszik meg a kosokat. A következő esztendőben szarvasiaknak adják a kosokat, akik azt kérik, hogy "elhajtásig mindeddig bizonyos legelőn legeltessenek." 1800 augusztusában nagykőrösi meddő juh kereskedők "jelentik magokat a jól elkészült juhok megvételére." A következő évben ismét a szarvasi kereskedők vették meg a kosokat olyan feltétellel, hogy "Szt. György nap (ápr. 24.) előtt két héttel kezek alá fogják venni, s különösen magok pásztorja által helységünk határai között Sallós Boldogasszon (júl. 2.) napig őriztetni. Azok árát kihányás és jó számbavétel után mindjárt ki fogják fizetni." A morvaországi preráni kereskedő a meddő juhokat úgy vette meg, hogy azokat "négy hajtással fogja elhajtani olyformán, hogy a javát fogja mindenkor hajtani, a rossza maradjon hízni." 1803. áprilisában Zemplén vármegyéből Monokról gróf Andrássy Károly ispánja jött Kevibe fias juhokért. Ausztriába Stokoróba is sok kevi juh került. A megállapodás szerint a meddő juhokat augusztusban a kosokat júliusban hajtották el. 1811-ben kisújszállásiak vették meg a meddő juhokat és a tavalyi örüket. Abban állapodtak meg, hogy "a juhokat csak egyszer, olyankor fogják elhajtani, amidőn már a tejről kihányt juhok is megjavulnak, nevezetesen Kisasszony napra." (szept. 8.) A juh eladásánál is az öregszámot tekintették egységnek ez azonban nem azonos fogalom a legeltetés viszonyszámával. "Öregszámon negyedfű és azon felül levő kosok örük értetődnek" - fogalmazzák meg a megállapodásban.

Az 1850-es évektől egyre lentebb hanyatlik ez a virágzó kereskedelem. A tanács kivonult, hátrább szorult az alkuból, ki-ki maga kereste a kapcsolatot a kereskedőkkel és igyekezett az állatait jópénzért értékesíteni.

Gyapjú értékesítés

A tavaszi nyírésű gyapjú eladásából jelentős hasznot vett a város. A különböző helyekről érkező mesteremberekkel, majd a múlt századtól a helyükbe lépő kereskedőkkel nem a birkatartó gazdák kötöttek egyezséget, hanem a városi tanács. Ennek előnyét ugyanazokban határozhatjuk meg, mint a juhok értékesítésénél. A dunántúli városok - Tata, Veszprém Várpalota - csapómesterei mellett szarvasi, szolnoki, gyöngyösi, miskolci és helybeli kereskedőket emlegetnek vásárlóként a jegyzőkönyvek.

Kora tavasszal jelentkeztek a vásárlási szándékukkal levélben vagy személyesen, s ha az alku létrejött, az előpénzt a bíró kezébe letették. 1796-ban pl. 10974 juh gyapját adta el a város veszprémi csapómestereknek. Mindig százával számolták a gyapjút, ennek az árában állapodtak meg, és kikötötték a két ráadást is. A tanács kidoboltatta, hogy a "Hellység házához ezennel szabadon lehet a gyapjakat hordani, azomban tsapó mester uraimék tudósíttassanak arról, hogy a Hellység házán kívül senkinek a gyapjúja árát kifizetni szabad nem lészen." A gyapjúszám megközelítően állandó lehetett, hiszen pl. 1809-ben a tatai csapómesterek kérésére levélben azt válaszolta a tanács, hogy "a gyapjak száma amint az árendára tett konscriptio mutatja 11785 és ahhoz képest lehet írni a csapóknak 12000-t."

A gyapjú árának a megállapítása nem csupán a város és a vevő közötti alku eredménye volt. Azt nagymértékben alakította a Kerület, illetve a szomszédos helységek állásfoglalása is. Egymást tájékoztatták a városok a gyapjú várható vagy megalkudott áráról, így a kereskedők nemigen tudták kijátszani a városokat. 1808 októberében a tanács a tatai csapómesterekkel olyan megállapodást kötött, "hogy a gyapjaknak 100-áért fognak azon áron fizetni mint a Nagy Kun Helységekbe úgy Gyoma, Endrőd, Túr, Ványa és Tartsa helységekben lévő gyapjak legfeljebb való áron elkelnek, azzal a megjegyzéssel, hogy 100-ra két gyapjú fog adatni." Az 1000,-Ft foglaló pénzt vagy előpénzt a bíró arányosan szétosztotta a 9 "nyájat tartó gazdák" között, hogy abból mindenki kapjon. A következő esztendőben is figyelembe veszik a szomszédos Heves és Békés vármegyei s a nagykunsági helyeken kialakult árakat. A múlt század közepétől elmaradt a tanácsi alku ki-ki maga értékesítette és még napjainkban is értékesíti a gyapjút.

A merinó juh megjelenését - utaltunk rá - a XIX. század első évtizedére gondolnánk. Erre csak közvetett adatunk van, ugyanis 1808-ban a palotai csapómesterek "a túrkevei magyar juh gyapjokra" alkudtak, s feltételezzük hogy a magyar juh hangsúlyozása már a birka jelenlétére utal. A huszas évek végére mindenesetre annyira megszaporodott a számuk, hogy a birkagyapjú eladásával kapcsolatosan a tanács külön rendelkezett: "mivel a birkagyapjút nem a városházánál szokták eladni, a fizetést maguk a lakosok veszik fel és költik el s az adóba vagy árendába nem fordítják, amidőn az magyar gyapjú a városházánál adatván el, azért eső sok ezer forintok mindjárt az árendába fordítódnak, és így a magyar juhot tartó gazdák csalatkoznak, másrészről a birkagyapjút vevő zsidóság a rossz mázsálással és az uzsorás pénzzel nagyon rontja az adófizető lakosságot, olyan határozat tétetett, hogy ezentúl a birkagyapjút is az elöljáróság a városházánál fogja eladni a birkát tartó gazdák befolyásával." A gyapjú eladáson túl képet kapunk ebből a város gazdálkodásáról is. (...)"

I.3. Földrajzi adottságok

1.3.1. A földrajzi adottságok szerepe a tájgazdálkodásban

Szabolcs István: Túrkeve talajviszonyai és a víz szerepe a tájban c. tanulmánya az alábbiakat fogalmazza meg: "A természeti környezet egyik legfontosabb eleme a talaj. Szerepe nem merül ki abban, hogy a növényzet számára biztosítja a tápanyagot és nedvességet, hanem emellett a szervesanyagok lebontásában és szintézisében a hasznos organizmusok életfeltételének megteremtésében, sőt ezen túlmenően a táj gáz- és nedvességforgalmában alapvető szerepet játszik. Ide tartozik az is, hogy a talaj rendelkezik olyan képességekkel, hogy a beléje jutó káros anyagokat, hulladékokat, szemetet semlegesíti, átalakítja, esetleg megköti. Természetesen ez csak bizonyos határokig érvényes, amelynek átlépése következtében súlyos talaj- és környezeti károk keletkeznek. Hogy csak egy példát említsünk, napjainkban ilyen a vizek és talajok nitrátszennyezése, a toxikus nehézfémek talajbani felhalmozódása stb.

Fentiek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy midőn egy tájat vagy egy város határát tanulmányozzuk, elsőrendű jelentősége van a talajok és tulajdonságaik megismerésének. Ami Túrkevét és Alföldünk sok más tájegységét is illeti, ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy e területek hagyományosan a legfontosabb hazai termőtájak közé tartoznak, ahol évszázadok óta a mezőgazdasági termelés képezi a lakosság alapvető jövedelmét, és e területekről származó élelmiszerekkel látták el nemcsak a környező vidékeket, hanem nagyon sokszor távoli tájakat, sőt országokat is."

A Túrkeve is részét képző Szolnok-Túri-sík kistájának részletesebb leírását a Marosi Sándor dr. (szerk.): Magyarország Kistájainak katasztere (MTA, 1990) alapján idézzük:

A kistáj Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el. Területe 1700km2 (a középtáj 23,3%-a, a nagytáj 3,3/-a).

I.3.2. Domborzati adatok

A kistáj 80 és 105 m (Király-halom) közötti tszf-i magasságú, lösszszerű üledékekkel fedett hordalékkúp-síkság. A relatív relief átlagos értéke kicsi (2m/km2), a Ny-i részen, ill. a homokbuckás területeken ezt meghaladó értékű. A felszín több mint 50%-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság (a Ny-i részen), ill. az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusába sorolható. A kistáj képében csak a szórványosan megjelenő, a Zagyva és a Tarna hordalékkúp-anyagából felépülő, 1-5 m magas, löszös homokkal fedett homokbuckák, a kistáj D-i felében mindenfelé megjelenő, kusza hálózatot alkotó elhagyott folyómedre, morotvák, valamint a kunhalmok jelentenek némi változatosságot.

1.3.3. Területhasznosítás

Területhasznosítás  % hektár

1. belterület 3,7 6290

2. szántó 88,1 149770

3. kert 0,4 680

4. szőlő 0,05 85

5. rét, legelő 5,6 9520

6. erdő 1,5 2550

7. vízfelszín 0,7 1190

8. ártér, elhagyott terület, bányaterület - -

9. a fentiekből védett terület 1,85 3160

1.3.4. Földtani adottságok

Az Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja (főként az Eger és a Tarna) a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű üledék akkumulálódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag, egészen finomszemű fölzóvízi üledék rakódott le, amely löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, hozzá igen jelentős téglaagyagkészletek kapcsolódnak (nagyságrendben Karcag, Mezőtúr, Kisújszállás, Törökszentmiklós, Martfű, Tiszaföldvár; összesen 45 Mm3). Nagyobb területeket borít - főként a mélyebb, rossz lefolyású felszíneken- a holocén réti és lápi agyag. A legidősebb képződmény a Tisza holocénbeli letaroló tevékenysége következtében szigetszerűen megjelenő, löszös homokkal fedett futóhomok. Potenciális max. szeizmicitás 7 o MS.

1.3.5. Éghajlat

A kistáj mérsékelten meleg-száraz, de közel fekszik a meleg-száraz éghajlatú területhez, a D-i részek már igen szárazak.

Az évi napfénytartam 1970 és 2010 óra közötti; a Dny-i részek élvezik a több napsütést. A nyári évnegyedben 810-820, a téliben kb. 190 óra napsütés valószínű.

Az évi középhőmérséklet É-on 9,9-10,0 C o, máshol 10,2-10,4 C o, a vegetációs időszak középhőmérséklete 17,03-17,4 C o. 192-195 napon keresztül, ápr. 9-11 és okt. 20-21 között a napi középhőmérséklet magasabb 10 C o-nál. A fagymentes időszak a Tisza mentén ápr. 7-8-án, a középső területeken ápr. 10-én, K-en ápr. 12-14-én kezdődik s az első őszi fagyok okt. 20 körül várhatók (ÉK-en egy-két nappal előtte, Dny-on egy-két nappal utána). A fagymentes időszak tehát a Tisza mentén kb. 196, középen kb. 193, K-en - ÉK-en pedig kb. 190 napos. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga ÉK-en 34,9-35,1 C o, máshol 34,4-34,7 C o, a legalacsonyabb minimumhőmérsékleteké pedig -17,0 és -17,5 C o között várható.

Az évi csapadék 510-540 mm, de míg a D-i részeken még az 500 mm-t sem éri el, addig Kenderes térségében kevéssel az 550 mm-t is meghaladja az átlagos évi csapadék. A vegetációs időszak csapadéka 300 mm körül van, de a D-i részeken csak 280-290 mm. Az ország legszárazabb vidéke ez a terület. A 24 órás csapadékmaximum 90 mm (Mezőhék). A téli időszakban 32-34 hótakarós nap várható, az átlagos maximális hóvastagság 15-16 cm. Az ariditási index 1,30-1,38, de a D-i részeken 1,40-1,43.

Az É-ÉK-i, ill. a D-i a leggyakoribb szélirány; az átlagos szélsebesség 2,5 m/s körül van. A kistáj egy része igen száraz, a kevés csapadék indokolja az öntözéses gazdálkodást.

1.3.6. Vízrajz

K felől a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik, míg Ny-on kanyargós peremmel néz a Tisza árterére. A Tiszához csak kevés vízfolyás indul. Ilyen az Alcsi-Holt-Tiszához folyó Kengyeli-főcsatorna (18 km, 131 km2), majd a Cibakháza-Martfűi főcsatorna (12 km, 38 km2). A Hortobágy-Berettyó idetartozó 70 km-es szakaszához vezetnek: Köles- Őzes-csatorna (17 km, 122 km2), Karcagi I. sz. főcsatorna(23 km, 252 km2), Villogó-csatorna (38 km, 82 km2), Kakat-éri-csatorna (45 km, 298 km2), Gástyási-csatorna (11 km, 76 km2), Túrkevei-csatorna (12 km, 63 km2), Varaséri-Álomzugi-főcsatorna (26 km, 274 km2). A Hármas-Körös D-ről 21 km-en határolja a tájat. Hozzávezet a Mezőtúri-főcsatorna (24 km, 164 km2) és a Harangzugi-csatorna (24 km, 344 km2). Száraz, gyér lefolyású, erősen vízhiányos terület.

LF=0,5 l/s.km2; Lt=3%; Vh=150 mm/év.

Vízjárási adatok a Hortobágy-Berettyóról és a Hármas-Körösről vannak.

Vízfolyás Vízmérce LKV LNV KQ  KÖQ NQ

Utóbbinak a vízállását a torkolati árvízkapuval befolyásolják. Az árvizek kora tavasszal és kora nyáron jelentkeznek. Ilyenkor a belvizeket levezető főcsatornák is nagyobb vízhozamokat vezetnek. Az ősz viszont a kisvizek időszaka. A Hármas-Körös és a csatornák vízminősége II. osztályú. A Hortobágy-Berettyót Debrecen kezeletlen szennyvizei teljesen tönkreteszik. A belvízveszélyt jelzi, hogy a csatornahálózat összhossza az 1500 km-t is meghaladja. Torkolatuknál 15 szivattyútelep 32,5 m3/s kapacitással segíti a belvíz mentesítést. Túrkeve alatt éri el a Hortobágy-Berettyót a 22,5 m3/s vízvezetésre kiépített Nagykunsági-főcsatorna.

A kistájnak számos tava van. Kisebb részben természetesek (5; 10,7 ha), melyek területe nem számottevő. A Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös jobb partján 6 meandertó található 240 ha felszínnel. Köztük a mezőtúri (40 ha), ill. a halásztelki (145 ha) a legnagyobb. Még több a különféle célú mesterséges tározó és halastó (17 db, 1600 ha feletti kiterjedéssel). Köztük a karcagi (159 ha), a kenderesi (146 ha) és a kakati (157 ha) tározók is nagyok, de a sóskúti (416 ha) a legtekintélyesebb (Kenderestől É-ra).

Minden település közüzemi vízzel ellátott. Csatornázás - részlegesen - Karcagon, Kisújszálláson, Mezőtúron, Törökszentmiklóson és Túrkevén működik.

A felszíni vízkészletek kihasználtsága meghaladta a 80%-ot, míg a felszín alattiaké az alatt volt 1986-ban. A kutak terhelése 50% körüli volt.

1.3.7. Talajok

A zömmel löszös üledékeken 9 talajtípus alakult ki. A legnagyobb kiterjedésűek a kedvező mezőgazdasági adottságú alföldi mészlepedékes és a réti csernozjomok, 12 ill. 34 %-os területi részaránnyal. Vályog és agyagos vályog mechanikai összetételű változataik termékenysége II. és IV. között váltakozik. Felszíntől karbonátos és kilúgozott változataik egyaránt előfordulnak. A mélyben sós réti csernozjomok 4 %-ot, a mélyben szolonyeces réti csernozjomok pedig 2 %-ot tesznek ki. Termékenységi besorolásuk IV. és VI. talajminőségi kategória.

A talajvízhatás alatti mélyebb fekvésű területek kiterjedt (15%) talajtípusát az agyag, vagy agyagos vályog mechanikai összetételű réti talajok és kisebb kiterjedésben (3%) a fiatalabb, kisebb humusztartalmú réti öntés talajok képviselik. A réti talajok termékenységi besorolása a szervesanyag-tartalomban meglevő különbségek ellenére egységesen a VI. talajkategória. A réti talajok csökkent termékenységét valószínűleg erősen savanyú kémhatásuk indokolj, ami miatt meszezésük szükséges.

A szikes talajok mennzisége is számottevő. A mezőgazdaságilag értéktelen rétiszolonyec talajok területi részaránya 9, az igen gyenge termékenységű sztyepesedő réti szolonyecé 8%, a valamivel kedvezőbb termékenységű, általában a VII. talajminőségi kategóriába sorolt szolonyeces réti talajoké pedig 13%.

A táj csernozjomokhoz kötődő jelentős mezőgazdasági potenciálja a szikes talajok meliorációjával és a réti talajok meszezésével növelhető.

Sajátos táji adottságok. A kistáj települései zömükben jól megközelíthetőek. A természeti feltételek kedvezőek helyi regionális üdülési igények fogadására. Melegvízre települt fürdőközpontok találhatók Szolnokon, Martfűn, Mezőtúron, Túrkevén stb. Az infrastruktúra további kiépítésével az üdülési terhelés növelhető. E területen van a Közép-tiszai Tájvédelmi Körzet és az 1975-ben létesített Dévaványai Tájvédelmi Körzet jelentős része.

Tájtipológiai összegzés. Meleg, száraz, Ny-on igen száraz éghajlat mellett erős vízhiányban szenvedő terület. Három tájtípus fordul elő.

Ény-i harmada magasártéri helyzetű löszös síkság, főleg alföldi jellegű csernozjom talajféleségekkel, ahol a magasabb talajvizű laposokban, hajdani folyómedrekben különböző szikes foltok is előfordulnak, néhol jelentős kiterjedésben. Sok esetben azonban csak a mélyebb talajszelvény sós vagy szolonyeces.  Csaknem teljes egészében szántóföldi hasznosítás alatt áll. Rét és legelő csak a szikes laposokban, a lösztölgyes ligeterdő maradványai pedig csak a régi medrek mentén fordulnak elő. Máshol az akác az egyeduralkodó. Igazi kultúrsztyep.

A táj Dny-i fele magasártéri helyzetű, lösztakarós hordalékkúp-síkság. Talajai főleg réti csernozjomok, de annak mélyben sós és szolonyeces változatai is előfordulnak, s a gyenge lefolyású, magasabb talajvizű helyeken különböző szikes talajok is megjelennek (főleg sztyepesedő réti szolonyec). A hasznosításban a szántóföldi jelleg az uralkodó. A szikes laposok gyenge legelői, a régi medermaradványok ligetei és akácos fasorok jelentenek csekély változatosságot. A kultúrsztyep jelleg igen erős.

A Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös medrét keskenyebb-szélesebb sávban holtmedrekkel tagolt alacsony fekvésű, magas talajvizű mentesített ártér kíséri. Talajtakarója réti és réti öntéstalajokból, valamint a gyenge lefolyású helyeken szikesekből áll. Ezt is túlnyomóan szántóföldek hasznosítják, de a szikes laposok mellett a rétek és az egykori ártéri ligeterdők füzes-nyáras maradványai is megjelennek. A kultúrsztyep jelleg kifejezetten jelentkezik. Az egész terület nagy vízhiányát enyhíti a Nagykunsági-főcsatorna öntözőrendszerének a kiépítése. A számos hévizű mélyfúrás látogatott fürdőhelyek kiépítését tette lehetővé.

I.4. A terület védettsége

I.4.1. Védettségi kezdeményezések

Hogy mikor vetődött fel először Ecseg természeti értékeinek védelme? Először talán azt kellene felidézni, hogy mi idézte elő azt, hogy védeni kelljen.

A XIX. sz. elején az ártér, mocsár-lecsapolások, folyószabályozások felgyorsították a tájpusztulást. Elvesztették élőhelyüket az madarak, eltűntek a tájról az őshonos létformák, a pákászkodás, a pásztorkodás. Az ősgyepek feltörésével és a gémeskutak betömésével végleg tűntek el növényfajok, tájképi elemek.

Természeti értékek elvesztésének veszélye először 1856-ban vetődött fel, s erre Jeremy Gusztáv kisújszállási természetrajz tanár hívta fel a figyelmet. Ekkor tűnt el e területről végleg a tátorján, az árvalányhaj, a nádifarkas és a földikutya. De a tanár úr kétségbeesett kiáltásai nem leltek meghallgatásra. Épp ezért még mindig egyre pusztulóban volt a terület, mikor Herman Ottó idejött. Természetesen ő is felismerte a néprajzi és természeti értékeket. 1899-ben írta a következő sorokat: "Ez a terület óriási volt, de most szélei felől évről évre összébb szorongatja az eke, el-elszakítva néhány ezer holdnyi legelőt, összébb szorítva egy földdarabot, melynek élete tele volt ősi elemekkel, s éppen ezért bevilágított a letűnt korszakba."

De - hogy utolsó polihisztorunknak sem sikerült elérnie semmit Ecseg védelmében - azt az a tény is bizonyítja, hogy 1899-ben a mezőtúri Benkő Gyulának újra figyelmeztetnie kellett az illetékeseket egy cikkben, melynek címe: Híradás Ecseg-pusztáról volt. Ebben írta a következő sorokat: "Felhívjuk a Természetvédelmi Tanács figyelmét Ecsegre, mint tipikus magyar tájra, ahol a magyar Alföld e része éppen a tizenkettedik órában van, még meg lehetne menteni, mert ha elmulasztjuk ezt a pillanatot, visszahozhatatlanul elpusztulnak olyan sajátos táj- és életrajzi értékek, amelyek hazánk legkarakterisztikusabb vidékének, az Alföldnek nemes tartozékai voltak a múltban. Még ki lehetne hasítani 3-4 ezer holdat ebből a nagy határból, hogy a tizenkettedik óra utolsó percében, mint védett területet megmentsük magunknak, ha kicsiben is, Európa egyik legjellegzetesebb táját, a régi magyar Alföldet..."

Benkő Gyula álmai sajnos csak 29 év elteltével teljesülhettek, mikor is megjött végre a rendelet: "Szolnok megye Tanácsa védetté nyilvánítja és természetvédelmi területté jelöli ki a Villogó belvízfőcsatorna torkolatától a túrkevei Ballai hídig terjedően a Hortobágy-Berettyó belvízfőcsatorna Szolnok megyei hullámterét, valamint a hozzákapcsolódó területeket."

Tehát 1984-ben létrejött az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület, és 1985-ben ehhez kapcsolódtak a Békés megyei részek.

E védetté nyilvánításnak az előzményei azonban 1979-ig nyúlnak vissza, mikor dr. Tóth Albert szakembergárda segítségével föltárta a területet. A flórával és gerincesekkel ő maga foglalkozott, míg a gerinctelen faunát Papp Gyula, a halfaunát pedig Harka Ákos vizsgálta. Ugyanakkor a védelemre szánt terület madárvilágát a dr. Kovács Gábor tárta fel. Olyan fajokat sikerült meghatároznia, mint a pettyes vízicsibe, karvaly, poszáta, nagy szélkiáltó, fekete gólya, réti sas. S a megfigyelt madarakon kívül vannak még a széki csérről és ugartyúkról is adatok.

A növények közül a legnagyobb értéket a mocsári fajok képviselték, a vízitök, a rucaüröm és a tündérfátyol. Érdekességet jelentett még a kipusztultnak hitt gímpáfrány előfordulása.

Szóval a vártnál is sikeresebb feltárás elősegítette a tervjavaslat elkészítését, amelynek végül is köszönhető a védetté nyilvánítás.

Ecseg közigazgatásilag a védetté nyilvánítás után a Dévaványai Tájvédelmi Körzethez, s ezzel a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz lett csatolva.

Egymás után jöttek létre a környező városokban Ecseggel foglalkozó, és Ecseget kutató körök, klubok és egyesületek. Tehát végre elérkeztünk oda, hogy Ecsegpusztát már nemcsak néhány kék tábla védi, hanem a környezete is. Ez azonban mégsem elég, mert e szép sík tájat valamennyiünknek védeni kell!

Az 1997-ben létrejött Körös-Maros Nemzeti Park 47 ezer hektárjból a Dévaványai-Ecsegi sík törzsterület önmagában 12700 hektárjával a legnagyobb törzsterület lett, és ezt a nagyságrendi elsőbbségét később is megőrizte, amikor a park területe már elérte a közel 53 ezer hektárt, így az igazgatóság meghatározó egységének nevezhető.

I.4.2. A védetté nyilvánítás és a Túzokrezervátum kialakításának története

A túzok legjelentősebb hazai élőhelyein bekövetkező veszteségek felkeltették a szakemberek figyelmét is, és a 70-es évek elejére már világossá vált, hogy az akkora már intézményesült állami természetvédelemnek megoldást kell keresnie erre a problémára. Az intézkedés igényének a súlyát csak erősítette a Nemzetközi Madárvédelmi Tanácsnak (ICBP) 1971-ben a romániai Mamaiában tartott konferenciája, ahol konkrétan is megfogalmazódott egy védett terület kialakításának a szükségessége. Ez a terület Békés-megye északi részén, Dévaványa térségében körvonalazódott, ahol az ország legerőteljesebb túzokállománya élt. Szerencsés adottságot kínált itt a Szeghalmi Állami Gazdaság Réhelyi Kerülete, mely hajlandóságot mutatott egyes területek tulajdonjogának átadására.

 Végül 1975-ben sor került arra, hogy az Országos Természetvédelmi Hivatal a Madártani Intézet és a MÉM Szegedi Állami Erdőrendezőség javaslatára határozat formájában (10/1975.OTvH) létrehozza a Dévaványai Tájvédelmi Körzetet. A Tanácsok Közlönyében (XXIV. évfolyam 56-os szám) 1975. december 19-én megjelent határozat alapján a Dévaványai TK a 119/TK/75 törzskönyvi számot kapta. A védetté nyílvánítási hivatalos tárgyalása 1975. szeptember 24-én folyt le a Békés megyei Tanács VB. hivatalos helyiségében (Alapterv).

A védett terület kiterjedése 3433 ha, mely tartalmazta az akkor már tervezett túzokkeltető és nevelőállomás 15 hektáros helyszínét, melyet fokozottan védettnek minősített. Védelem alá kerültek a túzok legkedveltebb előfordulási helyei, ahol terület kétharmad része pusztatáj, egyharmad része pedig mezőgazdasági művelés alatt álló terület volt. A védetté nyilvánító határozat kezelési utasítása, majd az 1980-ban elkészült Alapterv meghatározta a mezőgazdasági művelés módozatait és korlátozásait.

 1984-ben megalakul az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület, mint helyi jelentőségű védett terület. Függetlenül müködik a Dévaványai Tájvédelmi Körzettől. 1988-ban az OKTH Dél-Alföldi Felügyelősége a terület kezelői és felügyeleti jogát átadta a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának. A Dévaványai Tájvédelmi Körzet 1990-es bővítésekor az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület országos minősítést kapott és a környezetvédelmi miniszter 6/1990. (VI.18.) rendelete a Dévaványai Tájvédelmi Körzethez csatolta.

1994-ben, az akkor megalakult Körös-Maros Vidéki Természetvédelmi Igazgatóság vette át a természetvédelmi kezelést, ami 1997-ben Körös-Maros Nemzeti Parkká minősült és az addigi Dévaványai Tájvédelmi Körzet, Dévaványa-Ecsegi-puszták elnevezéssel törzsterületté vált.

A Túzoktelep 1978-ban épült, feladatköre az akkorihoz képest lényegében azóta sem változott. Elsődleges rendeltetése a különböző mezőgazdasági munkák következtében előkerült túzok fészekaljak keltetése, az ebből származó fiatal madarak felnevelése, majd természetbe történő visszajuttatása, önkéntes vagy kényszer-repatriáció formájában.

 1986-ban a növekvő turistaforgalom állategészségügyi szempontból hátrányos növekedése miatt kiépült Réhelyben egy turisztikai centrum, a Réhelyi Bemutatóközpont. Az üzemeltetők többszöri változása után 1997-től a Nemzeti Park üzemelteti ezt a létesítményt, kibővítve az itt látható kiállítási és bemutatóanyagok körét. Az országban jelenleg csak itt látható a nagyközönség számára is megcsodálható félvad túzok természetközeli élettérben. A múzeum a táj régmúlt időszakának növény- és állatvilágából ad ízelítőt. A múzeum mellett régi magyar háziállatfajták tekinthetők meg, pl. rackajuh, magyar szürkemarha és bivaly. Átépítés előtt áll a turistaszállás és tervezve van a látogató központ további többirányú bővítése a mai kor igényeinek megfelelően. Kialakításra került különböző hosszúságú kerékpár túraútvonal, melyen végighaladva az állat és növényvilág sérülése nélkül élményszerűen szerezhetnek információt területeink élővilágáról, jellegzetes tájképi adottságairól. A túraútvonal egy szakasza csak szakvezetővel látogatható.

I.4.3. A túzok előfordulása, mint a táj legjelentősebb természeti értéke

A folyószabályozások előtti, vízjárta, ártér-jellegű dévaványai táj egyik legjellegzetesebb madara a túzok volt. Akkori tiszántúli elterjedésének súlypontja leginkább a Sárrétek vidékére és a Nagy-sárrétet szegélyező mocsaras, nagykiterjedésű gyeppekkel és kisebb, szántókkal borított szigetekkel és nedves laposokkal tagolt, változatos tájakra esik. A túzokot a Sárrétek madárvilágát leíró források (Győrffy, Szűcs, Osváth stb.) gyakori és igen jellemző, vadászott és háziasítható madárként említik.

"Olyan feles számban él a daru, vadlúd, túzok, vadkacsa és más kisebb szárnyas, hogy szinte elfedik a földet és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő." Írja 1658-ban egy svéd királyi követ a Sárrét vidékén átutazóban.

Osváth Pál "Bihar-vármegye Sárréti járása" című könyvében 1875-ben így ír: "A túzokok csak fészkeléskor szoktak egyenként járni és ilyenkor inkább meglephetők, máskor azonban 20-50-100-300 darabból álló falkáik alig közelíthetők."

A túzok a táj lecsapolása után is előnyben részesítette ezt a vidéket, annak ellenére, hogy az jellegében is teljesen megváltozott. A túzok a Sárrétek helyén kialakított, alapvetően homogén kultúrtáj helyett leginkább Dévaványa-Szeghalom-Túrkeve környékének változatos, szántó-gyep mozaikját kedvezményezte, populációi itt maradtak meg a legnagyobb létszámban. A 20. század fordulóján a térség legjellegzetesebb madaraként tartják számon. Az idős helyi emberek beszámolója alapján ekkor még igen nagy számban élt itt a madár. Akkoriban a táj a mainál sokkal lakottabb és használtabb volt. A területen mindenfelé tanyák voltak (a térségben több, mint ezer). A legelőkön hatalmas mennyiségű állatot tartottak és rendszeresen kaszáltak is. A tanyákhoz, a kis- és középgazdaságokhoz viszonylag kis területű szántóföldek tartoztak. Túzok ennek ellenére szerte a határban mindenfelé dürgött és fészkelt. A legeltető, vagy a földeken dolgozó emberek nap, mint nap látták nagy csapatait. Ősszel a herét ették, a szántót, tarlót szerették, a bokrost, legelőt nem. A mainál valószínűleg kevésbé félénk állatokat húszasával látták dürögni gyepeken, szántóföldeken. Ízletes húsa miatt rendszeresen fogyasztották is. Vadászata korábbi hagyományokból táplálkozott. Az Atyaszegi legelő - mint a legfontosabb dürgőhellyé vált puszta - évente több túzok kakas kilövésének vált helyszínévé. Dévaványát a túzok legnagyobb létszámú előfordulási helyeként ismerték.

Az ötvenes-hatvanas évek mezőgazdaság-átszervezése után számuk jelentős mértékben fogyni kezdett. A hatvanas években ugyanis erőteljes fejlődés kezdődött a földterületek mezőgazdasági hasznosítása terén. Sorra alakultak a térségi termelőszövetkezetek és Állami Gazdaságok, melyek nagyságrendekkel emelték a szántóterületek arányát a korábbiakhoz képest. A határ képének és adottságainak megváltoztatása érzékenyen érintette a túzokállományt is. A nagy felületű homogén mezőgazdasági területek ugyan kielégítették a túzokok közismerten nagy térigényét, de a különböző kultúrákon zajló agrotechnikai és növényvédelmi munkák a fészkek tömegét sodorták veszélybe vagy pusztították el.

Míg a Kárpát-medence túzokállományát a századforduló környékén 12 000 példányra becsülték, és 1941-ben még a jelenlegi határok között is 8557 példányt jeleztek, ez utóbbi mennyiség 1969-re 2300-ra csökkent.

Az 1960-as években lebonyolított számlálás rávilágított arra a tényre, hogy az ország túzokállománya drasztikus mértékben fogyatkozik, és mihamarabbi intézkedések szükségesek ennek a folyamatnak a lelassítására és megállítására. Az első fontos lépést a vadászati főhatóság tette meg, amikor 1969-ben megszüntette a túzok vadászati lehetőségét, mely azidőtájt évi 1000-1500 példányt jelentett. Később csak eseti engedélyek alapján nyílt mód a túzok elejtésére, de az általános vadászat megszűnt.

I.4.4. A túzok szaporodási és élőhelyi igényei, telelése.

A túzok természetes sztyeppek, erdőssztyeppek madara, fokozottan védett, veszélyeztetett, Vörös Könyves faj. Eszmei értéke 500000 Ft. Az egykor Európa-szerte elterjedt madárnak ma már csak Spanyolországban és a Kárpát-medencében található meg nagyobb populációja.

A Dévaványai-puszták mozaikosságukkal (pusztafoltok és nagytáblás szántóföldi művelés), illetve gazdag felszíni formakincsükkel (hátak és laposok) kitűnő életeret biztosítanak a túzok számára.

Szaporodási időszaka kb. április közepétől június végéig tart. Május közepéig a puszták és a szántók egyaránt megfelelőek dürgéséhez, május közepe után viszont már csak a viszonylag rövidfüvű, háborítatlan gyepek alkalmasak rá. Dürgése csupán néhány, viszonylag csendes pusztarészre, fészkelése pedig leginkább a nagytáblás szántóföldekre korlátozódik. A gyepeket övező szántók biztositják a nyári-nyárvégi fontos élőhelyet a lucernát és a téli takarmányt, a repcét.

Közép-Európa egyik legjelentősebb túzokdürgőhelye a fokozottan védett Szarkalapos-Atyaszegi területen található. Április közepén 100-150 túzok is összegyűlik a gyepeken a párválasztás és a párzás látványos ceremóniájára. Részükre különös gonddal kell fenntartani és kezelni a területet. Ez a legeltetést és a kaszálást jelenti, melynek ideje a dürgéshez és a fészkeléshez is igazodik.

A túzokos élőhelyek háborítatlanságának biztosítása érdekében a puszták területén a legeltetés és a kaszálás időben korlátozott. Az olyan gyepeken, amelyek egyáltalán nincsenek legeltetve, illetve kaszálva, vagy a legelő állatállomány létszáma igen kevés, a túl magas fű nem kedvez a túzok dürgéséhez.

A gyepterületeken kívül számára legfontosabb kultúrélőhelyek a lucernatáblák, melyeket dürgőhelyként és fészkelőhelyként, illetve nyári és őszi táplálkozóhelyként használ. Fészkelőhelyként búzatáblákat is számon tartanak. Vizes élőhelyekhez való kötődését, pl. vízben való fürdését még nem figyelték meg, de erre utalhat egy 1988.08.31-i megfigyelés, amint egy öreg tojó és egy fiatal tojó a Hortobágy-Berettyó nyílt vízpartjától óvakodott, majd repült el.

Az itteni túzokállomány rendszerint nem vonul, legfeljebb a nagyon zord teleken kóborol el. (A Kárpát-medencei túzokállomány DNY-i irányú migrációját támasztja alá egy 1982.07.30-án a dévaványai Túzoktelepen meggyűrűzött tojó (600354), mely 10 évvel később, 1991.12.08-án került kézre lelövés által Albániában.)

Telelőhelyként és téli táplálkozóhelyként a repceföldeket kedveli. A természetvédelem különös hangsúlyt fektet mindkét tápláléknövény (lucerna és a téli káposztarepce), a madár tartózkodásának és igényeinek megfelelő helyen, kellő területen való vetésére.

A túzok fészkelésénél a kisparcellás műveléssel szemben előnyben részesíti a nagytáblás szántóföldeket, monokultúrákat, mivel itt találja a legnagyobb háborítatlanságot és nyugalmat. A privatizáció túzokra gyakorolt hatása egyértelműen negatív, legfőképpen a nagykiterjedésű, nyugodt táblák csökkenése és a rendszeres munkavégzés miatti emberi zavarás, gépek jelenléte miatt. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a fészekről való fölrepülés kockázata nagyobb a szántóföldi gépek általi zargatás esetén, mint a repülőgépes munkálatok végzése közben.

A védett szántó- és gyepterületek nagy részén sokéves tapasztalatuk alapján kialakított, túzokcentrikus gazdálkodást folytatnak. A természetvédelem és a területen gazdálkodók hosszú évek óta tartó együttműködése eredményeképpen a túzokállomány csökkenése lelassult.

A nem védett szántóterületeken a mezőgazdasági dolgozók is különös gonddal figyelik a túzok fészkelését. A fészekalj megtalálását rögtön jelentik a területkezelőknek, akik gondoskodnak a fészkelőhely és a tojások további védelméről. A megmentett fészekaljak felnevelése és visszatelepítése a Túzokkeltető és nevelő Állomás (Túzoktelep) feladata. Itt 1978 és 1983 között összesen 214 mesterségesen felnevelt s szabad életmódra alkalmassá vált fiatal túzokot sikerült visszajuttatni élőhelyére.

I.5. Helyzetelemzés, jelen természeti állapotok dokumentálása

A területek egy részét a szabályozások előtt a síkvidéken szétterülő Berettyó és a Hortobágyról lefolyó vizekkel feltöltött mocsárvilág foglalta el, míg a magasabb részeket vízjárta legelők, rétek, kisebb erdős foltok borították. A táj gyökeres átalakulását az 1858-ban kezdett Berettyó-szabályozás okozta. Az eltűnt mocsarak helyén és a magasabb térszintek talajában több helyen szikesedési folyamat indult el. A terület általános veszélyeztető tényezői közé tartozik a csatornázottság, az aszályos időszak miatti szárazság és a csökkenő állatállomány miatti alullegeltetettség. Az adott területekre kezelési célkitűzésként az állatállomány ha-ra vonatkoztatott száma nehezen adható meg, ugyanis a fűhozam az időjárástól függ, s így évente más-más nagyságú állatállomány legeltethető ugyanazon a területen.

A Kelemen Judit szerk.: Irányelvek a Füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez c. tanulmány az "Esettanulmányok" fejezetben a "A Dévaványai Tájvédelmi Körzet területén lévő gyepek kezelése" részben az alábbiakat írja:

"A Dévaványai Tájvédelmi Körzet a Dévaványai-sík északi részén, a valamikori Nagy-Sárrét déli területein helyezkedik el. Két meghatározó részre oszlik. Az egyik rész a Hortobágy-Berettyó szabályozatlan medre a kísérő part menti gyepekkel, a másik pedig az Ecsegfalva-Dévaványa térségében levő szikes puszták, amelyek a túzok jelentős állományát tartják el.

A jelenlegi védett terület egy részét a szabályozás előtt a síkvidéken szétterülő Berettyó és a Hortobágyról lefolyó vizekkel feltöltött mocsárvilág foglalta el, míg a magasabb részeket vízjárta legelők, rétek, kisebb erdős foltok borították. A táj gyökeres átalakulását az 1858-ban kezdett Berettyó-szabályozás okozta. Az eltűnt mocsarak helyén és a magasabb térszintek talajában több helyen szikesedési folyamat indult el.

A túzok közép-európai és magyarországi állományának központi populációja ebben a térségben él. A tájvédelmi körzet területén a gyepek kezelése a túzokvédelem érdekét szolgálja. A 12 700 ha területű tájvédelmi körzetben a gyepek területe 7151 ha.

A terület általános veszélyeztető tényezői közé tartozik a csatornázottság, az aszályos időszak miatti szárazság és a csökkenő állatállomány miatti alullegeltetettség. Az adott területekre kezelési célkitűzésként az állatállomány ha-ra vonatkoztatott száma nehezen adható meg, ugyanis a fűhozam az időjárástól függ, s így évente más-más nagyságú állatállomány legeltethető ugyanazon a területen.

Templomzug

Jellemző társulása: ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis).

Kezelés: június 15-e után évente egyszer géppel történő kaszálás. Legeltetés ló (20 db/ha) és szarvasmarha (0,25 db/ha) szabad láb alóli legeltetésével.

Veszélyeztetés: a horgászatból eredő járműforgalom.

Koréh-zug

Jellemző társulása: ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is vannak a területen.

Kiemelt értékek: túzokfészkelőhely, valamint árasztáskor bíbic és goda nagy létszámú költése jellemzi, és a tavaszi madártömegek szálláshelyéül is szolgál.

Kezelési célkitűzések: a változatos élőhelytípusok fenntartása.

Kezelése: a terület egyharmadán legeltetés juhval (3 db/ha), a terület 20%-án kaszálás. A zugok többségére (15. Szőlős-zug, 16. Gyilkos-zug, 17. Bokros-zug, 18. Templom-zug, 19. Ecsegpuszta, 20. Tereh-zug, 21. Gyűrű-zug, 22. Bense-zug) az ecsetpázsitos kaszálórétekkel (Agrostio-Alopecuretum pratensis) borítottság a jellemző, de a szárazabb szikespuszták állományai is megtalálhatók területükön (Achilleo-Festucetum pseudovinae, Artemisio-Festucetum pseudovinae).

Kezelésük: kaszálás; a Bokros-zugban szarvasmarha-legeltetés (1 db/ha), a Tereh-zugban pedig juhlegeltetés folyik (2 db/ha).

Kiemelt értékek: a Tereh-zug és a Templom-eleje alkalmi túzokfészkelőhelyek.

Csejt

Jellemző társulása: ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is vannak a területen, ezekben található legnagyobb mennyiségben a medúzafű (Taeniatherum caput-medusae).

Kiemelt értékek: optimális legeltetés esetén ugartyúkfészkelés. Nyáron a környező lucerna és télen a repcekultúrák életterében nagyobb túzokcsapat is összegyűlik.

Kezelés: juhval legeltetés (1 db/ha). Kismértékű kaszálás is szokott lenni, de 1995-ben ez is elmaradt. Veszélyeztető tényezők: alullegeltetettség.

Balla

Jellemző társulásai: a száraz Feneki-ér által körbeölelt hatalmas pusztafolt, amelynek jellemző társulásai az ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), a füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae) és az ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is találhatók a területen.

Kiemelt értékek: az egyik magasabb térszínű löszgyepfoltban található a macskahere 200 tőből álló állománya.

Kezelése: jelenleg nem kezelik, ezért az alulkaszáltság és alullegeltetettség veszélyezteti.

A tanulmányban nem szereplő élőhely Pásztó, Vasas

Aövénytársulások az alábbiak: füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis).

A területeken veszélyeztető tényezői közé sorolható a rosszul megállapított, késői kaszálás- és legeltetéskezdés miatti alullegeltetettség és alulkaszáltság.

I.6. A területek pontos helyszíni bemutatása

I.6.1. A területek történelmi emlékei

Pálóczi Horváth András "Túrkeve története a honfoglalástól a török idők végéig" c. tanulmányát idézzük a helyszínek pontos bemutatására:

"A középkori Keve mellett keletre állt egy másik templomos falu is az Árpád-korban, amely szintén a tatárjárás idején pusztult el. 1326-ban a Békés megyei Bala határjárásában említik Hímesegyházát (possessio Hymesighaz), a közvetlenül a Túr folyó mellett fekvő Terehalom (Teremholm) szolgált határpontként a két falu között. Mindkét régi földrajzi név máig fennmaradt: Terehalom a Berettyó bal partján, egy hurokszerű nagy kanyar külső ívénél, a Terezug előtt fekszik, Hímesegyház nevét a Berettyótól északra elterülő Hímesdi lapos, Hímesdi ér tartotta fenn. Ez a falu is újra benépesült és a későbbiek során Hímesd néven szerepel.

Túrkeve mai határában Kevén kívül 10 középkori faluról tudunk az írott forrásokból vagy helynevekből, határrészek elnevezéséből. Ezek jó része igazolhatóan Árpád-kori eredetű, még a tatárjárás előtt létesült. Keveegyház, Nácsaegyház, Túrkeddi, Póhamara és Hímesegyház első írott forrásadatait már említettük, nevüket -Nácsaegyház kivételével - határrészek is fenntartották. Túrkeddi a mai város belterületétől délre feküdt, nevét a Túrkeddi-kert, Túrkeddi szőlő határrész őrizte meg. Póhamara a Mezőtúrral határos hasonnevű határrészen (Nagy-Póhamara, Kis-Póhamara), a város nyugati földjein kereshető. A belterülettől délnyugatra eső Túrpásztói földek, Pusztatúrpásztó, Pásztói legelő, a Mezőtúrhoz tartozó Pásztó-zug Túrpásztó középkori falu emlékét tartotta fenn. Túrpásztó először 1281-ben szerepel egy oklevélben, amely szerint IV. László király az egri püspöknek visszaadja a hűtlensége miatt elvett birtokokat, egyebek között a Túr falu és Túrpásztó (Tuparstuha, azaz Turpastuha) között fekvő Póhamara, Túrkeddi és Nagytelek birtokot. A puszta személynévből alakult Pásztó helynév szintén Árpád-kori eredetre vall.

A Berettyótól délre fekvő, részben Túrkevéhez, részben Gyomához tartozó Csudabala puszta és részei (Vadász-Bala, Zichy-Bala stb.) őrizték meg Bala falu nevét, amely a XIV. század elején magánföldesúri birtok volt. 1325-ben a birtokos Beke fia Endre, aki Balát cserébe adta a Kartal nembeli Chuda fiainak, Lászlónak és Chuda-nak, valószínűleg ez utóbbi birtokos neve olvadt össze az Árpád-kori eredetű falunévvel. Szintén Árpád-kori falu nevét tartotta fenn a város határának keleti részén elterülő Ecseg puszta. Ecseg falu villa Echek néven először 1222 előtt (valószínűleg 1217-ben) a Váradi Regestrumban szerepel, hevesi várnépek lakják. 1326-ban Bala határjárásában ezen a részen említik az Ecsegtó (Echegtov) nevű halastavat, az elnevezés ma is él, Ecsegfalva déli részén található.

Területünk északi sávjában található Móric, Nagy-Kaba, Kis-Kaba határrész elnevezés, amelyek szintén elpusztult középkori falura utalnak. Kabára a XIII. század elejéről származó, topográfiailag bizonytalan említés utal, majd a XV. század végétől mint nemesi birtok szerepel. Ugyanakkor a Kunsághoz tartozónak is mondják. Móricra csak a XVI. század közepétől vannak írott adataink, Kolbaz-székhez tartozó kun szállás volt, valószínűleg a XIV. század végén szilárdult meg. A kun szállásterület korábbi, Árpád-kori településviszonyaira általában igen kevés történeti és helynévi adattal rendelkezünk.

Az Árpád-korban a mai Túrkeve területén húzódott a Szolnok és Heves megye közötti határvonal. Az egri püspökség birtokai Külső-Szolnok vármegyéhez, Ecseg várbirtok Heves-Újvár megyéhez számított. Az északi sáv megyei hovatartozása éppen a kun betelepítés miatt bizonytalan, mivel a főként királyi birtokokon létesült kun szállásterület megbontotta az Árpád-kori megyehatárokat. A szomszédos Kisújszállás mindenesetre valószínűleg Heves megyei terület volt a tatárjárás előtt. A Berettyó (Túr) bal partján fekvő Bala Békés megyei magánföldesúri birtok volt. Ilyenformán tehát Túrkevénél három megye határa találkozott.

Az alábbiakban ismertetjük a középkori településekre vonatkozó történeti és régészeti adatokat, először a név szerint ismert falvakét, amelyek élete az írott forrásokban nyomon követhető, majd a mindezideig ismeretlen településhelyek következnek, amelyek létét csak régészeti megfigyelések igazolják. 1986-ban és 1987-ben Csányi Mariettával régészeti terepbejárást végeztünk Túrkeve határában. Munkánk elsődleges célja az eddig ismert régészeti lelőhelyek azonosítása, térképen rögzítése, illetőleg egyes, településre alkalmas helyek - régi vízfolyások, vízjárta területek partjai, halmok, laponyagok stb. - átkutatása volt, de a város határának teljes régészeti topográfiai feldolgozására nem vállalkozhattunk.

Kaba (Kis-Kaba és Nagy-Kaba)

Kis-Kaba határrészén, a Tökös-háton, a Kisújszállásra vezető úttól 1,5 km-re ÉNy-ra, kb. 0,5 km-re a kisújszállási határtól régebben egy ÉK-DNy-i irányú domb húzódott, melyet a rizsföldek előkészítésekor teljesen legyalultak. A dombot a 85,0-85,5 m-es szintvonal határolta. Az egykori dombon, az azóta megszűnt rizsföldek területén elszórtan egészen apróra tört és lekopott középkori cserepeket találtunk. Az Árpád-kort főként cserépbogrács- és fazéktöredékek képviselik. A XIV-XVI. századra keltezhető néhány korongolt barnásszürke vagy fehér edény töredéke, illetve zöld mázas edénytöredék. A felszíni leletanyag folyamatos megléte középkori településre utal, melyet a gépi művelés teljesen tönkretett. A lelőhely kiterjedése 600-700 x 100-150 m. A lelőhely D-i végéhez közel egy amulettet találtunk, amely kutya jobb alsó szemfogából készült, alsó végénél átfúrták. A tárgy régészeti lelet voltához nem fér kétség, kormeghatározása kérdéses - talán a közeli középkori telephez tartozik.

A fentiekben bemutatott két középkori faluhely mintegy 2,5 km-re fekszik egymástól, mindkettő a kabai határban. Az írott források szerint is két Kaba nevű falu fennállása tételezhető fel, az előforduló falunevek topográfiai azonosítása azonban ellentmondásos. A XVIII. századi térképek egységes kabai határt ábrázolnak Praedium Kis Kaba néven, Balla Antal 1777-i térképén egyértelmű, hogy ez a puszta magába foglalta a mai Nagy-Kaba határrészt is a Hímesdi érig. Valószínű tehát, hogy a falvak török kori pusztulásakor itt Kis-Kaba nevű helységgel kell számolnunk. A XVI-XVII. századi forrásokban a Kaba, Kis-Kaba, Túrkaba és Mórickaba elnevezések fordulnak elő. Az azonosítás Györffy Lajosnak is gondot okozott, Kiskabát hol Túrkabával, hol Mórickabával vette azonosnak, de csak egy elpusztult falu telekhelyét ismerte a Berettyó közelében (a másik Kabának szerinte is Móric puszta közelében kell feküdnie). Méri István szintén erről az ismert faluhelyről gyűjtött XV-XVI. századi edénytöredékeket, vagyis 30-32. lelőhelyünkről.

A Kaba helynév személynévi eredetű, megfelelőit Árpád-kori személyneveink között találjuk meg. A személynév az "egy fajta ragadozó madár" jelentésű szláv eredetű főnévből keletkezett. A váradi regestrumban 1213-ban és 1221-ben szereplő, Kaba faluból való személyek (Bata de Kaba, Abram de villa Kaba) valószínűleg innen, a Szolnok megyei Kabáról származtak. Terepbejárási adataink két Árpád-kori falu meglétét is igazolták. 1498-ban mint Külső-Szolnok megyei helység szerepel Kaba, a Heves megyei Kérsziget mellett. Ugyanebben az esztendőben Kabai János a pálosok ecsegi birtokából akart elfoglalni egy földdarabot. Ez a Kabai János az ecsegiek kellemetlen szomszédja volt: az előző években már többször fegyverrel rontott a pálosok birtokára, nagy kárt okozott és elhordta a nádat. 1549-ben Külső-Szolnok megye rovásos adóösszeírásában szerepel Kiskaba, Dersfy Ferenc birtoka. Az egri vár összeírásában ugyanebben az évben említik Túrkaba nemesi birtokot, amely 9 kapu után 10 forintot fizetett. 1552-ben a Kolbaz-széki kunok Ferdinánd királyhoz intézett kérelmükben azt állítják, hogy Kaba, amely most Csorba Ambrus birtoka, régebben a kun székhez tartozott. 1557-ben a királyi adomány révén nemesi kézre került kunsági községek között említik Kabát. Valószínűnek tartjuk, hogy valójában eredetileg nemesi birtok volt, és kun lakosság beköltözése révén került be a székszervezetbe. 1558-ban az adózás céljából Gyula várához csatolt Kolbaz-széki községek között sorolják fel, 7 forintot fizetett. 1564-ben és 1570-ben Gémes Ferenc birtoka, Túrkabán 1574-ben 11, 1576-ban 10 portát írtak össze. Heves megye 1582. évi adójegyzéke Túrkabán 5 ½ portát tüntet fel. A török adóösszeírásokban Mórickaba szerepel. 1571-ben 34 családfőt, 33 házat és templomot, 1591-1592-ben 12 adózó család 36 férfi tagját írták össze a törökök. Utóbbi defterben csak 2 azonos személyt (Kerekes Gál, Tót Mihál) találunk az 1571-i összeíráshoz képest, s a Decse, Szabó, Tót és Kovács család tekinthető ezen időszakon belül törzsökösnek, a lakosságnak mintegy a fele cserélődött ki. A falu valószínűleg a tizenötéves háború alatt pusztult el, 1618-ban a 22 elpusztult nagykunsági falu között említik Mórickabát. Az 1620-as években újratelepült, 1629-ben a túrkeveiek tiltakoznak, hogy a főkapitány tudtával Mórickabát is ki akarják sajátítani és ezzel elszakítani a Kunságtól. 1633-ban egy mórickabai lakos tesz panaszt Ketzer jászkun főkapitány ellen a nádornál, hogy tőle törvénytelenül bírságot követelnek, s ennek fejében lovait elhajtották. 1655-ben Túrkaba a pusztán maradt nagykunsági községek között szerepel. Ezután a falu már nem települt újra. Adataink nyomán úgy tűnik, hogy a két településhellyel rendelkező Kaba egy falunak számított. A Berettyóhoz közelebb fekvő település kaphatta a Túrkaba nevet (a mai Nagy-Kaba határrészen), a Móric faluval szomszédos település a Mórickaba nevet (a mai Kis-Kaba határrészen), s a Kiskaba elnevezés is erre vonatkozhatott eredetileg. A török hódoltság alatt a települések időszakos elnéptelenedése okozhatta az elnevezésekben tapasztalható következetlenséget. A Nagy-Kabán lévő település látszik régészeti adataink alapján hosszabb életűnek, a XVII. század első felét megérte.

Ecseg

A város határának ÉK-i szélén, a Hortobágy-Berettyó egyik nagy U alakú kanyarulatában, a Templom-zugban, a folyó bal partján magasparton találhatók Ecseg középkori falu maradványai. A templom helyén Györffy Lajos 1938-ban ásatást végzett, a leletek a túrkevei múzeumba kerültek. Vannak közöttük az épületből származó faragott mészkő, márványkő, tégla és meszes habarcs darabok, elszenesedett fadarabok, a középkori templom körüli temetőből előkerült koporsóvasalás, zárszerkezet töredékek, koporsószögek, továbbá a település régészeti anyagához tartozó késő középkori és török kori edény- és kályhaszem töredékek, vas szerszámok és eszközök (pl. kés, csiholó, nádvágó, lópatkó, csizmapatkó stb.) A falu helyét Méri István is feltérképezte 1948-ban, XV-XVI. századi edénytöredékeket, egy török kori zöld mázas talpas tál darabját és paticstöredékeket gyűjtött. A Berettyó partján az 1930-as években telepített erdősáv húzódik mintegy 100 m szélességben, ezért a középkori település felszíni nyomai csak kis mértékben észlelhetők. A Nagykunsági ÁG istállójától D felé kb. 1000 m hosszúságban és 100-150 m szélességben húzódnak az elpusztult középkori Ecseg falu maradványai. Az istálló mögött 3 db nagy méretű követ láttunk, közülük kettő faragott volt, talán a templomból származik. Az istállótól kb. 250 m-re DNy-ra két, 30-40 m átmérőjű, gyeppel fedett dombocska van régi beásások, gödrök nyomaival. Az egymástól kb. 50 m-re lévő két domb valamelyikén állhatott a középkori templom, s itt folyhatott 1938-ban ásatás.

A délebbre fekvő dombon téglatörmelék és embercsont töredékek is találhatók. Az erdősávban D felé mintegy 300 m hosszan jól lehet követni a telepnyomokat, helyenként kis halmocskák vannak kb. 50 m-enként, ezek valószínűleg a házak helyét jelzik. A leletanyag meglehetősen apróra tört, XV-XVI. századi kerámia töredékekből áll, egy gyűjtött pelyvás tégladarab szélessége 11,5 cm, vastagsága 4,5 cm. Újkőkori és szarmata kori edénytöredékeket is találtunk. Tovább haladva D felé alig követhetők a település nyomai, csak az erdősáv végénél, a keresztcsatorna elágazásánál lelhetők késő középkori cserepek.

A XVIII. századi térképek elég pontosan jelzik Ecseg falu és templomának helyét. A Berettyó bal partján elterülő Ecseg pusztán (Praedium Ecseg, Pr. Etseg), a Berettyó bal partján, a megfelelő folyókanyarnál láthatjuk bejelölve a templomot (Etsegi Puszta Templom, Ecsegi Templom) vagy a faluhelyet (Ecseg, Ecsegi Telek).

A XIII. század elején tűnik fel Ecseg falu a forrásokban, 1217 körül hevesújvári várnépek lakták (de villa Echek... Bugy, Vrdan, Potetam, Vcus, Beat, Vtam...prenominati castrenses Heues). 1475-ben és 1481-ben részben Külső-Szolnok, részben Heves megyéhez tartozó birtokként említik. 1498-ban úgy tartják, hogy régebben Békés megyéhez tartozott, de áttették Külső-Szolnokba. A budaszentlőrinci pálos kolostor fokról-fokra terjeszkedett Ecsegen. 1424-ben a pálosok megszerezték Kun Márton Fogar nevű birtokát, de már előzőleg is a kezükön volt a birtok egyhatod része, melyet ugyanebben az évben elcseréltek. Ezután tettek szert Ecseg másik hatodrészére, királyi beleegyezéssel, ezt 1434-ben megvették és a budai káptalan a birtokba beiktatta őket. 1474-ben Bői Demeter fia Miklóstól zálogba vették ecsegi birtokrésze felét. 1481-ben a pálosokat beiktatták bizonyos ecsegi szántóföldek és rétek, valamint a Kerek-tó nevű halastó birtokába. Ecseg történetét végigkísérik a szomszédokkal való viták, hatalmaskodások és határperek. 1377-ben a király ványai és túri népei jogtalanul használták Ecseg birtokot. 1397-ben a ványaiak az Ecseghez tartozó Füzes tót (Fizestho) és Kiritót (Kewrewtho) használták illetéktelenül. Ez alkalommal a Ványa és Ecseg közötti határt is leírják. 1466-ban az ecsegi birtokosok és a Ványán birtokos Nánai Kompolthy család között per folyt, ekkor ismét megvonják a két birtok határát az Ecseg-tótól a Túr folyó Ny-i felén lévő Ritkaboz szigetig; a budaszentlőrinci pálosoknak ítélték a Besenyő-tó É-i felét és a Kerek-tót. A határokat később is többször kijelölték, ennek ellenére még a XVIII. században is vitatottak voltak. A pálosok ecsegi birtokának határvonalát Kováts György 1762-i térképe tünteti fel - a XV. századi helynevek szinte mind élők.

1481-ben Kompolthy János és társa jobbágyaikkal Ecsegről elvitték a pálosok és más ecsegi birtokosok szénáját és elfoglalták a Kerek-tó nevű halastavat. 1482-ben Kompolthy János gazdatisztje, Kátai Mihály az Ecseg határában fekvő Besenyő-mellék nevű rétet foglalta el. 1483-ban Kompolthyék ismét elvitték az ecsegiek szénáját. Az ecsegi pálosok másik szomszédja - bizonyára Kaba felől - Kabai János ellen 1495-ben indul vizsgálat, mert a pálosok birtokát dúlta. 1494. karácsonyán pedig elhordta a nádat. 1498-ban elfoglalta a Myrok-földet és a Myrok-tó nevű halastavat a pálosok birtokából.

1549-ben az ecsegiek 15 kapu után 22 forint egyházi tizedet fizettek az egri püspökségnek. 1552-ben 19 portát írtak össze, ekkor kisnemesek is lakták. 1571-ben a törökök a szolnoki szandzsák csongrádi náhijéjébe sorolt Ecseg faluban 39 házat és 39 családfőt írtak össze. 1588-ban a Bihar megyéhez számított Ecsegen 13 háztartás fizeti a dézsmát őszi búzából. 1599-ben a vármegyei hatóságok mindössze 1 juhosgazdát adóztatnak meg. A török és a magyar összeírások névanyagát összehasonlítva a XVI. század végén a törzsökös ecsegi családok a következők voltak: Karacs, Ágoston, Tót, Kun, Nátházi.

A XVI. század végén, a tizenötéves háború alatt ez a falu is elpusztult, de a XVII. század első felében újratelepült. 1615-ben is említik. A XVII. század végén néptelenedett el végleg.

Bala, Csudabala

A belterülettől kb. 6 km-re DK-re, Csudabala puszta Vadász-Bala nevű részén, a Holt-Berettyó két különböző korú, egymást metsző ágának D-i, illetve Ny-i partján dombháton terül el Bala (Csudabala) középkori falu. A lelőhelyen a Békés megyei régészeti topográfia munkálatai során a MTA Régészeti Intézetének munkatársai folytattak terepbejárást 1975-ben, s kutatásaik eredményét Gyoma régészeti topográfiájának keretében írták le. A középkori falu településtörténeti összefoglalóját Jankovich B. Dénes nyomán közöljük. A lelőhelyen az Árpád-kortól a XVII. századig találhatók edénytöredékek, leggazdagabb a XIV-XV. századi anyag. A fordított L alakú település D-i végében állhatott a templom, erre a felszínen található sok téglatöredék és embercsont utal.

A falu a középkor folyamán magánföldesúri birtok volt. Az Árpád-korban a Balassa család őseinek birtoka, akiktől 1325 előtt kapta Beke fia Endre. 1325-től birtokos Balán (Bola, Bala) a Kartal nembeli Chuda család, amelynek neve a XV. századtól lesz a községnév egyik tagja. A helynév mindkét tagja tehát személynévi eredetű. Általában Békés megyéhez tartozott, a XV. század végén Külső-Szolnok megyéhez számították. A Bala-i Csudák 1463-ban eladják Monyaros-i Jánosnak, 1466-ban pedig Monyaros-i Ferenc eladja Kovács István budai polgárnak. A szomszédos Ecseg birtokosai, a budaszentlőrinci pálosok is megszereztek egyes részeket Balán. A falu első határjárása 1326-i oklevélben maradt ránk, az ott felsorolt helynevek nagy része ma is él. 1466-ban Ecseg felől, 1475-ben Sima felől járják határát. A XVI. század második felében többször szerepel az adóösszeírásokban. 1564-ben 30 porta után adózott. 1574-ben Balán 20 jobbágytelek és 1 udvarház volt lakott, 1580-ban már csak 9 jobbágyot tudtak megadóztatni. 1571-ben a törökök 35 házat, 36 családfőt és a falu templomát írták össze. Ezek szerint a török hódítás előtt a népesség legalább ennyi lehetett, vagyis 250 fő körül volt. A XVI. század végén itt is nagyon megfogyatkozott a lakosság. A XVII. század folyamán gyakran cserélt gazdát. A török felszabadító háborúk idején néptelenedett el.

A fentiekben ismertetett elpusztult középkori falvakon kívül a régészeti terepbejárás során eddig ismeretlen középkori településhelyeket is találtunk Móricföld ÉNy-i végében, az Ördögárok nevű kiszáradt meder partján egymás közelében több ilyen régészeti lelőhely is található. 11. lelőhely: az Ördögárok Ny-i partján, a Fegyverneki út és a Kenderesi út között kb. 200 m hosszú és 40-50 m széles felületen középkori cserepeket gyűjtöttünk. A leletanyagban néhány Árpád-kori cserépbogrács töredéken kívül főként késő középkori vörös, fehér és szürke kerámia, XV-XVI. századi szürke, besimított korsók és sárga vagy barna mázas edények töredékei vannak. A terepen kisebb kiemelkedések láthatók - talán házhelyek nyomai, bár házomladékokat nem lehetett megfigyelni. A cserepeket főként az érparton vagy a meder oldalába bemosódva találtuk. Ezek szerint tehát az Árpád-kor végén létesült és a XVI. századig fennálló kis településről van szó, mely Móric falutól ÉNy-Ny felé alig 2 km-re feküdt. Vele szemben az Ördögárok K-i partján kb. 100 m hosszú területen szintén középkori cserepeket gyűjtöttünk. Az Árpád-kort cserépbográcsok és egy hullámvonallal árkolt fazéktöredék képviseli, a késő középkorit fazék, pohár és korsótöredékek. Nyilvánvaló, hogy a két lelőhely egy - név szerint nem ismert - középkori települést alkotott. Településtörténeti szempontból ide sorolhatjuk az ér K-i partján, innen mintegy 400 m-re É-ra, a Kenderesi út mentén (a Fehértói iskola helye közelében), kb. 50 m átmérőjű területen gyűjtött középkori kerámia anyagot (XIII-XVI. század): 12. lelőhely. Innen kissé D felé, egy elpusztult tanya elszántott omladékai között XVIII. századi kerámia töredékeket is találtunk (21. lelőhely).

Az Ördögárok mentén D felé haladva, a Szeles-háton, az ér Ny-i partján, egy kis kiterjedésű szarmata település területén egy kora Árpád-kori, hullámvonalköteggel díszített edénytöredék is gyűjtésünkbe került (19. lelőhely)

Pusztatúrpásztó határrészen, a Kuncsorbára vezető út és a Györfi tanya között, az Ördögárok É-i partján XVII-XVIII. századi szürke korsó töredékeit találtuk a szántásban. (24. lelőhely). A szórvány lelet talán egy korabeli tanyára utal. A Györfi tanyától K felé 700-800 m-re, szintén az ér partján 1959. júniusában szántás hozta napvilágra az ún. túrpásztói ezüst denárleletet (25. lelőhely), amelynek nagy része (kb. 7000 darab) Csótó Géza, a Vörös Csillag TSZ bodnárüzemének vezetője segítségével múzeumba kerülhetett. A teljes pénzlelet legalább 8-9000 darab, XV-XVI. századi magyar ezüstdenárból állt, a megtalálók néhány ezer darabot vittek el, valamint megbolygatták a pénzleletet tartalmazó XVI. századi, kiöntőcsöves, szürke, besimított díszű korsót, amely eredetileg szájával lefelé fordítva állt a földben. A lelet legrégibb darabja I. Mátyás király 1464-ben vert denárja, a legkésőbbi I. Ferdinánd király 1530-ban vert pénze. I. Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos, Zápolya János, I. Ferdinánd uralkodók pénzverése folyamatosan szolgáltatta az anyagot az így összegyűlt lelethez, amelyben a külföldi pénzeket az aquileiai patriarchátus 38 db denárja képviseli. A lelet évek szerinti osztályozása arra az érdekes eredményre vezetett, hogy évenként átlagosan 120-130 db denárt gyűjtött össze a kincs egykori tulajdonosa, kivéve az 1521-1525 közötti pénzrontás időszakát. A pénztömeg évenkénti megoszlásában mutatkozó arányosságra, egyáltalán a lelet eredetére Györffy Lajos sem talált magyarázatot. A lelőhely a középkori Túrpásztó határának ÉK-i szegletében fekszik, egyaránt kb. 5 km távolságra Túrpásztó, Móric és Túrkeve középkori falutól, ezek hármas határának, a Lőrinc halomnak közelében. Túrkeviből a Tisza felé régen is erre vezetett a legrövidebb útvonal.

Túrkeve határának DK-i részén, az ó-Berettyótól D-re több Árpád-kori település nyomát rögzítették a topográfiai kutatások. A Berettyóról lefűződött régi meder, a Boroszlói ér Ny-i partján, a Malomzugi szőlőkerttől D-re volt egy Árpád-kori falu, melynek nevét nem ismerjük: 49. lelőhely, illetőleg Gyoma 4/13, 4/14, 4/15. lelőhelye. Csudabala pusztán, a Sártó-ér ÉK-i partján emelkedő Remetehalmon, bronzkori település területén intenzíven találhatók Árpád-kori és szórványosan késő középkori cserepek (65. lelőhely, illetve 4/25. lelőhely). A Sártó-ér és a Határ-csatorna szögletében álló Határ-halmon szórványos Árpád-kori cserépanyag található (68. lelőhely).

A régészeti kutatások nyomán a város határába olvadt középkori falvak mindegyikéről - Móric kivételével - bebizonyosodott Árpád-kori eredetük. Ezen kívül még két jelentős Árpád-kori falut és néhány kisebb telepet rögzítettünk a térképen, melyekre semmiféle írott adatunk nincs. Az Árpád-kori lelőhelyek száma a város határának teljes régészeti bejárása után bizonyára emelkedni fog, az egykori településviszonyokra mégis következtethetünk, eddigi adatainkból is. A jelentős Árpád-kori települések a Berettyó (Túr) partján, árvízmentes magaspartokon fekszenek, illetőleg a Berettyóba torkolló vízfolyások, vízállásos területek partjain. A Tiszáról lefűződött ősi folyómedernek tartható az É-ról D felé kanyargó ún. Ördögárok - kisújszállási szakasza Bodzás-érként ismert -, amelyben a XIII. századig még állandóan volt víz, a késő középkor folyamán azonban valószínűleg kiszáradt. A XIV-XV. század folyamán keletkezett állandó kun falvak nem települtek mellé. (Kisújszállás Konta-dűlőben egy nagy Árpád-kori falut az ér partján találunk, Nagy-Turgony és Kis-Turgony kun szállást viszont távolabb, és hasonló a helyzet a Túrkevei 11-13. lelőhely és Móric falu esetében is.)

Területünkön viszonylag korán kialakult az állandó falvak rendszere. Erre utal a Szent László kori birtokadományozás, valamint az, hogy a X-XI. századra keltezhető edénytöredékek, ha szórványosan is, de éppen a sokáig fennálló, kifejlett faluhelyeken fordultak elő (13, 31, 78. lelőhely). Az Árpád-kori települések közepes és kis méretűek - hosszúságuk 250-300 m, csak néhány esetben 500-600 m, tehát valójában hiányoznak az Alföldön másutt gyakori, 1000-1500 m hosszú nagy falvak. A víz partján elnyúló település volt az Árpád-korban a Boroszlói-ér mentén talált falu (49. lelőhely, valamint a 4/13, 4/14, 4/15. lelőhely), és valószínűleg ilyennek tarthatjuk a Kis-Kabán és Nagy-Kabán felmért településnyomokat (29. ill. 31-32. lelőhely). A víz mindkét partján terült el az Árpád-kori Túrkeddi (78., 80. lelőhely és 4/19, 4/20. lelőhely), továbbá az Ördögárok mentén a 11-13. lelőhely. Az ilyen típusú ún. vízkétparti falu a középkorban viszonylag gyakori volt, ezt a településformát a településtörténeti kutatás nomád hagyományokra vezeti vissza, vagyis az egykori nemzetségi téli szállásokra tartja jellemzőnek. Meglepő, hogy az Árpád-kori faluhálózat a Berettyó mentén mennyire időtállónak bizonyult, és hogy viszonylag korán zártabb településformák alakultak ki - legalábbis a települések kis mérete erre enged következtetni. Ugyancsak szokatlan vagy eddig nem kellőképpen megfigyelt jelenség az Alföldön, hogy a határnevek egy része rendkívül hagyományőrző módon a XIV. századtól folyamatosan fennmaradt, s ez valószínűleg nemcsak a települések-településhelyek kontinuitására, hanem a népesség egy részének továbbélésére is utal."

1.6.2. A területek mai állapota

Csejt-puszta

 A Csejt-pusztai védett terület két nagyobb legelőterületet, egy felhagyott, azóta kaszálóvá vált rizsföldet, valamint több művelt, egy felhagyott és egy visszagyepesedett szántóterületet foglal magába. A legelőket a környékbeliek, egykori tulajdonosuk után, Herceg és Karakas néven tartják számon. Régen Csejt-pusztának nevezték az egykori Berettyó kanyarulata által körülvett teljes területet, melyet ma Csejtnek neveznek. A Herceg tanyai legelő szép tájképével és változatos élőhelyeivel, padkás szikesévelmocsaraival, löszpusztagyep fragmentumaival mind tájképileg és botanikailag, mind pedig madártanilag is a térség egyik legértékesebb területének számít. 1883-ban Csejt nagy része legelőterület, a mély fekvésű részek kaszálók vagy mocsarak. A Berettyó még az eredeti medrében folyt. A folyókanyarulat átvágása a századfordulón történt a Malom-zugnál, így itt a folyó jelenleg már ásott mederben folyik. Az árvízmentes háton az egyre nagyobb kiterjedésű szántók között rohamosan nőtt a tanyák száma, ami a harmincas évekre érte el maximumát.

Csudabala

A terület a Feneki-ér hajlatával körbevett, magasabb térszinten kialakult puszta, löszgyep maradványokkal és mocsaras, ecsetpázsitos laposokkal. Néhány beékelődött szántó, akácfasor, erdőfolt jelent még főbb élőhelytipusokat.

II. A TÁJREHABILITÁCIÓ CÉLJA

II.1. A gyepterületek állapotváltozásai

- Különös tekintettel a gyepek degradációjára, annak okaira, természeti értékek előfordulásának változásaira (Széll Antal)

Csejt-puszta:

Csejten az ötvenes években lovakat, teheneket, disznókat és gyepenként kb. 500 birkát tartottak. 1987 tájékán mindkét nagy legelőn kb. 200-200 birka volt, 1998-ra csak a Herceg tanyán maradt meg 150. Az utána következő években megszűnt két évre a birkatartás. a legelőterület változása alullegeltetettség formájában a 90-es évek elején indult meg, amikor a termelőszövetkezetek tulajdonosszerkezete átalakult és a privatizáció eredményeként jelentős állatállomány vonult ki a térségből. A hirtelen lezajló változás nem tette lehetővé, hogy a magángazdaság is több százas birka vagy szarvasmarhalétszámot tarthasson folyamatában, így űr keletkezett a korábbi hasznosítási formához képest. A legelő állatlétszám csökkenésére a vegetáció válaszolt a leghamarabb. Elmaradtak azok a fizikai szelekciós hatások, amelyek a pusztagyep növénytársulásainak állapotát stabilizálta. Az állatok rágása, tiprása, taposása, sajátos, trágya formájában való szervesanyag-visszapótlása erős szelekciós nyomás volt a kialakult növényzetre. Nem véletlen, hogy a legelőterületeken a következő növénytársulások tudtak tartósan fennmaradni:

-Tőrfüves iszaptársulás (Pholiuro-Plantaginetum tenuiflorae)

-Ecsetpázsitos szikér (Eleochari-Alopecuraetum)

-Mézpázsitos szikfok (Puccinellietum limosae)

-Bárányparéjos (Camphorosmetum annuae)

-Ürmöspuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae)

-Cickórós füvespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae)

-Löszpusztarét (Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae) (Bíró-Széll,1999)

Csudaballa

Bala első írásos említése 1326-ból származik. A marhatartásáról jellemző puszta egykor Túrkeve tulajdona volt. Gyepjei összefüggőek voltak, melyek összefüggtek a Berettyó-zugokkal. Az ötvenes években 150-200 növendékmarhát tartottak,s ehhez épült a három nagyobb istálló is. Később a területet a Nagykunsági Állami Gazdaság használta, főként a téli takarmány (gyepszéna) előállítása céljából. A kilencvenes évek közepén az Állami Gazdaság külömböző elnevezésű, de mezőgazdasággal foglalkozó jogutódokra oszlott és egyben megszűnt a koncentrált szarvasmarhatartás. A bérlőként becsatlakozó magánvállalkozók libatartásba kezdtek a nagy kiterjedésű udvarterületen a védett terület szomszédságában. 2002-ben aktív állattartó használója nem volt az ingatlannak. A szántók egy része ugarként hasznosult, ami kedvező állapot volt, a gyepek kaszálása is rapszódikussá vált. Legelő állat csak jelentéktelen néhány példányban, alkalmanként legeli a területet.

Csudabala területét nagy kiterjedésű cickórós, helyenként ürmös gyepek és ecsetpázsitos szikirétek jellemzik. Botanikailag kiemelt jelentőségű a macskahere, és más erdőssztyeppfajok előfordulása a degradált löszgyepekben, amelyekre bármilyen állattartáshoz és növénytermesztéshez kötődő tevékenység végzésekor különös figyelemmel kell lenni. A Nemzeti Park évente körbekerítéssel megjelöli a jelentősebb állományok termőhelyét.

Természetvédelmi szempontok legfontosabbjai:

-Csudabala tulajdonrendezése,állami kezelésbevétel formájában

-Libatartás felhagyása a védett terület szomszédságában

-Macskahere termőhely külön kezelése

-Feneki-éri és a belső szántóterületek visszagyepesítése

-Kaszálás és legeltetés folytatása

-20 KV-os légvezeték földkábelre való cseréje

-Tájba illő karám kialakítása

Ecsegpuszta, Vasasi puszták

II.2. Tájhasználat

  - Hasonló mint az előző, tehát állapotváltozást vizsgáló rész, de most a gazdálkodási szempontból megközelítve: hogyan változott a legelő állatállomány száma, igénybe vett terület nagysága (Kádas Antal)

Tájhasználat, tájgazdálkodás

"A többfunkciós európai mezőgazdasági modell, a hosszú távon működőképes mezőgazdálkodás megvalósításának alapvető feltétele a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodás nélkül elviselni. Selye János orvos-biológus "Stressz distressz nélkül" című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva írja, hogy "a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért mindenkinek ... gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek." (Ángyán, 2002)

II.2.2. Ahogyan eleink éltek

Évek

Szarvasmarha

Juh

Sertés

Népesség

1776

1804

4694

1499

1499

?

1778

1830

4182

6439

2039

?

1800

1903

10808

12346

1207

?

1828

2197

4416

11220

1202

?

1844

3078

2959

35104

4077

?

1845

3811

2536

26540

1961

?

1852

2349

1257

26726

?

?

1854

2349

1257

26726

?

?

1861

15190

6899

62554

26100

?

1863

8470

837

3897

7110

?

1869

?

?

?

?

10969

1880

?

?

?

?

12024

1890

?

?

?

?

13092

1900

?

?

?

?

13797

1908

2212

3217

3317

3439

?

1910

?

?

?

?

13097

1935

1792

2037

5366

864

?

1980

?

?

26000

?

?

2003

         

forrás: Túrkeve monográfia

II.2.3. Juhtartás a XX. században

Az időssebb nemzedék elmondása szerint Ecsegpusztán az 1950-60-as években három nagy létszámú gulya legelt kora tavasztól késő őszig ("majd leszakadt a föld alattuk annyian voltak") és mégis volt mit legelni. (Nyilvánvaló, hogy a legelő terület tápanyag-visszapótlásában a gulyának meghatározó szerepe volt.)

Az 1970-es években a legeltetéses szarvasmarhatartás kezdett visszaszorulni (technológiai váltás miatt) - az intenzív tejelő fajtákat egész évben a tehenészeti telepen bent takarmányozták, csak a növendékeit és a húsmarhákat tartották a legelőn. Ekkor már csak kb. 150 db szarvasmarha legelt Ecsegen. Az országban ebben az időszakban dinamikusan fejlődő juhászat jóvoltából Túrkeve legelőin is nagyobb létszámban megjelent a juh. 1980-as évek elején a túrkevei határban megközelítően 26000 db felnőtt juh legelt. (Ebből az érintett területeken: Ecsegen: 1600 db., Tempom-zug: 1200 db., Balla: 7000 db., Csejt: 2000 db.)

A juhok Április közepétől október-november végéig voltak a legelőn. A terület közel felét (a legjobb részeit) május-június hónapban lekaszálták a juhoknak téli takarmánynak - a széna betakarítása után a lekaszált részeket megöntözték. Az öntözött terület késő őszig jó legelő mezőt biztosított a juhoknak. 1999-től ez a legelő juhlétszám zömében megszűnt (az érintett területeken kb. 300 db maradt.).

A terület nagy részének hasznosítása jelenleg csak júniusban történő kaszálással történik. (Volt olyan év amikor ez is elmaradt). A kaszálással betakarított hozam évente folyamatosan csökken, a gyep állomány-összetétele fokozatosan romlik. A gyepnek hiányzik a természetes tápanyag-visszapótlás és bedolgozás, amit a legeltetés biztosított.

II.2.4. Konfliktusok

Látható, hogy a túrkeveiek fokozatosan elfeledtek elődeik életét meghatározó állattartást, amiben döntő szerep a XX. századot meghatározó szocialista rendszer szemléletének tulajdonítható be.

II.3. Gyepek jelentősége

Alábbi fejezet idézet a Kelemen Judit szerk.: Irányelvek a Füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez c. műből:

"Természetvédelmi szempontból a természetes, illetve a történelem során emberi behatásra kialakult féltermészetes füves területek igen jelentős élőhelyeket képviselnek Európa-szerte. A századfordulón egész kontinensünkön elterjedtek voltak, viszont az utóbbi évtizedekben a számuk riasztó mértékben megfogyatkozott. Visszaszorulásuk, minőségvesztésük általában azonos okokra vezethető vissza: áttérés más földhasználati módokra, a vízügyi helyzet megváltoztatása, az intenzív gyepgazdálkodás bevezetése, települések és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra fejlesztése, a gyepek feldarabolódása és a legelő állatok létszámának csökkenése.

Hazánk természeti értékeinek sorában a gyepek kiemelt jelentőségű helyet foglalnak el, minden gyeptípusnak megvan a maga határozott, sajátos szerepe. A homoki gyepek esetében az unikalitás emelendő ki; ezek az élőhelyek számos endemikus flóra-, illetve faunaelem hordozói. A szikes gyepek óriási, összefüggő területeket foglalnak el (az ilyen kiterjedésű kontinentális szikes jelenléte egyedülálló). A löszgyepek kisebb foltjai a lösz geomorfológiai adottságainak köszönhetően maradhattak fenn; ezek maradványjellegük, ritkaságuk miatt nagyon fontosak. Kialakulásukat, összetételüket tekintve középhegységi gyepjeink a legváltozatosabbak. Igen sok reliktumfajuk (50-60) és számos endemizmusuk, gyakorta unikális jellegük ugyancsak nagy jelentőségű.

A hagyományos állattartás és gyepgazdálkodás igen sok helyen értékes füves élőhelyek kialakulására vezetett, amelyeken sok, csak ezekre a területekre jellemző növény- és állatfaj fordul elő. Ma az ország területének mintegy 12%-a tartozik a gyepművelési ágba, a múlt század közepének 29%-ával szemben. Ezek többsége (60%) gyenge termőképességű, viszont természetvédelmi szempontból magas értékű. Védett természeti értékeink jelentős része a gyepekhez kötődik (pl. a védett növényfajok mintegy negyede, a veszélyeztetett rovarok körülbelül egyharmada él alföldi gyepeken).

A hazai füves élőhelyek jelentőségének elismerését mutatja, hogy Magyarország első két nemzeti parkja alföldi, elsősorban gyepeket felölelő területek megőrzése érdekében alakult. A Természet védelméről szóló LIII. Törvény (1996) értelmezésében a természetközeli állapotú gyepek természeti területként kezelendők. Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.

A természetmegőrzési politika prioritásai közé tartozik a reliktum- és endemikus fajokat nagy számban őrző füves élőhelyek fokozott védelme, érintetlen, illetve természetszerű állapotban való fenntartása, és a rájuk jellemző hagyományos gazdálkodási módok megőrzése (Nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepció 1994)

Igen sok természeti értéket hordozó gyep tűnt el vagy alakult át az elmúlt évtizedek alatt. A még fennmaradt értékes füves élőhelyek fenntartásának vagy visszaállításának, rehabilitációjának módszereit kívánjuk ebben az útmutatóban bemutatni.

Gyephasználat

A legtöbb gyep fennmaradásához nélkülözhetetlen a megfelelő gyephasználat. A gazdálkodási módszerek megváltozása a gyepek legjelentősebb veszélyeztető tényezője.

Az egyes gazdálkodási folyamatok tárgyalása előtt (lásd a 2. fejezetet) fontos tisztázni: mit értünk a különböző gazdálkodási rendszereken?

Hagyományos gazdálkodási formák alakították ki füves területeink nagy részét. Hagyományos gazdálkodáson általában a századforduló környékén alkalmazott, változatos földhasználattal és alacsony intenzitású mezőgazdasággal jellemezhető termelést értjük. A parasztok szinte teljesen önellátó gazdálkodást folytattak, minden hulladékot és mellékterméket felhasználva. A gazdálkodás kis hatékonyságú, emberi és állati erőre alapozott eszközökkel folyt, amelyek nem vagy kevéssé veszélyeztették az élővilágot. A beavatkozások, mint például a kaszálás, lassú ütemű volt, és az egyes kaszálókon időben széthúzva történt. A kézieszközökkel nem teljesen egyenletesen vágták le a rét növényzetét. A hagyományosan legelőként használt területek igen nagy kiterjedésűek voltak. A tájátalakítás üteme viszonylag lassú volt, és nem érintette a teljes területet, jelentős nagyságú, fontos menedékhelyeket tartva fenn a növény- és állatfajoknak. Ebben a rendszerben igen gazdag élővilág alakult ki és maradt fent.

A napjainkra fennmaradt külterjes (extenzív) mezőgazdaság valójában nem sokban tér el a hagyományos gazdálkodástól, viszont modern gépeket, eszközöket (pl. traktor vontatta fűkaszákat), modern, nagyobb hozamú fajtákat alkalmaz. Ezek a tényezők a szó szerinti hagyományos használatnál kevésbé kedvezők a természeti értékek számára, de a természetvédelem érdekköréhez a külterjes gazdálkodás áll legközelebb. Egyes érzékeny fajok számára a gépi, külterjes művelés nem előnyös; ilyen esetekben célszerű lokálisan a hagyományos gazdálkodás visszaállítása.

A külterjes mezőgazdaságon olyan mezőgazdasági termelést, gazdálkodási rendszert és ezzel összefüggésben terület- és földhasználatot értünk, amelynek csekély a külső terhelése, az anyag- és az energiabevitel alacsony. A termelés alapvetően a természeti erőforrások fenntartható használatán alapszik, nem iparszerű és nem ipari eljárások által ellenőrzött. A legeltető állattartás esetében a természetes fűhozammal összhangban levő számosállat tartása jellemző. Az alacsony tápanyagszint a természetes visszapótlódás (trágya, vizelet, növényi részek) következtében stabil, csak esetenként, pl. túllegeltetéskor tapasztalható enyhe csökkenés. Még a külterjes használat során is alkalmazzák a gyepek felülvetését: egy-egy nagy hozamú fűfaj, pl. Festuca pratensis magjainak elszórását. A füves területek közül a külterjes használatúak közé sorolhatjuk például a féltermészetes legelőket és réteket.

Ez a két gazdálkodási mód a fenntartható használat kategóriájába tartozik.

Magyarország környezeti adottságai jó feltételeket kínálnak a belterjes (intenzív) mezőgazdaság számára. Az utóbbi évtizedekben ez a gazdálkodási forma még a viszonylag kedvezőtlen termőképességű területekre is kiterjedt, súlyos természetvédelmi veszteségeket okozva. Az intenzív mezőgazdaság iparszerű eljárásokat alkalmaz (külső erőforrásokkal tartja fenn a termelést, és szigorúan megszabott technológiákat vezet be), és ipari eljárások által ellenőrzött. Az így hasznosított gyepek tápanyagtőkéje mesterséges úton sokszorosan megnövelt. A művelésbe vont területek mikrodomborzatát, talaj- és vízviszonyait alapvetően megváltoztatják a nagyüzemi módszerek alkalmazhatósága érdekében (pl. talajegyengetés, lecsapolás). Az ilyen módon hasznosított gyepek élővilága töredéke a természetes gyepekének.

A füves területen folytatott használatnak különböző célkitűzései lehetnek:

- árutermelés: ezt általában intenzív mezőgazdaságú területeken alkalmazzák;

- egy adott gyepterületen fenntartható gazdálkodás folytatása, általában önfenntartó céllal, kis beruházással, mint ahogy az extenzíven művelt területeken történik;

- természetvédelem: a természetes/természetközeli állapotok megőrzése, a korábbi kezelések folytatása a leromlás elkerülése érdekében, a degradált területek feljavítása vagy eredeti állapotának visszaállítása, amikor is a gazdasági haszon termelése másodlagossá válik. Ezt természetvédelmi célú gyepkezelésnek nevezzük. Útmutatónkban erre röviden kezelésként hivatkozunk.

- Az utóbbi két forma kompatíbilis egymással. A természetvédelem együtt kell működjön a gazdálkodókkal, hiszen elsősorban a gyepek esetében - melyek többsége Magyarországon emberi hatás alatt áll, illetve a történelem folyamán kialakulásuk, területük kiterjedése vagy átalakulásuk ennek révén történt - a természeti értékek fenntartása a megfelelő használat folytatásán múlik. Az aktív természetvédelmi célú kezelés tehát a természetközeli gyepek nagy részén nélkülözhetetlen.

II.4. Az ideális állapot, elérendő cél

II.4.1. Állapotok, értékek

II.4.2. Természetvédelmi szempont

A terület rehabilitációjának természetvédelmi szempontjait 1999-ben Bíró és Széll többször idézett tanulmánya a következőképpen adja meg (részkivonat a természetvédelmi alapfeladatokból):

- a Herceg és Karakas tanyák közötti szántók visszagyepesítése lucernán keresztül vagy fűmagvetéssel.

- Birkák visszatelepítése a hodályokba,a romos hodályok újjáépítése

- A Herceg tanyai birkák legeltetése az északi vetett gyepekre koncentráljon a padkás szikes és a sztyepprétek tehermentesítése céljából

- Kaszáló típusú gyepek évenkénti kaszálása a fészkelő madárfajok költési idejének figyelembevételével

- Vadvíz-visszatartás csatornák és lefolyóárkok részleges vagy teljes eltömésével.

A fentiek tulajdonképpen meg is fogalmazzák az optimális viszonyokat, amit azzal kell kiegészíteni, hogy a védett, rizsföld nélküli gyepterületekkel számolva mintegy 500 birka legelése hozná vissza azt a fenntartható állapotot, amely a kezeléshez elegendő, de nem okoz túllegeltetett állapotot. Nyilván az időjárási viszonyok a hatásukat különbözőképpen alakíthatják a csapadékviszonyok függvényében. A Herceg tanya 300, a Karakas 200 birkát tarthatna optimális szinten. A padkás löszfoltok legelésére a szarvasmarha a megfelelőbb, de az itteni szórványlegeltetés tudja csak megőrizni a kurrensebb növényfajokat.

A 80-as években állandósult egy túllegeltetett állapot, amely néhány értékes és jellemző madárfaj költésének kedvezett, de a puszta speciális, kb. 25 ha-os részén ez kedvezőtlenül hatott. A padkákat a legelő állat széttaposta, a tövig legelt gyep teljesen kiégett, a padkaformációk ellaposodtak, összemosódtak. Bár elfogadott, hogy a padkás szikesek kifejlődése a legeltetés függvénye, de ez a terület túlhaladt azon a bolygatási szinten, ami előnyére válik. A degradáltságot jelzi a sztyepprét fajokban való szegénységük, strukturálatlanságuk, a foltokban felszaporodott tejoltó galaj, útszéli zsázsa, ördögszekér, gumós lednek, az un. szúrós fajok elszaporodása (Cirsium) és az invazív fajok, pld. a medúzafű vagy a vékonyzab beépülése.

Mivel ez a sajátos mikrodomborzat és mikroélőhely különleges természeti érték, ezért a legeltetésnek igazodnia kell ezen formációk fennmaradásához is.

II.4.3. Gazdálkodási szempont

Mivel az érintett területek döntő része (Ecsegpuszta, Csejt, Csudaballa) védett terület, (védett madarak költőhelye, érzékeny növényi társulások) ennek megfelelően a területen természetesen a gazdálkodás során tilos minden olyan jellegű beavatkozás (műtrágyázás, vegyszerezés, öntözés, stb.), ami a természetes életvitelt megzavarná. Ezt figyelembe véve a terület állateltartó képessége legeltetéssel-extenzív hasznosítást feltételezve maximum 5-6 db/ha. Ez a szám kis mértékben emelhető ha a legelő kulturállapota megközelíti az eredeti, ősi állapotot.

Ennek eléréséhez célszerű egyenletes állatleterheltséget biztosítani a gyepterületen melyet szakszerűen csak legelőkertek kialakításával lehet biztosítani. Ezzel a módszerrel lehet biztosítani, hogy a juhok (szarvasmarhák) a legelő minden részét bejárják (legelik) szemben a kutyázva terelt nyájakkal, gulyákkal. Ezzel az eljárással ki lehetne rekeszteni a legelő állatokat az olyan mikro-környezetből, amelyet különleges értékei miatt fokozottan védeni kell (pl: taposástól, tiprástól) s csak bizonyos időszakban eseti legeltetést bír el. Azonban fontos szempont, hogy a gyepkímélő legeltetéssel is lehet gazdaságilag önfenntartó állomány-gazdálkodást végezni.

II.5. A terület ökológiai-rehabilitációs képességének vizsgálata

A legeltetés csökkenése, majd elmaradása tájváltozáshoz még nem, csak vegetációváltozáshoz vezetett. A 2003-as állapot feltérképezése jó egy majdnem kezeletlen állapot vegetációszerkezetének rögzítésére és az 5 év múlva megfelelő létszámú birka vagy birka és marhaállomány hatásai a közel optimális szintet fogják jelezni. Indikátor fajként az ugartyúkot jelölhetjük meg, hiszen megjelenésekor a túllegeltetett állapot felé billent a használat, amely átlagos legelőterületnél nem probléma, de a speciális löszfoltok fennmaradása miatt ez problémás lehet és csökkenteni kell a terhelési szintet. Megoldása ennek a kényes növényszerkezet fenntartásának a szezonális használat. Az elősegítheti a ritka ugartyúkok visszatérését és megóvhatja a nyárközéptől alig legeltetett padkás formációk állapotát is. Hangsúlyozni kell, hogy a kaszáló típusú gyepek használata folyamatos és változásmentes volt, nem állatállományfüggő feltétlenül. Ezek a munkák folyamatosak voltak a Nemzeti Park saját vagyonkezelésű kaszálóin. A változások a legelő típusú gyepek vonatkozásában voltak, ahová több éven keresztül sem magánvállalkozó, sem szövetkezeti szerveződés, Rt, sem pedig a Nemzeti Park nem tudott legelő állatállományt juttatni. Ez és a birkatartás közgazdasági vonatkozásai voltak magyarázatai az alullegeltetettség kialakulásának a legelő típusú gyepek esetében. Ez nem speciálisan Csejti probléma, általános érvénnyel használható regionális állapotokra is.

II.6. Megvalósítási eszközök és technológiák

III. LEGELŐ ÁLLATTARTÁS FEJLESZTÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI

III.1. Az állattartás lehetőségei

III.1.1. Lehetőségek

A füves területek kialakulásában, fenntartásában a klimatikus és edafikus természeti tényezők mellett legmeghatározóbb szerepe az évszázadokon keresztül alkalmazott kezelésnek, az ott folyó gazdálkodásnak volt. A természetvédelem és az agrárgazdálkodás együttműkösdése nem csak kötelezettség, hanem, hanem nemzeti érdek is az EU-csatlakozás időszakában. A kedvezőtlen adottságú termőföldek szántóföldi művelési ágból való kivonása Magyarországot is érinti, hiszen több, mint egymillió hektárnyi területről van szó hazai viszonylatban. A felhagyandó területekről valahogyan gondoskodni kell. A lehetőségek köre viszonylag tág: a területeket gyeppé kell alakítani, vagy erdősíteni kell. A legeltetés a gyepek kezelésének egyik legkézenfekvőbb módja. Füves pusztáink természeti értékeinek megőrzését az argráriumból élő népesség létszáma, az állattartási kedv és az ehhez kapcsolódó legeltetés valósíthatja meg. A füves területek védelmén belül természetvédelmi szempontból a természetes gyepek, illetve extenzív gyepgazdálkodási rendszerek fenntartás a legfontosabb feladat, ugyanis ezek olyan sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek a biodiverzitás védelme szempontjából lényegesek.

Mind a dombvidéken, mind a síkvidéken a természetes gyepek fűtermését legcélszerűbb legeltetéssel hasznosítani. A legeltetett fű nem csak a legtermészetesebb takarmány a juhoknak, hanem az állat egészségére is jó hatással van. A legelés közbeni mozgás, a szabadban való tartózkodás szilárd szervezetű, egyes betegségekkel szemben ellenálló állatállomány tartását is jelenti. A legelőn való jelenléttel természetszerű tartást valósítunk meg. Emellett, mint önkiszolgáló módszer, munka- és energiatakarékos, tehát olcsó.

A megfelelő tájhasználat kialakításánál maximálisan figyelemmel kell lenni a terület fokozott érzékenységére, ennek érdekében az előírások betartására. (Pl. tilos a terület téli legeltetése, taposása, korai kaszálása, műtrágyázása, öntözése, stb.).

Ezeket figyelembe véve nem célszerű olyan állattartó telepeket ide tervezni, megvalósítani, ahol télen-nyáron ott van az állat és az emberek ott laknak, mert sérülhet a gyep az emberek durva beavatkozása miatt (pl: a nehéz megközelítési lehetőség miatt gépekkel összevágják a gyepet, a tiltás ellenére csak legeltetnek télen, stb. Az ilyen jellegű emberi tényezőt ki kell zárni) A program kialakításánál magántulajdonú állatállományokra kell alapozni, mert cég által biztosított állatállományok,épületek, eszközök napszámosokkal jövedelmezően nem üzemeltethetőek hosszú távon. Ehhez olyan közgazdasági környezetet kell kialakítani, (központilag, helyileg: támogatások, hitelek, stb.), hogy akik érdekeltek lehetnek a témában mozduljanak rá saját gazdasági érdekük miatt is. Elképzelés szerint város közeli helyeken lehetne a gazdák téli hodálya, ahol nincs, vagy kevés a legelő, de könnyű a téli állományellátás a megtermelt takarmányokból (abrak, széna, szilázs, szalma). Egy juhász (lehetőleg tulajdonos) 250-300 db termelő juhot el tud látni, családi alapon a dupláját.

A városközeli telepéről április közepén-végén (időjárástól függően) hajthat ki Ecsegre, Csejtre a "nyáriszállásra" ahol egyszerű, könnyűszerkezetű épület (környezetbarát, tájba illő építmény, technológiai elemek) kell a rendelkezésre állnia a juhok részére. Ennek alapvető funkciója, hogy védje a juhokat az esőtől, széltől, melegtől (nádtető erre tökéletesen alkalmas). Ez a nyári szállás (pl. 300 db juhra) a gazda számára kijelölt (bérelt) terület közepén lenne felépítve a számára kijelölt pl. 4 db legelőkert találkozási pontjában.

Így elérhető, hogy a juh (szarvasmarha) a hodályból egyből a legelőre lép, nem kell kilométereket gyalogolni a táplálékért kijelölt szűk úton, ahol tönkretenné a gyepet is. Ha egy-egy területen 5-7 db. ilyen egység kialakításra kerülne, ellési, állategészségügyi kezelések időszakán kívül a tulajdonosok összefoghatnának, s csak őrzést, vagyonvédelmet kell biztosítani (csökkentett létszámmal). A kialakított rendszer lehetővé teszi, hogy a juhok, szarvasmarhák az igényüknek megfelelőnapszakokban önállóan legelnek, közlekednek a kijelölt legelőszakaszon. (Hajnalban, késő este - nem pedig akkor, amikor a pásztor ráér, vagy kedve tartja.) A többi gazda a felszabadult időben egyéb munkákat tud végezni. (Pl. takarmánytermesztés, építkezés , karbantartás, stb.)

III.1.2. A legeltetés

A legeltetés a gyepek kezelésének legelterjedtebb módja. Hatását hosszabb időn keresztül fejti ki, mint a kaszálás vagy az égetés, kivéve a kis területekre korlátozódó, nagy állatlétszámmal való legeltetést. A legeltetés a taposás révén a talaj szerkezetére is hat. A legelő állatok szelektívek (viselkedésökológiai sajátságai következtében a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik), ezért a legelő vegetációja bizonyos mértékig mozaikos jellegű, ami növeli a terület diverzitását. Ehhez hozzájárul az itató, illetve a sózóhelyek és a karámok elhelyezkedése is.

Az állatfaj, a fajta, a létszám, a legeltetés technológiájának és idejének megválasztásával, illetve kombinálásával befolyásolni tudjuk a terület térbeli szerkezetét. A gyakorlatban azonban a rendelkezésünkre álló lehetőségeket kell a lehető legmegfelelőbb módon alkalmazni.

Általánosságban kijelenthető, hogy a legelők természetvédelmi kezelését elsősorban a növényzet összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához kell igazítani. Sajnos, a mezőgazdasági gyakorlat napjainkban jobbára csak az utóbbit tekinti céljának, de a természetvédelmi értékek megóvása több szempont figyelembevételét igényli, mint a termelésközpontú mezőgazdasági művelés. Hosszú távon azonban a gazdálkodónak és a természetvédőnek egyaránt érdeke, hogy elkerülje a túllegeltetést, de az alullegeltetést is.

A legeltetés természetvédelmi hatásainak megítélésénél fontos szempont az alkalmazott legeltetési mód figyelembevétele is.

Rendszertelen legelésről a vadon élő állatok, illetve a nagy területen szabadon eresztett háziállatok esetében beszélhetünk. E legeltetési módszer jellemzője, hogy az állatok legelési nyomása viszonylag alacsony, a habitat struktúrájának alakulását elsősorban a legelő állatok szokásai határozzák meg, ennek megfelelően egyes kisebb területeket túllegelhetnek, míg máshol csak enyhén legelik a területet.

A hagyományos legeltetési módok között az ún. szabad és a szabad láb alóli legeltetést különböztethetjük meg. A szabad legeltetés lényege az, hogy a pásztor bizonyos tervszerűséggel néhány nap alatt végigjárja az állománnyal a legelő különböző részeit. Ehhez igen hasonló a szabad láb alóli legeltetés, amely csak annyiban különbözik, hogy a pásztor lassan terelgeti az állományt a legelőn, így az menet közben, "láb alól" kénytelen legelni, s nem szóródhat szét kedvére. Ha nem túl nagy állatlétszámmal történik a legeltetés, akkor az eredmény változatos szerkezetű és magasságú gyep kialakulása lesz. E módszerek sajátossága, hogy a kevésbé ízletes vagy szúrós, fás szárú növények terjedésének kedveznek, a legelőn nem lehet növedékeket elkülöníteni. Előnye, hogy nem kell a tájképi értéket csökkentő kerítéseket felállítani, és egyes érzékeny területek kihagyhatók a legeltetésből, az állatokat terelő személlyel való egyeztetés után. Figyelmet kell fordítani a kihajtás útvonalának megtervezésére is (célszerű a területet más-más irányból megközelíteni a taposáskár csökkentése érdekében). Ugyanez vonatkozik az itatóhelyek megközelítésére is. Kerülni kell a napi kétszeri kihajtást, ezért a jószágot a legelő más-más területén kell deleltetni.

A szakaszos legeltetés keretében a legelőt legeltetési egységekre osztják, amit sokszor látható módon (karámokkal, kerítéssel vagy fasorokkal) is jelölnek. Ennek az a lényege, hogy az egyes szakaszok lelegelése után bizonyos időt (általában 30 napot) hagynak a regenerációra. Hátránya, hogy tájképi szempontból zavaró a legelési szakaszok szabályos hálózata. Célszerű a fix karámok helyett a villanypásztoros lekerítést alkalmazni, mivel könnyen költöztethető, így maradandó építményt nem kell létesíteni. Használata ugyanakkor lehetővé teszi az adott időszakban érzékeny gyeprészek (pl. nedves területek vagy védett madár költőhelye) kikerülését. A szakaszok kijelölésénél figyelmet kell fordítani arra, hogy egy faj teljes élőhelye ne kerüljön be egy szakaszba, pl. egy domboldal esetében a lejtőtől a tetőig haladó szakaszokat célszerű kijelölni a vízszintes kijelöléssel szemben. A szakaszos legeltetés előnye az, hogy az adott gyepen egyidejűleg különböző magasságú növényzettel borított részeket hoz létre. Ez elsősorban a gerinctelenek szempontjából fontos, mivel a fajok többsége adott gyepmagasságot és a tápláléknövény bizonyos fejlődési stádiumának jelenlétét igényli, vagy a legelő mozaikosságát kedveli.

Adagolt etetésnél, illetve sávos legeltetésnél csak kisebb szakaszokat alakítanak ki a legelőn, amelyek csak néhány napi táplálékot szolgáltatnak az állománynak. Ezekben a rendszerekben az állományt mindig csak a legelő egy-egy kis szakaszán tartják, ahol az kénytelen mindent lelegelni. E módszerek hátránya, hogy alkalmazásukkor meglehetősen homogén terület marad vissza, ahol a védett növényfajok túlélési esélye minimális, továbbá nagy taposási kárt szenvedhetnek a földön fészkelő madarak. Ez a módszer igen nagy energiaráfordítást igényel, mivel gyakran kell az állatoknak új legelőterületet kijelölni. Ugyancsak nő a túllegeltetés veszélye, s a kis területen levő, viszonylag magas állatlétszám jelentősen növeli a taposáskárt.

A kerítések alkalmazásakor a terület, illetve az állatok őrzése is nagy ráfordítást igényel.

Pányvázásos legeltetés esetén az állatokat napközben megfelelő helyen, 5-10 m-es lánccal vagy kötéllel kötik ki a legelőn. E módszer előnye, hogy a legelés pontosan ellenőrizhető, csak kis területet vesz igénybe, és az érzékeny részeket ki lehet hagyni. Ezzel az eljárással tetszőleges mozaikosságú gyep alakítható ki. A hátránya elsősorban az, hogy a jószág maga után húzza a láncot, ami növeli a taposásból származó veszélyt, mivel tönkreteheti a madárfészkeket, letörheti a lelegeletlen magasabb növényeket stb. Ez a fajta legeltetés igen időigényes módszer.

A legelő állatok trágyája igen fontos tényező a gyepek élővilága szempontjából. Nagyon sok rovarfaj (ganajtúrók, legyek stb.) az egyes állatfajok trágyájához kötődik, és számos rovarevő madárnak ez fontos táplálékbázist jelent. Ezen rovarok előfordulását, minthogy legtöbbjük járatokat készít a talajban, a megfelelő trágya jelenléte mellett a talajtani jellemzők is meghatározzák.

Napközben a jószágok tetszőleges helyen szórják el trágyájukat a legelőn. Éjszaka azonban, tekintve hogy általában összeterelik az állatokat, egy helyen koncentrálódik a trágya, így a nagy mennyiségű szerves anyag megváltoztathatja a terület vegetációját. Ezért az érzékeny gyepeken nem megengedhető a karám elhelyezése. A kezelni kívánt füves területen kívül elhelyezett karámmal szerves anyagot távolítunk el a területről. Ha a bekerített legelőn az állatok által kiválasztott éjszakázóhely (elsősorban a juhok csoportosulnak kis területre) kiemelkedő értékű, azt külön be kell keríteni, hogy az állatokat távol tartsuk tőle.

Az egyes állatfajok alkalmazhatósága között nagy eltérések mutatkoznak az állatok diurnális tevékenységi ritmusa, térhasználata, táplálkozási viselkedése függvényében.

Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága

Az egyes állatok által felvett táplálék mennyisége a táplálék minőségétől és a bendő befogadóképességétől függ. Az állatok általában szelektíven legelnek, a rendelkezésre álló növényfajok közül némelyeket előnyben részesítenek, másokat elkerülnek. A tápláléknövény kiválasztása határozza meg az állatnak a növényzetre kifejtett hatását, valamint a herbivor populáció energiaáramlását és a táplálék minőségét.

Az állatok nemcsak a növényfajok között válogatnak, hanem az egyes növényi részek között is (sokszor előnyben részesítik a leveleket az egyéb részekkel szemben). Ugyanakkor jelentős eltérés lehet az egyes növényi szervek iránti preferenciában a vegetációs periódus különböző időszakaiban; általában a zöld levél a legkedveltebb növényi alkotórész. A szelektív táplálkozás egyes növényfajok regressziójára vezet, míg mások előretörhetnek (Duncan, 1992).

A táplálékpreferencia megnyilvánulásának jelentős korlátját jelenti a kis kiterjedésű legelő meghatározott típusú vegetációja. A preferált fajok hamar "elfogynak" a területről, ezért a fogyasztók át kellett térjenek a kevésbé kedvelt fajokra. Az opportunista fajoknál (pl. kecske) zökkenőmentesen zajlik le, míg a szelektívebbek esetében (szarvasmarha, juh) állapotleromlást is magával von a kevésbé kívánatos táplálékra való átállás.

A különböző állatfajoknak eltérők a legelési szokásai, de e tekintetben még sokszor a fajták között is nagy eltérések mutathatók ki. Ennek következtében minden fajnak, illetve fajtának más hatása van a füves területekre. Az egyes fajok és fajták eltérő táplálékválasztása, illetve legelési módja meghatározza a gyep fajösszetételét és szerkezetét (pl. minél kevesebb időt tölt el egy faj legeléssel, annál kisebb a taposáskár).

A juhok a talajhoz közel rágnak, és a rövid, lágy füvű legelőket kedvelik. A durvább, magasabb növényzetet lehetőség szerint elkerülik, így általában a rövid füvű és a magasabb növényzet mozaikját hozzák létre, amelyben általában túl- és alullegelt részek is előfordulnak. Amennyiben túl nagy egyedszámban tartják a juhokat a legelőn, a kevésbé kedvelt növényzetet is lelegelik, s a növényeket mintegy 1 cm magasságig visszarágva a legelést rosszabbul tűrő fajok visszaszorulását idézik elő. Fás szárú növényeket szinte egyáltalán nem fogyasztanak. A táplálékmegoszlás egy cserjés homoki gyep esetében például 86% lágy szárú, 6% nyársarj és 8% egyéb növényből tevődött össze.

A mozaikosra legelt élőhelyszerkezet kedvező számos gerinctelen faj, illetve a vadludak és néhány partimadárfaj számára.

A juhlegelőkön elszaporodhatnak a magasabb vagy fás szárú növények, mivel azokat az állatok elkerülik. Ezért a juhok a felhagyott legelők helyreállítására nem alkalmasak. A durvább növényzet visszaszorítására célszerű vegyes legelőközösséget létrehozni néhány szarvasmarhának vagy szamárnak, kecskének és igénytelenebb lófajtának a nyájjal együtt tartásával. A nagyobb testű jószág a cserjés, felverődött növényzetet megnyitja, és így hozzáférhetővé teszi azt a birka számára. A juhok végleges fogazata hároméves korra alakul ki, így az ilyen korú állatok a legmegfelelőbbek a durvább növényzetű legelő hasznosítására.

A birka elszórja trágyáját a legelőn, más állatfaj nem szívesen legel utána.

A patás háziállatok közül a juhok fejtik ki a legkisebb taposási nyomást a talajra. A laza szerkezetű talajokon célszerű kis testű fajtákat tartani, amilyen például a rackajuh, amely gyakran a kitenyésztett merinói testtömegének csupán a felét teszi ki.

A juhok nem alkalmasak a nedves gyepek legelésére, elsősorban a májmétellyel szembeni érzékenységük miatt.

A juhok alkalmazása mellett szól, hogy az összes alkalmazható háziállatfajta közül a legkönnyebben kezelhetőek. Hegyvidéki területeken hegyi fajták, pl. az erdélyi racka vagy a cigája kis testű változata alkalmazható.

A szarvasmarha a magasabb, erősebb növényzetet is elfogyasztja. Legeléskor nyelvével körbefogja a növényzetet, majd letépi a csomót, ezért a rövid füvű területeken nem képes táplálkozni. Legelés közben egyenletesen eloszlik a területen, ezért a legelőt egyenletesebben használja, mint a juh. A szarvasmarha általában magasabb (kb. 30 cm-es) füvet igényel, mint a birka, amely jobban kedveli a rövid füvű (kb. 15 cm-es) legelőket, s a túl magas vegetáció (40 cm felett) nem előnyös a számára. Legelési szokásai miatt a szarvasmarha alkalmasabb a nedvesebb, magasabb füvű területek legelésére és a gyep struktúrájának fellazítására.

A szarvasmarha legelési stratégiája lehetővé teszi, hogy a magas növényzetű, cserjés területeket megnyissa, így ideális a felhagyott legelők állapotának javítására. Ugyanakkor szelektív táplálkozása következtében mozaikos gyep kialakulását eredményezi. A marhalegelőt zsombékosodás jellemzi, mivel az állatok egymás nyomába lépnek, ugyanakkor a zsombékos területeken a zsombékokat széttaposva több növényfaj megjelenését is lehetővé teszik. Ez viszont egyes területeken, például ahol a zsombékok érdekes gerinctelen közösségeknek adnak otthont, káros is lehet (Kirby, 1995).

A szarvasmarha taposása jóval jelentékenyebb a kisebb testű fajokénál, de mivel kevesebb állat tartható egy területen, csökken a madárfészkek vagy a ritka növények stb. széttaposásának veszélye. Laza talajon (pl. homokbuckák) viszont nem legeltethető, mivel jelentős eróziót okoz.

A szarvasmarha legelés közben tetszőleges helyen szórja el a trágyáját, de az ún. gulyafolt környékén nem legel, így megnövekedett tápanyagtartalmú, magasabb füvű kis területek keletkeznek.

A fiatal állatok és egyes élénkebb vérmérsékletű fajták jóval többet mozognak, mint mások, így jóval nagyobb a taposási hatásuk is. A legnyugodtabbak a tejelő tehenek.

A bivalyok táplálkozási szokásai sokban megegyeznek a szarvasmarháéval, azonban sokkal inkább kedvelik a nedves gyepeket, és a tavak, tócsák, erek, csatornák környékét részesítik előnyben. Szívesen dagonyáznak, gyakran ún. legelőtavakat alakítanak ki. Természetvédelmi szempontból inkább a vizes területek kezelésében célszerű az alkalmazásuk. Nehezen kezelhető jószágok.

A lovak nagyon szelektíven legelnek. Egyes növényfajokat teljesen "kifalhatnak" a területről (Kirby, 1992), ezért célszerű a nagy botanikai értékű területeken a legeltetésüket kerülni. Hajlamosak egyes területeket túllegelni, míg másokat szinte érintetlenül hagynak. A lovakkal történő legeltetés általában gyomosít. Legeltetésükre a nagy kiterjedésű, komplex területek vagy a viszonylag kis növénytani értékű gyepek a legmegfelelőbbek.

A lovak által kifejtett taposási nyomás általában a szarvasmarhák és a juhok közötti mértékű, de ez nagyban függ a fajtától. A domboldalak legeltetésére a lovak a legalkalmasabbak.

Az egyes lófajták között igen nagy viselkedésökológiai eltérés tapasztalható. A telivér lovak igen igényesek, nehezen kezelhetők. Természetvédelmi szempontból a régi pónifajták a legalkalmasabbak, mivel ezek a fás szárú, illetve a durvább szerkezetű növényeket is szívesen fogyasztják, és felnyitják a felverődött, bokros területeket. Ezért a felhagyott területek helyreállítására különösen alkalmasak.

A kecske igen agresszíven legel. Általában nem kívánatos a legelőkön, mert szinte válogatás nélkül mindent lelegel, de jó szolgálatot tehet a fás szárú növényzet terjedésének megakadályozásában.

A kecskék a fásszárúakkal és a lágyszárúakkal egyaránt táplálkoznak (Fraser, 1980). A fűféléket átlag 3-5 cm magasságig harapják vissza. Amennyiben lehetőségük van rá, körülbelül azonos arányban táplálkoznak a fafajok leveleivel és fiatal hajtásaival, mint a lágyszárúakkal. A táplálékban, amíg erre lehetőség van, válogatnak (a fiatal hajtásokat keresve). A fűfélék bőséges jelenlétében is jelentős mennyiségű fás szárú növényt esznek, a lágyszárúak kilegelése után pedig zökkenőmentesen képesek áttérni a fásszárú-diétára. A fafajok lombját kb. 1,6 m magasságig képesek lelegelni. Az ennél magasabb fiatal fákra rátámaszkodnak, s azokat lehajtva jutnak a leveleikhez. Elsősorban a magasabb térszinteken levő növényzettel táplálkoznak, mivel innen jó rálátásuk van a környezetükre. A táplálékmegoszlás egy becserjésedő homoki gyep esetében a következő volt: 45% lágyszárú, 26% nyársarj, 21% boróka, 8% galagonya.

A kecskék nehezen kezelhetők, szinte minden típusú kerítésen ki tudnak jutni, és könnyen eltanulják egymástól a "szökés" módozatait. Terelésük is sokkal energiaigényesebb, mint a juhoké.

A liba az alacsony füvű legelőket kedveli. Minthogy a füvet tövig rágja, nagy tömegben tartva a legelőt teljesen tönkreteheti. A trágyája szinte kiégeti a gyepet, így a legelő a libákkal való legeltetés felhagyása után igen nehezen regenerálódik, s nitrofil gyomok terjednek el rajta.

A több fajból, illetve fajtából álló legelőközösség alkalmazása esetén a különböző állatok legelési stratégiájának kombinálásával a gyepszerkezet a kívánt módon alakítható. Így a felverődött, cserjésedő juhlegelőkön célszerű néhány szarvasmarha tartása. Erős bokrosodás esetén kecskéknek a juhnyájhoz adása lehet eredményes (a kecskékhez nem szokott juhnyáj esetében gondot okozhat a kecskék agresszív viselkedése, ezért célszerű szarvatlan kecskéket alkalmazni). A legelőközösségek alkalmazásánál figyelmet kell fordítani az egyes fajok komplementaritására: mivel más-más növényeket kedvelnek, elszegényedett fajösszetételű, egyenletes gyep kialakulását eredményezheti az, ha nagy létszámmal legeltetünk.

A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során nemzetközileg elterjedt módszer az ősi jellegű, ellenálló, ún. génbank háziállatfajták használata. Amennyiben a területen vagy a környékén élő gazdálkodók érdekeltek a saját háziállataikkal való legeltetésben, úgy célszerű (és esetleg gazdaságos, bevételt hozó) ennek az állománynak a legeltetése. Az előbbiekkel való kezelés több szempontból is előnyös lehet:

- az ősi jellegű, őshonos fajták alkalmazkodtak legjobban a területi adottságokhoz, ellenállók és nem igényelnek különösebb gondozást;

- a génbank jellegű fajták fenntartása gazdaságosabbá tehető;

- idegenforgalmi jelentőséggel bír a természetvédelem bemutatása során.

Nemzetközi viszonylatban az alábbi fajtákat alkalmazzák leggyakrabban a védett területeken (Le Neveu és Lecomte nyomán):

- szarvasmarha: Felföldi (Highland) marha, Galloway, Camargue-i, Bretonne Pie-Noire, Casta, Heck (újból kitenyésztett őstulok), Andalúz;

- ló: Camargue, Fjord, Shetland, Exmoor, Dartmoor, Felföldi, Connemara pónik, tarpán;

- juh: Soay, Shetland, feketearcú (Black Faced), Jackobs.

Magyarországon minden gyeptípus kezelésére a rendelkezésünkre áll megfelelő ősi jellegű háziállatfajta. Alkalmazhatóságukat lásd a táblázatban.

III.2. A potenciális használható fajták bemutatása

1. Magyar merinó

Magyarországon a jelenleg 1.070.000 db juhlétszám kb. 86%-a magyar merinó fajtájú. Ez a fajta jól alkalmazkodott az ország klímájához, termőhelyi adottságaihoz. Ezért a tervezetben alap-, kiindulási fajtának ezt kell tekinteni itt az Alföld közepén. Ez fajtatisztán és keresztezési konstrukcióban is jól használható. Jól tűri a hideget, meleget, jó a legelőképessége. Az anyajuhok 50-60 kg/db egyedsúlyúak. Ennél nem célszerűbb nagyobb testűek termelésbe állítása, mert a piacon a bárány 16-30 kg/db átlag 22 kg súllyal értékesíthető (nagyobb súlyra nincs igény), és a 90-100 kg/db súlyú anyától is csak ilyen súlyban lehet értékesíteni a bárányt, de a dupla súlyú anyának lényegesen magasabb az életfenntartó takarmányigénye és a minőségre is érzékenyebb. A fajta genetikai potenciálja lehetővé teszi az egy anyára jutó szaporulatban az 1,6-1,8 értéket - megfelelő tartási-, takarmányozási-, gondozási feltételek biztosításával (jelenleg 1,07 db bárányszületés/anya az országos átlag). Gyapjútermelése: 4-6 kg/db, jó minőségű, 20-26μ finomságú. A fajta alkalmas a 2 évben háromszori ellésre is.

A Magyar merinó keresztezésére szóba jöhető fajták:

2. Német húsmerinó

3. Il de France

4. Német feketefejű

5. Lacaune

6. Brit tejelő (húsjuh)

7. Suffolk

Ezekkel a fajtákkal keresztezve javul a Magyar merinó húsformája, napi tömeggyarapodása, de az igényessége is.

Őshonos fajták:

8. Hortobágyi racka (fehér, fekete)

9. Cigája

A Hortobágyi racka nyájméretű tartása látványos, célszerű lenne a programban, főleg ha számolunk a falusi turizmus fejlődésével - ennek nagyobb mérvű igényével. Jól megközelíthető helyen állat- és hagyományos állatférőhely, szakmai fogások bemutatása. Ezt a fajtát lehet gyengébb termőhelyi adottságú legelőre telepíteni, hagyományosan évente csak egyszer ellethető. Télen ugyanúgy, ugyanolyan takarmányokkal kell etetni, mint a merinót. Mivel kisebb testű, kevesebb a napi takarmányigénye.

III.3. Gazdálkodási szempontok és lehetőségek

Ez a program egészében akkor lesz gazdaságos, ha a benne résztvevő gazdasági egységek (juhászok, gazdák is) nyereségesen üzemelnek - meg tudnak a tevékenységből élni. Ha ezek a gazdálkodók az előírásoknak megfelelően használják a rendelkezésükre álló gyepterületet, épületet, technológiát, akkor a terület is visszanyeri eredeti kultúrállapotát - amitől jelenleg messze áll. Ezen területekre nem lehet úgymond központilag állományokat telepíteni és embereket oda helyezni. Itt meg kell találni azon lehetőségeket, amelyekkel a közelben élők közül vállalkoznak erre a típusú gazdálkodásra. Tehát magántulajdonú, gazdasági érdekeltségű vállalkozásokra kell alapozni, ahol az egyéni felelősség dominál. Itt lehet az indulásnál alapozni a már üzemelő juhtenyésztőkre (akik létszámban még tudnak fejleszteni), illetve új egyéni vállalkozókra.

Hosszú távon elmondható (a többi állatfajtól eltérően), hogy a juhnak korlátlan piaca van. 20 évvel ezelőtt Magyarországon 2 millió db anyajuh volt, jelenleg 906 ezer db. Akkor is, most is ugyanarra a Nyugat-európai piacra termeltünk, mint most. Az EU-hoz való csatlakozás küszöbén jó ha tudjuk, hogy az EU juhhúsból csak 83 %-ban önellátó, a szükségletének többi részét importálja. Másfél év múlva, ha tagok leszünk, először az unión belüli felkínált terméket fogyasztják, csak utána importálnak, tehát a felvevő piac biztosított, akár dupla létszámra is.

Mi a biojuh?

A juh, mint állatfaj az eddigi életkörülményei, szervezeti érzékenysége (a különböző vegyszerekre, sugárzásra) miatt bionak nevezhető, ha hagyományos kezeletlen ősgyepen legel és műtrágya, vegyszer nélküli abrakot, szénát fogyaszt. Az így előállított juhhúsért megfelelő volument összehozva 20-30%-kal magasabb árbevételt lehet elérni, megfelelő, garantált és igazolt szervezeti keretek között.

Jelenlegi támogatások a juhászatra:

- 1500 Ft/db anyajuh + 6 hónaposnál idősebb jerke

- legelőtámogatás (földalapú): 10000 Ft/ha (0,5-1 SzÁ/ha) (ötéves pályázat)

- gépberuházási támogatás: 25%

- SAPARD (bekötő út-építés, tanyavillamosítás - kb. 70% tám.)

EU-s támogatás alakulása hazai hozzájárulással 

év

EU%

M%

21€ (húsjuh)

16,8 € (tejelő)

EU

magyar

összesen

EU

magyar

összesen

2004

25

30

1255

1506

2760

1004

1205

2208

2005

30

30

1506

1506

3011

1205

1205

2409

2006

35

30

1757

1506

3262

1405

1205

2610

2007

40

30

2008

1506

3513

1606

1205

2811

2008

50

30

2510

1506

4015

2008

1205

3212

2009

60

30

3011

1506

4517

2409

1205

3614

2010

70

30

3513

1506

5019

2811

1205

4015

1€ = 239 Ft

III.4. Megvalósítás eszközei

Jelenleg Túrkeve határában kb. 1200 db juh legel. Ugyanez a terület húsz évvel ezelőtt megközelítően 26000 db felnőtt juhot + szaporulatát látta el. Tehát van hová fejlődni. Mint az elején már leírtam 300-as vagy 600-as egységekben lehetne a fejlesztést elképzelni, illetve a kisebb egységek (40-60 db/gazda) megfelelő összefogásával (télen otthon tartja nem főfoglalkozású juhász) nyáron legeltetési egységekbe tömörülnének (termelői csoportok létrehozása azonos termék előállításra - ezt az EU anyagilag erősen támogatja). A program gazdaságosságához szervesen kapcsolódhat az alaptevékenységre épülő egyéb tevékenységek beindítása: pl. szűcsmesterség (bundakészítés, értékesítés) juhfejés - juhtejtermék (gomolya, sajt)-értékesítés.

Turizmus fejlesztése: a tevékenység bemutatása - összekapcsolva az itt előállított termékekből készült bioételekkel (bárányból; Kevi birkapörkölt), vendéglátás (ez kapcsolható lenne a túrkevei gyógyturizmussal, strandfürdő-fejlesztéssel).

Állatbeszerzés: anyagiakkal alátámasztott vásárlási igény esetén a már üzemelő tenyészetekből az igényt (nőivarú juhvásárlásra) előre megrendelve, előlegezve a kívánt fajta (fajtakonstrukció) kívánt darabszámban beszerezhető (ezek a tenyészetek előállítják).

Jerke bárányt vásárolva (kb. 25-30 kg/db) az ár = a mindenkori export felvásárlási egységár + 20-30%.

Felnőtt juh vásárlása esetén ár megegyezés szerint. Jelenleg: 25000-30000 Ft/db + ÁFA. (Pályázattal támogatás nyerhető a beszerzéshez)

Állatértékesítés: bárányexport: a körzetben 3-4 exportőr kereskedő dolgozik - ki kell választani az adott időszakban legtöbbet fizetőt. Vágójuh (tenyészselejt): egyesével helyi rendezvényre (jelenleg 350-400 Ft/kg), nagyobb létszámot: kereskedőnek, vágóhídnak értékesíteni.

29/2000. FM rendelet előírja a kötelező tartós egyedi jelölést, tenyészetenkénti nyilvántartást. A juhok nyilvántartása a tenyésztő feladata, a tartási helyen. Ezt egy központilag biztosított állomány-nyilvántartó füzetben köteles vezetni (állományváltozás korcsoportonként). A tenyésztő, ha közforgalomba akar hozni állatot, köteles bejelentkezni a TIR-be (Tenyészet Információs Rendszer), ahol tenyészetkódot és fülszám-előtagot kap, amelyekkel értékesítheti az egyedeket (marhalevél-váltás + állatorvosi igazolás). Az állományváltozási napló bekerül évente központi feldolgozásra. Ez az alapja a támogatás igénybevételének is. A központ adja ki a tenyésztőnek a tenyészetben használható. A pontosan vezetett nyilvántartás alapján lehet igénybe venni a nőivarú juh-támogatást.

Földterület biztosítása a programhoz: 1.) A gazda, a vállalkozó vásárol termőterületet a tevékenységéhez az adott területen, ha van eladási felajánlás; 2.) A gazda bérbe veszi a szükséges termőterületet.

Hogy kinél melyik lehetőség valósul meg, ez függ a gazda tőkeerősségétől, a támogatási lehetőségektől. Ezt gazdaságossági számítással kell eldönteni, alátámasztani.

III.5. Egyéb termékfelhasználás lehetőségei

- milyen kiegészítő juh termék (pl. gyapjú, hús, biotermékek stb.) keletkezik, van-e reális alapja ezek helyi feldolgozásának, milyen új munkahely teremtésre nyílna lehetőség (Kádas Antal)

III.6. Egyéb tv. tevékenységek

- Ki lehet-e egészíteni a gazdálkodást valamivel ? pl. gyöngybagoly odúkkal, saját kezelésű területen az ürge telepítés után sas műfészek kihelyezéssel, milyen hajtó kutyákat tartsunk, hol lehetne adventív fafajokat irtani, ilyesmi... (Széll Antal)

III.7. Indikáció

- Hogyan ellenőrizhető, hogy több bevétele van az embereknek, jobban élnek a program miatt, hogyan változott a gazdák száma, munkahely teremtő lehetőség, miként alakul költő madarak állománya, gyepek állapota és ezek monitorozásának lehetőségei (Kontos Tivadar)

Elsősorban a gyepek fajösszetételének (néhány faj visszaszorulásának), természetvédelmi állapotának monitorozása az, ami kiválóan bemutathatja a program eredményességét, és mutatószámokkal sikerességi mutatóként alkalmazható.

Másodsorban a program egyik befejező lépése mindenképpen az ürge visszatelepítése lenne, ami önállóan kiváló indikációs faj, és egyébként a faj populáció-dinamikai változásait figyelembe véve természetvédelmi cél is. Ennek megfelelően a kérdéskör önálló fejezetben vizsgáljuk.

A gyepek állapotára utaló indikációs megnyilvánulásokat tekinthetjük egy kölcsönös hatáson alapuló körfolyamatnak. Ahhoz, hogy a természetvédelem szempontjából értékes fajok állományának növekedését vagy visszatérését elő tudjuk segíteni egy adott területen, megfelelő életkörülményeket kell biztosítanunk. Ezeknek a fajoknak az állományváltozásait folyamatosan figyelemmel kísérve viszont következtethetünk a gyepek állapotára is. Ilyen indikációs szereppel bíró fajok a gyepek esetében fajok a túzok (Otis tarda), pólingok, piroslábú cankó (Tringa totanus), goda (Limosa limosa), vagy az emlősök közül az ürge (Spermophyllus citellus).

Mennyi embernek szeretnénk a jövedelméhez hozzájárulni? Elméleti lehetőség: max. 60 fő főfoglalkozású juhász, ezen keresztül közel 250 fő (családtagokkal együtt) + a kapcsolódó szolgáltatások (turisztika, vendéglátás, ipari tevékenység: szűcs, tej- és húsfeldolgozás).

III.8. Legeltetés esetleges lehetséges veszélyei

A Kelemen szerk irányelvek "A legeltetéssel járó károsító hatások" fejezetét idézzük a programunkra vonatkozó esetleges veszélyekkel - hozzáfűzve ezen tényezők egyike sem potenciális veszélyeztető tényező esetünkben:

Jószágkiszállítás: a jószágot ma már többnyire gépjárművekkel szállítják a hodályokig. Emiatt keréknyomokkal gyakran összevágódnak a gyepek. Ázott talajon később is csak ilyen károsodás árán juthat ki a hodályokhoz a jármű. Ezért természetvédelmi szempontból nem kívánatosak a legelők távoli részein, csak hosszú földútszakaszon elérhető állattartó épületek. Ezeknek a fejlesztése csak akkor fogadható el, ha az állattartók elfogadják a területen a járműhasználat korlátozását. Az egyik kiváltási lehetőség a lovas kocsi. A telelőhodályok ilyen helyen különösen károsak. Azokat a puszta szélein célszerű kijelölni, szilárd burkolatú utak mellett. A védett gyepeken viszont általában nem kívánatos a szilárd burkolatú utak létesítése. Az ilyen utak esztétikai szempontból romboló hatásúak, és a meglétük a védett területre csábít olyan közlekedést, amely egyébként elkerülné azt. A létesítéshez töltésre, árokra lehet szükség, s ez durván beleavatkozik a szikesek érzékeny felszíni vízmozgási viszonyaiba. Emiatt a már meglevő burkolt úthálózatot kell felhasználni.

Gyomosodás: elsősorban a hodályok környékén és a jószágállásokon fordul elő. A szikesebb talaj szomszédságában kicsi annak a valószínűsége, hogy a gyomfajok ilyen helyekről, mint fertőző gócokból árasszák el a legelőt. A jobb talajok szárazabb gyepei viszont érzékenyen reagálnak az ilyen szomszédságra. A legelés nyomán is szelekciós előnyhöz juthatnak az ismert legelőgyomok.

Alomszéna- és trágyalerakatok: a mai gyakorlatban gyakran 10 hektárnál is nagyobb területet boríthatnak be, közepes méretű telepek esetén is. Ugyanakkor a szérűskertek a rágcsálók (mezei pocok, ürge) számára nagy vonzerővel bírnak, ezért nagy szerepük lehet a nappali ragadozó madarak és a baglyok táplálékellátásában, védelmében.

Jószágállások: túlhasználatukat váltogatásukkal el lehet kerülni.

A hulladék felhalmozódása: viszonylag gyakran előfordul az állattartó telepek környékén. Ennek elkerülése érdekében legkésőbb a behajtást követő tíz napon belül az állattartónak gondoskodnia kell a hulladék elszállításáról. Ha szükséges, a folyamatos szemételszállítás is biztosítandó.

Taposási kár: A téli legeltetés gyepkárosodást okozhat, elsősorban a nedves talajokon, ahol főleg a nehéz testű jószágok (elsősorban a szarvasmarhák) hagynak mély nyomokat. A szürke marha számára viszont a megfelelő helyeken mindenféleképpen meg kell oldani a legeltetést télen is. A legeltetés egyéb taposási kárt is okozhat, pl. költési időben ott is veszélyessé válhat, ahol fészkelőhelyek találhatók. A nyugodt, távolságtartó legelés során a fészkek kitaposásának kicsi a valószínűsége, de a terelt jószággal előfordulhat, hogy nincs tekintettel a tojásokra, a fiókákra, vagy a vergődő madárszülőkre.

A túllegeltetés relatív és abszolút mértékű is lehet. A relatív túllegeltetés a szikes gyepek mozaikos vegetációszerkezete következtében csak bizonyos társulásokban, talajtani képződményekben okoz károsodást. Különösen a szikesek jellemző eróziós képződményei, elsősorban a padkák és a szikerek veszélyeztetettek. A társulások közül a sokáig nedvesen maradó szikfokra hat leginkább a legeltetés. A relatív túllegeltetés a legelő fajtól is függ. Szarvasmarha esetében a romboló hatás gyorsabban jelenik meg, mint a kisebb testű juh vagy kecske legeltetésekor. A relatív túllegeltetés pl. a sziki erdőssztyepek nagyméretű ernyősein élő táplálékspecialista lepkéket érinti taposás formájában. Különösen veszélyezteti ez a nagy szikibagolylepkét (Gortina borelii lunata), amelynek a sziki kocsord (Peucedanum officinale) gyökérnyaki tájékán található járatait a taposás elroncsolhatja, így a bábból történő kibújás után az imágó nem tud kijutni a tápnövényből. A sziki erdőssztyeptársulások állományainak legeltetése még esetenként és kevés jószággal sem fogadható el!

Abszolút túllegeltetéskor a gyeptakaró bármely társulása sérülhet. A füves szikespusztai és az ürmös szikespusztagyepeken valamint a pimpós szikárgyepeken a sérüléseket moha- és zuzmófajok, továbbá egyéves legelőgyomok töltik ki. A túllegeltetés a szúrós, évelő legelőgyomok felszaporodásának is különösen kedvez.

Alullegeltetés, vagy a legeltetés elmaradása: nem egyforma érzékenységgel reagálnak rá a szikes gyepek. Még csak társulásokhoz vagy a talaj legfelső rétegének vastagságához sem köthető a változás mértéke. Vannak olyan ürömgyepek, cickafarkos füves szikespuszták, szoloncsák szikfokok stb., amelyek több év, esetleg több évtized alatt sem változnak érdemben. Mások a felhagyás után egy-két évvel már teljesen megváltoznak, és pl. egy korábban éveken át jó ugartyúk-költőhelyről a faj egyik évről a másikra elmaradhat.

Karámok: terjed az alkalmazásuk. Növelik a gyomos foltok arányát, az extenzíven használt pusztán jelenlétük idegen, tájképileg zavaró. A 70-es és a 80-as években terjedtek el a kerítésekkel tagolt szakaszos legelők. Ezek a kerítéshálózatok nem csak tájképileg zavarók. A vadon élő állatok közül sok idegenkedik a kerítésektől, ilyen pl. a túzok is. A kerítések mellett mozgó állatok gyakran kikoptatják a gyepet. Ilyen helyeken a szakaszolt használat hatása tartósabb lesz. Ráadásul a szakaszolt legelőkön többnyire jóval kevesebbet mozog a jószág, ezért a túllegeltetett és a túltrágyázott, valamint az elégtelenül legeltetett foltok terjedelme megnő.

IV. AZ ÜRGE SZEREPE A TÁJREHABILITÁCIÓS PROGRAMBAN

IV.1. Az ürge

Az ürge (Spermophilus citellus) a rágcsálók rendjébe, mókusalkatúak alrendjébe és a mókusfélék családjába tartozó faj. Testhossza kb. 20-22 centiméter, bozontos farka 6-7 centiméter hosszú. Tömege 250-400 gramm. Színe sárgásszürke, alul rozsdássárga árnyalattal. Háta szabálytalan, elmosódott foltokkal tarkított. Álla és nyaka elülső része fehéres színárnyalatú. Szemét világos árnyalatú gyűrű fogja körbe. Az ürge élőhelyei a rövidfüvű sztyeppek Délkelet-, Kelet-Európában. Elsősorban a nagyobb kiterjedésű síkságokat kedveli, de dombvidékeken is előfordul. A középhegységeket már nem kedveli ennyire, bár a napsütötte legelőkön itt is előfordul. Egy adott területen történő megtelepedésének illetve megmaradásának feltétele, hogy élőhelyén a fű ne legyen túl magas vagy sűrű, de túl ritka sem. Az erdőt és a vizes helyeket elkerüli. Előszeretettel készíti üregét száraz homok- vagy vályogtalajokon, réteken, legelőkön, lucernaföldeken. Az üregbe való bemenetel előtt az ürge gyakran kellemetlen, szúrós szagú vizelettel jelöli meg területét. A maga ásta, folyosószerű járat igen hosszú lehet, és mindig egy kamrában végződik. Ezt puhára kibéleli, és az éjszakát itt tölti. A téli álmát szintén ebben a kamrában alussza. A bejárat előtt sosem találunk földet, mivel azt pofazacskóiban az üregtől távolabbra szállítja. Az ürge kimondottan nappali állat, már jóval napnyugta előtt visszatér üregébe, és csak teljes kivilágosodás után hagyja el azt. Táplálékául főleg növények - magvak, bogyók, zöld növények, gumók, hagymák, gyökerek - szolgálnak, de emellett állati eredetű eleséget is fogyaszt. Ez lehet rovar (sáska, tücsök), de megfigyelték már azt is, hogy egereket, földön költő madarakat zsákmányolt, vagy ezek fészekalját fosztotta ki. Az ürge vackában magányosan él, de az azonos élőhelyen lévők kolóniákat alkotnak. Ha nem zavarják meg őket, gyakran láthatók amint kisebb csoportokban foglalatoskodnak. Sűrűn felágaskodnak, és ha veszély fenyeget, éles füttyentést hallatnak. Erre a jelre az egész csapat megiramodik, és fejjel előre menekül a kotorékokba. Az ürgék tavasztól őszig aktívak, ezért a szaporodáshoz kevés idő áll rendelkezésre. Emiatt általában évente egy alom születik, mely 6-8 újszülöttből áll. A kicsinyek szűk hónapos vemhesség után jönnek világra, csupaszon és zárt szemmel. Kb. három hétig szopnak, utána kezdenek el kimászkálni az üregből. Gyorsan nőnek, és őszre már csaknem elérik végleges fejlettségüket. Az eddig az anyjukkal lakó fiatalok saját üreget ásnak maguknak, és ezután önálló életet élnek. A téli hónapok alatt téli álmot alszanak, és testük tartalékait élik egészen a tavaszi ébredésig. A mély földalatti üreg megvédi őket a fagytól, melynek bejáratát még el is tömik a pihenő megkezdése előtt. Az első éves, még nem teljesen kifejlett ürgék belső nemi szervei még a téli álom alatt el kezdenek fejlődni, így a tavaszi ébredés után már érett spermiumokkal rendelkeznek és rögtön szaporodásra képesek. Viszonylagos szaporasága ellenére az ürgeállomány számos ellenségének köszönhetően nem képes elárasztani mindent. Szívesen zsákmányolják a ragadozó madarak - különösen a parlagi sas, kerecsensólyom - ragadozó emlősök, de régebben az ember is gyakran pusztította bundája és állítólag igen ízletes húsa miatt. Az intenzív mezőgazdaság által alkalmazott technikák is jelentősen hozzájárultak állományának csökkenéséhez. A legnagyobb ellenségük azonban a kedvezőtlen időjárás. Ha hideg idő köszönt be sok csapadékkal, és a nedvesség behatol az ürgék otthonaiba, akkor a kihűlés hamar végez a dermedt állapotban pihenő állatokkal. A nagyobb nyári záporok is sok áldozatot szednek közülük.

IV.2. Az ürge természetvédelmi értékelése

Az ürge korábbi megítélése lényegesen különbözött a mai állásponttól, amikor is egyértelműen a mezőgazdaság egyik kártevőjeként tartották számon. A magyarországi állomány az élőhelyek nagyarányú eltűnése miatt erősen megritkult, ezért a fajt 1982-ben védetté nyilvánították. Az Európa Tanács Berni Egyezményének II. függeléke a szigorúan védett fajokról listáján szintén szerepel az ürge. Több értékes, ritka ragadozómadarunknak, így elsősorban a kerecsensólyomnak és a parlagi sasnak is egyik fő zsákmányállata az ürge. A madarak stabil populációinak megteremtéséhez nélkülözhetetlen, hogy biztosítva legyen a számukra kedvező táplálkozóhely, ezért a kerecsensólyom és a parlagi sas védelméhez nélkülözhetetlen az ürgeélőhelyek megőrzése, újak létesítése. A földalatti járatokat készítő állatok tevékenysége hatással van a talaj vízháztartására. Az ürgék eltűnésével a pusztai gyepek fajösszetételének változása következhet be, mely az élőhely átalakulásához vezet.

IV.3. A kipusztulás körülményei

- Hogyan és mikor tűnt el a vidékről az ürge (Kontos Tivadar)

A témakör vizsgálatakor elsődleges szemponttal kell figyelembe venni mikor pusztult ki az ürge, és milyen körülmények játszottak közre a faj térségből való eltűnésekor.

IV.4. A telepítés létjogosultsága

Mint az a fentiekből is kiderül elsősorban az a cél, hogy terület természeti állapota tekintetében a védettség létrejöttekor, és az azt megelőző állapotokat idézzük fel. Az ürge részben mint természetvédelmi szempontból védendő faj, részben mint a legjelentősebb indikátorfaj játszik szerepet programunkban.

Az ürgét (Spermophilus citellus) néhány évtizede még mezőgazdasági kártevőként tartották számon. A magyarországi állomány az élőhelyek számának drasztikus csökkenésével erősen megritkult, ezért a fajt 1982-ben védetté nyilvánították (1982. évi 4. törvényerejű rendelet). Az ürge magyarországi állomány-változásának országos szintű monitorozása tehát a védett faj fennmaradásához szükséges intézkedések megtételére hívhatja fel a figyelmet.

Több különösen értékes, ritka ragadozómadarunk, így elsősorban a kerecsensólyom (Falco cherrug) és a parlagi sas (Aquila heliaca) egyik fő táplálékállata az ürge, bár valószínűleg egyes helyeken táplálékösszetétel-változást okozhatott az ürgesűrűség csökkenése. A madarak stabil populációinak megteremtéséhez fontos a megfelelő táplálkozóhely biztosítása, tehát a kerecsensólyom és a parlagi sas védelméhez az ürgeélőhelyek visszaállításán keresztül vezethet az út. Az ürgelyukakba - tapasztalataink szerint - a nappali hőség elől behúzódónak a puszta kétéltűi, esetleg hüllői. A bugaci pusztán az ürgelyukak nagy százalékában zöld varangyok (Bufo viridis) figyelhetők meg, míg kint a pusztán, napközben szinte sohasem találkoztunk velük (kivételt csak az esős, párás napok jelentettek). Valószínűnek tűnik, hogy az állatok fennmaradása szempontjából kulcsfontosságú a menedékhelyek megléte. Ezen védett állatcsoportok élő- és táplálkozóhelyének megóvásához, illetve visszaalakításához egyes ürgepopulációk állapota és térbeli helyzetük ismerete nélkülözhetetlen. Az ürgék eltűnésével a pusztai gyepek fajösszetételének változása következhet be, mely az élőhely átalakulásához vezet. A monitorozott ürgepopulációk, lokálisan, előre jelezhetik a várható élőhely leromlást.

A háziállatok számának és a legelők méretének országos szintű csökkenése a korábbi legelők növényzetének magasság- és fajösszetételbeli változását vonja maga után. A gyorsabb változásra, a növényzet felnövésére, az ürgék a terület elkerülésével reagálnak (Kis et al., 1998). Ebben a fázisban az értékes élőhely kaszálással, vagy a legeltetés visszaállításával még megmenthető. A talaj fizikai, kémiai változásaira, a talajvízszint eltolódására az ürgepopulációk érzékenyen reagálnak. Az állatok szigetekre szorulnak vissza, majd kipusztulnak, vagy épp ellenkezőleg, szétterjednek és újabb élőhelyeket népesítenek be (pl. vizes élőhelyek kiszáradása) a változások irányától függően. Az ürge monitorozása így a nem megfelelő kezelésre, illetve a talaj fizikai, kémiai változásaira deríthet fényt.

IV.5. Az ürgetelepítés lehetőségei

Az alábbiakban az Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által kidolgozott telepítés és monitoring módszer ismertetését tesszük meg, mint esetünkben is használatos gyakorlati megvalósítást. Idézzük az MME koncepcióját:

Mintavételi helyek

Az ország minden nagyobb tájegységéről, annak méretével arányosan, a táj szintű élőhelytérképezésnek megfelelő mintaterületeken végezzük a monitorozást. A mintaterületek kijelölésekor, lehetőség szerint, minden tájegységben szerepeltetjük az alábbi jellegű élőhelyeket: túristák által sűrűn és kevéssé látogatott (illetve sűrűn lakott és lakatlan), korábban áttelepített ürgepopulációk élőhelyei, védett és nem védett területek és füves repterek. A mintaterületek végső kiválasztásánál szempont a működő és hozzáférhető adatokat szolgáltató talajvízkutak közelsége is. A füves repterek viszonyítási alapként szolgálnak, mivel az itt élő ürgepopulációk sokkal kevésbé vannak kitéve a jelenleg ható gyors élőhely változásnak (a növényzet folytonos röviden tartása, a terület feldarabolódásának biztos megakadályozása, és a sok esetben jelenlévő vízelvezető csatornarendszer megléte miatti tartósan alacsony talajvízszint a repterek legnagyobb részén várhatóan még hosszú ideig fenn fognak állni). A felmérést ürgelyukszámlálásos módszerrel történik (részletesen ld. később). Egy védett élőhelyen (lehetőleg a NPI szakemberei által javasolt mintavételi négyzetek egyikében) referencia vizsgálatot végzünk, melynek során az ott élő populáción a módszer folyamatos illesztését szakemberek végzik. A fentiek figyelembevételével összesen 100 mintaterület kijelölését, és monitorozását javasoljuk.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Ragadozóvédelmi Szakosztálya már évek óta végez ürge áttelepítéseket (Szitta, 1996), melynek során az állatokat repterekről, gátakról kifogják és arra alkalmas, vagy alkalmassá tett élőhelyekre szállítják át, ahol populációik megerősödve védett ragadozómadaraink fő táplálékforrását jelenthetik. Az egyes Helyi csoportoknál összegyűlt tapasztalatok a monitorozás mintaterületeinek kiválasztásánál használhatók fel, az aktivisták a terepmunkába bevonhatók a monitorozás során.

Az ELTE Etológia Tanszékén öt éve folynak ürgék tér- és időbeli aktivitását befolyásoló tényezők megismerésére irányuló vizsgálatok. Az ország több különböző tájegységén végeztünk vizsgálatokat (Váczi et al., 1996, Kis et al., 1998) az ott élő ürgepopulációkon és 22 füves reptér ürgeállományát előzetesen felmértük (Váczi & Altbäcker, nyomdában). Az itt szerzett tapasztalatok a mintaterületek, valamint a módszerek kiválasztásakor komoly segítséget jelentenek.

Mintavételi gyakoriság

Az ürge szaporodási ritmusának (egyetlen alom évente) és annak az eredménynek ismeretében, miszerint a fő elhullás a téli hibernáció alatt történik, a mintavételi gyakoriságot évi egy felvételezésben határoztuk meg. A viszonylag nagyszámú mintaterületet évente egyszer, azonos időben, kampányszerű munkával kell felmérni, ezért a felvételezők körét tágra kívánjuk nyitni (madártani egyesületi aktivisták, természetvédelmi őrök, reptérszemélyzet, diákok). Tehetjük ezt azért, mert az alkalmazott módszer nem igényel speciális szakismeretet a felvételezőtől. Az éves felmérés időpontja április vége (4-6 nap), amit úgy állapítottunk meg, hogy az azévi ürgék még ne zavarják a becslést (egymástól távolabbi területeken a fiatalok megjelenése nem egyszerre történik, így a későbbi időpontban már előfordulhat, hogy bizonyos területeken már előjöttek, máshol még nem jelentek meg a fiatalok, ami zavarná az összehasonlíthatóságot), valamint az iskolai tanítási időben van esély a diákok részvételére.

A kiszemelt referencia területünkön a havonkénti felvételezést szakember végzi.

Mintavételi módszerek

A faj alkalmassága

Minél inkább szűktűrésű egy faj ökológiai értelemben, annál kisebb változás is képes kibillenteni az egyensúlyából: a faj jelzi a környezeti változásokat. Az ilyen szűktűrésű fajt indikátor fajnak tekinthetjük és egyedsűrűség változásainak nyomonkövetésével élő környezetének állapotát is monitorozhatjuk. Így mind a felette, mind a táplálékhálózatban alatta lévő szintek helyzetéről is képet kaphatunk, melyek esetleg kevésbé érzékenyek a környezeti változásokra. Minél hamarabb észrevesszük egy társulás leromlásának jeleit, annál könnyebb megóvásának megszervezése. Ki kell tehát választanunk a vizsgálni kívánt élőlényegyüttes egyik legérzékenyebb, ugyanakkor jól vizsgálható elemét és ezen keresztül monitorozni az élőhely állapotát. Azok az élőlények, melyek valamilyen erős kényszernek kénytelenek engedelmeskedni, sokkal kiszámíthatóbban, jobban jósolhatóan végzik egyes élettevékenységeiket, mint a kiegyenlítettebb környezetben élők. Az ilyen mostoha körülmények között élő állatfajok mára jól működő túlélési stratégiát dolgoztak ki az evolúció során. Labilis egyensúly áll fenn: az állat optimális viselkedésével életben marad és szaporodni képes. Minden kiszámíthatatlan és hirtelen hatás veszélyezteti ezt az állapotot, hiszen az amúgy is erős korlátok szorításában navigáló állatot felkészületlenül éri. Az emberi beavatkozásokat általában a fent leírtak jellemzik: az élőhely, a közeg, a táplálék és vízellátottság, stb. egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozhatnak (gondoljunk pl. egy terület beszántására és valamilyen kultúrnövénnyel való beültetésére).

Egy másik fontos tényező a monitorozásra kiszemelt faj alkalmassága szempontjából a faj észlelhetősége. A nagyon ritka, rejtett életmódot élő fajok monitorozása igen nehéz, költséges és nem mindig megvalósítható feladat, a kimondottan közönséges, gyakori fajok pedig szinte mindig tágtűrésűek, így indikátor fajnak nem tekinthetőek. További problémát jelenthet, ha a kiszemelt faj egyedei nagyon aprók, indirekt módszerekkel nem követhetők és rosszul csapdázhatók.

A fentiek alapján a rövidfüvű puszták optimálisan monitorozható faja az ürge, mivel elegendően nagy, de nem tömeges állománya áll rendelkezésünkre, szűktűrésű (növényzetmagasság, és -összetétel, talaj fizikai-kémiai tulajdonságai, talajvízszint, stb.) mérete és nappali aktivitása miatt távolról is jól megfigyelhető, a talajba ásott lyukak alapján jelenléte és relatív sűrűsége megbecsülhető valamint jól csapdázható.

Egységesített, gyors ürgeszámbecslés lyukszámolásos módszerrel

Az ELTE Etológia Tanszékén, jelen módszerrel célunk olyan ürgeszám becslési eljárás kidolgozása volt, mely alkalmas akár kis sűrűségű ürgepopulációk egyedszámának gyors, speciális szakértelmet nem igénylő egyedszám becslésére, egymástól független helyszíneken azonos időben, egységes formában. A módszer eredményességének kritikus eleme a definíciók szó szerinti értelmezése és az utasítások pontos betartása. (A kitöltetlen adatlapot ld. a mellékletben.)

Ürgelyuk: Olyan 4cm átmérőt (két ujjnyi) elérő fölbe vájt, természetes, körkörös átmérőjű lyuk, melynek tengelye a föld felszínre közel merőleges (nagyobb szöget zár be vele, mint 60° ) és nem ágazik el közvetlenül a földfelszín alatt.

Ezzel szemben a pocoklyuk: 4cm-nél kisebb lyukátmérőjű, szinte vízszintes (30° -nál kisebb szöget bezáró) járattal indul és 0.5-1 m2-en belül további pocoklyukakhoz csapahálózattal kapcsolódik.

Ürgelyukszámolási módszer

A lyukak számolását összesen 1000 m hosszú útvonal két oldalán 1-1 m-es sávban végezzük. Az út hosszát elegendő a lépések számolásával lemérni. A terület középpontja körül 5 db, egymástól 50 m-re eső 200 m hosszú párhuzamos egyenesek mentén végezzük a számolást. A séta során az 5 db 200 m-es szakaszon felírjuk a talált, és definíciónak megfelelő ürgelyukak számát.

Járulékos információk

A becslés során a következő járulékos információk kerülnek rögzítésre: a becslés ideje (dátum, kezdés és befejezés időpontja), a becslést végző személy neve, elérhetősége, a növényzet becsült magassága (5 cm-es pontossággal, szemre), a terület mérete, tengerszint feletti átlagmagassága, a talaj típusa (amennyi információ rendelkezésre áll), a durva kategóriákba sorolt ürgeszám, a talajvíz durva kategóriákba sorolt magassága, ragadozó madarak jelenléte, amennyiben meg tudja ítélni a ragadozó madarak kategóriákba sorolt mérete, 5 ha-nál kisebb illetve nagyobb legközelebbi erdőfolt távolsága, legközelebbi mező távolsága, melyen ürgék élnek, legközelebbi lakott terület távolsága és egyéb megjegyzések a munkával kapcsolatban. Az utóbbi adatok az élőhelytérképről a mintavételi hely pontos ismeretében leolvashatók.

A módszer tesztelése

A módszer tesztelése a Budaörsi Repülőtéren megtörtént. A gyors módszer jó egyezést mutatott a korábban használt ürgelyukszámolásos (50x50m-es négyzetekben) módszerünkkel, és a vizuális becslés alapján, szintén a korábbi eredményeinkkel összhangban álló, 8.5 ± 3 egyedre eső ürgelyukszámot kaptuk, a május elejei időszakban (1. ábra). A lyukak megláthatósága függ a növényzet magasságától (Kis et al., 1998), ezért a kapott eredményt utólag korrigálni kell.

Vizsgált változók

Az alapadatokat esetünkben a kapott lyukszámok (az öt sávban talált lyukak számának) átlaga és szórása jelenti az egyes mintaterületeken. A feldolgozás során fontosak a járulékosan felvett adatok, így elsődleges a mintavétel lokalitására (UTM és geokoordinátákban (GPS) is megadva), és a növényzet magasságára utaló adatok. A legközelebbi talajvízkútban mérhető talajvízszint érték szintén fontos változónk.

A referencia vizsgálatban kapott egyedszám/lyukszám arány éves változása, valamint a növényzetmagasság és a lyukak megtalálhatósága közti pontosabb összefüggés a származtatott adatok számolásánál is fontosak.

Származtatott adatok

A referencia vizsgálat adatainak felhasználásával kiszámoljuk az egyes területeken az ürgedenzitást:

ahol "d" az ürgedenzitás, "h" a növényzetmagassági korrekciós faktor, "c" a lyukszám/egyedszám arány az adott időszakban, "l" a talált lyukak száma, "T" az átvizsgált terület mérete (esetünkben T = 0.02 ha sávonként).

Ráfordításbecslés

összes mintavételi hely

100 db

Vizsgálandó mintavételi hely / év

100 db

Mintavételi egységek száma / hely

5 db

Ember / nap munka mintavételi helyenként

1

Ember / nap / év mintavételezés

100

Ember / nap / év adatbevitel

10

Anyagköltség

40 eFt/év

Utazási költség (6 eFt/ kiszállás)

600 eFt/év

Változtatás, előzmények

A módszerek tesztelése egy mintaterületen megtörtént, az ürge monitorozása új országos programként kerül a NBmR-be.

Értékelés

Az ürgesűrűségnek a járulékos adatként beérkező környezeti változókkal való kapcsolatát Spearman-rangkorrelációs teszttel vizsgáljuk meg. Az egyes tájegységek mintaterületeinek és a különböző élőhelykategóriák (reptér, védett terület, telepített populáció, stb.) ürgesűrűség eredményeit ANOVÁ-val hassonlítjuk össze. A sűrűség-változás időbeli elemzését trend-analízissel végezzük. Az adatokból GIS adatbázis létrehozását tervezzük, melynek segítségével, a NBmR többi komponensével összevetve, lehetőség nyílik bizonyos, a társulások szintjén történő elemzésre is.

IV.6. A visszatelepítés eszközei

  - Honnan, hogyan, mikor... (Széll Antal)

Javasolt forrásállomány, állománynagyság

Az ürge szempontú ökológiai folyosó feltárása

V. BEMUTATÁS

V.1. Bemutatás szükségszerűsége

A tájrehabilitáció központjául szolgáló létesítmény a legeltetés konkrét feladatán és megvalósításán túlmenően más, igen jelentős funkciókat is ellátna. Egyrészt a természetközeli, extenzív mezőgazdaság módszereit alkalmazva új munkahelyek létesítését, ezáltal a munkanélküliség csökkentését valósítaná meg úgy, hogy egészséges munkahelyi körülmények között egészséges, természetes végtermékeket állítanának elő. Másrészt komoly idegenforgalmi jelentőséggel is bírna, ami szintén új munkahelyek létesítését eredményezi. Az idegenforgalom idecsábítására és igényeinek kiszolgálására egy témapark kerülne megépítésre, mely az ismeretterjesztésen, a bemutatáson túl hagyományőrző feladattal is működne. Az idegenforgalommal kapcsolatos elképzelések azonban mit sem érnek, ha a fenti koncepció nem viseli magán a fenntarthatóság jegyeit. A fenntarthatóság fogalma mára elcsépelt közhelynek tűnik, de alapelvei a turizmusra is érvényesek. A WTO a fenntartható turizmust így definiálta:

"A fenntartható turisztikai fejlesztés egyrészt kielégíti a jelenlegi turisták és fogadó területek szükségleteit, másrészt védelmezi és növeli a jövő lehetőségeit. Az elképzelések szerint lehetővé teszi az erőforrások oly módon történő menedzselését, hogy miközben az emberiség kielégítheti gazdasági, társadalmi és esztétikai igényeit, ugyanakkor megőrizheti az alapvető ökológiai folyamatokat, a biológiai változatosságot és az életet fenntartó rendszereket, valamint a különböző népek és csoportok kulturális integritását is."

Éppen ezért a turizmus természeti, történeti, kulturális és egyéb erőforrásait úgy kell megőrizni a jövőbeni folyamatos felhasználáshoz, hogy közben a jelen társadalomnak is hasznot hozzanak.

V.2. Pásztorépítmények

A témapark fő látnivalóit a pásztorok természetes anyagokból készült építményei - például az ecsegi kontyoskunyhó, a szárnyék, a vasaló és a karám - valamint az őshonos állatfajtáinkat bemutató létesítmény jelentené. A témapark keretein belül bemutatásra kerülnének a különböző típusú pásztorépítmények, melyek az eredetinek megfelelő módon, hagyományos anyagokból és módszerekkel készülnének el, ezzel is hozzájárulva a hajdani pásztorélet hagyományainak, eszközeinek bemutatásához, megőrzéséhez. Ilyen, a hagyományos pásztorkodás épületeit bemutató komplexum a környéken sehol nincs, ezért ezeknek az építményeknek a bemutatása mindenféleképpen kuriózum lenne.

A konytos kunyhó kizárólag erre a területre jellemző pásztorépítmény volt. Leírására legtalálóbb a Györffy István Nagykunsági krónika c. könyvéből való idézet:

" A szilaj pásztorok életmódja nagyon egyszerű volt. Ha úgy mutatkozott, hogy a jószág hosszabb ideig helyben marad, s a környéken elegendő élelmet talál, a pásztorok kunyhót ültettek maguknak nádból. Hajdanában a vizek fénykorában nem olyan lelleges, hitvány nádak termettek, mint manapság, a javából való berettyófenéki nád a három ölet is kiütötte. Ebből aztán takaros kunyhó készséget lehetett reccsenteni. Ültettek is a ridegek akkora kerek nádkunyhót, hogy háznak is fel illett volna. Felyül, ahol a kontyát szénakötéllel körül csavarták, volt a füstlyuk, a kontyon átdöfött kontyfáról csüngött a horgos gangó, a bogrács felakasztására. A fal tövén zsombokokból készült vackok voltak, fekvésre, a tűz körül pedig ló és marhakoponyák űlésre. A nádból rakott tűz szünet nélkül égett, de vigyázni kellett, hogy nagyon fel ne csapjon, mert különben a kunyhó, - habár belől marhatrágyával ki volt tapasztva - hamar lángot lökött."

A legsajátosabbnak mégis a nádból épített, 2‑3 méteres kontyos kunyhó számított. Ennek ismertetéséhez Herman Ottó szavait idézem: "Fölbukkan itt is, ott is egy‑egy magas nádalkotmány, mely a csúcsban végződő sátorszerű nádkunyhótól, aminővel a halászati rész dabogján ismerkedtünk meg, lényegesen különbözik, mert inkább magas kupolához hasonlít. És ez az Ecsegen dívó, több korczra kötött kontyos kunyhó: azért kontyos, mert csúcsa tekert szalma, vagy szénakötéllel több szálban kontyszerűen van körülcsavarva, s megerősítésül egy peczekkel van keresztülütve. A kontyos kunyhó ajtaja alacsony, az ember melléig érő, úgy, hogy csak jól meghajolva juthatunk be a belsőbe. Az ajtóval szemben áll a hambár vagy láda, körül‑körül a többi ingóság. Az ajtó mellett a csorbány az ivásra való nádsíppal, néha ékesen ólmozott szívókával. A felső korcz peczkein a szalonnás iszák, az ajtó felett a feleskolomp. Az alsó korczokban apró szerszám, kanál, kések és egyéb ipari termékek között valóban és leghatározottabban őskori maradvány a kanalasgém csőrének felső kávájából készült kanál, és az alsó kávájából készült villa, és erős kötésű nádból való szintén villa, melynek ága rendszerint a tűzön van barnítva, vagyis megkeményítve...

...Ha itt még hozzátesszük, hogy a kontyos kunyhó közelében mindig készenlétben van néhány kupacz tőzeg, vagyis szárított marhatrágya, mely tüzelőül szolgál, előttünk van ennek az alkalmatosságnak az emberre vonatkozó ősi elemeinek összessége."

A szárnyék a Kunság jellegzetes pásztorenyhelye, szélvédő alkalmatosság, mely mozgatható, szállítható sövényfonadékokból, nádból áll, és mindig ott állítják fel, ahol éppen szükség van rá. A jószágot mindaddig a szárnyék körül tartották, míg jól meg nem trágyázta a földet, akkor tovább telepítették a szárnyékot.

A pusztán legelő jószág védelmére nem is elsősorban az időjárás miatt, hanem a rossz szándékú emberek és főleg a kártékony vadaktól való védelem céljából valamilyen szárnyék-féle alkalmatosság készült. 1825-ben pl. arról értesülünk, hogy Túrkevén a Nyomáson és Ecsegen a télen kint legelő juhok számára a gazdák karámot csináltak - valószínűleg nádból, mint erre más vonatkozásban fény derült.

"Kis Mózes juhász is a tarlóján kint hagyott boglya szénát a karámjához vitte és ott etette meg a juhokkal 1843. novemberében. A jószágok a legelőn nádból épített karámban éjszakáztak. A kunhegyesi tanács 1823-ban megtiltotta hogy a kolbászi pusztán a tavasz folyamán bárki is juhkarámot állítson. A Tomaji bérelt legelővel kapcsolatban a tanácsülésen kérdésbe jött, hogy a parlagot szabad-e juhval legeltetni és "ott karámot felállítani?" Azt megengedik, hogy míg ott kártétel nélkül legelhet a jószág maradhat."

V.3. Bemutatás lehetőségei, eszközei

V.3.1. Lehetőségek

A tervek között szereplő témapark egyik látványossága az őshonos háziállatokat bemutató park. A park létrehozását indokolja, hogy a közvetlen közelben nincs hasonló jellegű létesítmény, ezért a városnak plusz idegenforgalmi lehetőséget kínálna. A tervezett helyszín mellett szól, hogy közvetlenül a Túrkevét Kisújszállással összekötő út mellett fekszik, és szilárd burkolatú út vezet hozzá - tehát rossz időjárási körülmények között is látogatható. A tájékozódást és a fajok bemutatását információs táblák segítenék, de szóbeli előadás megtartására is nyílik lehetőség. 

A létesítmény önálló úticélként, de nagyobb túraútvonal megállójaként is számításba vehető. Túrkeve környékét több túraútvonal is érinti (Országos Kék Túra, Körös-Maros Nemzeti Park kijelölt túraútvonala), amelyeken keresztül haladva a tervezett témapark útbaejthető.

Meg kell határozni, hogy a hely adottságai és a külső körülmények, a lehetőségek mely állatfajok bemutatását teszik lehetővé. Az alábbi állatfajokat mindenféleképpen célszerű lenne bemutatni:

- magyar szürkemarha

- rackajuh

- magyar kutyafajták: puli vagy mudi, komondor, kuvasz

- szamár

- mangalica sertés

- esetleg baromfiudvart kialakítani magyar tyúkfajtákkal, fodrostollú magyar lúddal, galambfajtákkal stb.

V.3.2. Őshonos háziállatok

A magyar szürke szarvasmarha

Egyetlen régi szarvasmarhafajtánk, amely több száz éve van Magyarországon. Eredetét több elmélet adja meg, amelyek tökéletesen nem bizonyítottak még.
A 18-19. századig fontos exportcikk volt ez a fajta. Lábon hajtva eljutott egészen Nürnbergig is. A német városokban olyan sokra értékelték, hogy nem volt szabad a mészárszékekben más húst kimérni, amikor a magyar gulyák megérkeztek.

A gazdasági és természeti viszonyok alapvető megváltozása véget vetett ennek az aranykornak. A szívós és erőteljes fajta ettől kezdve nagyon jól megtalálta viszont a helyét a gazdasági életben mint nagy értékű ökröket előállító marhafajta. A második világháború után a gépesítés fejlődésével többé már nem volt szükség ökörre, ezért a létszám nagymértékben csökkent és az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a mélypontra süllyedt. Ekkor hazánkban a vegyes hasznosítású magyartarka fajtát tenyésztették A vegyes hasznosításban a magyar szürke nem volt versenyképes gyengébb tejtermelése miatt. Ez a fajta volt viszont az első háziállatfajta, amely Magyarországon hivatalosan is védelem alá került.

A tenyésztés irányításáért az OMMI vezetése mellett a Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesülete felelős. A tehénlétszám az ezredfordulóra meghaladta a háromezret. A fajtát egyre inkább úgy értékelik, mint olyan hús-marha fajtát, amely jó anyai tulajdonságai révén a gyengébb minőségű legelők hasznosításában jelentős lehet. Próbálkozások vannak a hús feldolgozására (kolbász, szalámi, bébikonzerv) és a természetszerű tartásra hivatkozva az állomány több mint fele olyan körülmények között van, hogy a hivatalos "bio" minősítést is megkapta.

Egyik legértékesebb géntartalék fajtánk, mert hazai kitenyésztésű, hazai tájhoz kötődik és ehhez adaptálódott száz évnél idősebb, kitenyésztett, nem keresztezett fajtatiszta állomány, amely a más hasonló fajtáktól is kellően elkülönült. A tenyészcél a fajta változatlan fenntartása, más tenyészcél csak az eredeti típus fennmaradásához feltétlenül szükséges létszám felett engedhető meg.

Napjainkban, amikor a BSE miatt visszaszorul a marhahús fogyasztása Európa-szerte, a magyar szürke szarvasmarha mentes és nagy valószínűséggel nem is fogja megkapni ezt a betegséget. Ez valószínű, mert egyrészt sohasem fogyasztott ipari, vagy éppen hullaliszttel dúsított tápot, másrészt a fajtában a teheneket idős korban selejtezik, és ezért lenne idő arra, hogy a hosszú lappangási idejű betegség megjelenjék a teheneken. Tehát remény van arra, hogy a magyar szürke fajta a közeljövőben is hasznos lehet.

A lipicai ló

Kitenyésztése 1580-ban kezdődött a ma Szlovéniához tartozó Lipicán. A napóleoni háborúk idején a ménest Mezőhegyesre menekítették, és innen ered a magyar állomány, amelyet először Fogarasra, majd Bábolnára, legutóbb Szilvásváradra helyeztek. Az alapállományt jelenleg állami ménes kezeli. Örvendetesen sok magántenyésztő is egyre inkább foglalkozik a fajtával az ország egész területén.

Minden lovas szakember úgy tartja, hogy a lipicai nemcsak a szakemberek számára érték, hanem az európai kulturális örökség része. Ebben az értelemben szokták barokk lónak is nevezni ezt a típust. Európai fajta, de ma már a többi kontinensen is tenyésztik. Az egész világon tenyésztett lipicaiak létszáma meghaladja a veszélyeztetett kategóriát, azonban a veszélyeztetett létszámú magyar lipicainak a világ tradicionális ménesei között fontos szerepe van, mert a fajtán belül a kocsilótípus legjobb képviselői itt fordulnak elő a legnagyobb gyakorisággal. Egyik vonala (Incitato) magyar eredetű.

A lipicai ló a melegvérű lófajták között különleges értéket képvisel. Ma ugyanis az egész világot az angol telivér árasztja el mint a lófajták nemesítője. A lipicai viszont mentes ettől. A régi spanyol-nápolyi lótípust testesíti meg. Mutatós, akciós mozgású lovak tartoznak ebbe a fajtába, amelyek különleges feladatok megoldására képesek. Kizárólag lipicai ló szerepel a bécsi magasiskola műsoraiban. Nemcsak nyereg alatt, hanem kocsiban is jól használható. Ezt bizonyítják a magyar fogatok nagyszerű nemzetközi eredményei is. Hazai állományunkat mindenképpen nagyon értékes géntartaléknak kell tekintenünk.

A shagya (bábolnai) arab fajta

Bábolnán az arab telivér mellett nem teljesen arab származású lovakat is tenyésztettek arab fajta néven. Ezt a második világháború után, némi huzavonát és vitát követően shagya arab néven ismerte el a WAHO (World Arabian Horse Organization). Nevét egy 1830-ban importált kitűnő arab telivér ménről Shagya seniorról kapta a fajta. Sajnálatos módon a hatvanas években, amíg a bábolnai arab nem volt nemzetközileg elismert változat, nagy számban adtuk el az értékes tenyészanyagot Nyugatra (főképpen Svájcból és Nyugat-Németországból jöttek a vevők) és a hazai állomány mind értékben,mind létszámban nagyon megfogyatkozott.

A világon nagy számban tenyésztett arab telivértől abban különbözik a shagya, hogy a származási lapok ősi soraiban nagyon távol, a tizedik-tizenkettedik ősi sorban van egy-egy nem arab ménesi kanca. Hála a bábolnai ménesben végzett szakszerű tenyésztésnek és szelekciónak ez a fajta küllemben előnyére különbözik az arab telivértől, mert korrektebb, valamivel nagyobb és ezzel használatban jobb, mint a telivér. Értékét még különösen növeli az a tény, hogy a világon sokkal kevesebb shagya van, mint arab telivér. Tenyésztését a hazai Arab Lótenyésztő Egyesület irányítja. Hazai létszáma a kritikus színvonalon mozog, utánpótlása a nyugatra exportált lovak utódaiból megoldható, hiszen ott ma több van, mint Magyarországon. Hazai eredete és elkülönülő, kisebb létszámú, de használati tulajdonságaiban értékesebb arab mivolta miatt feltétlenül védendő első osztályú géntartalékunk.

A nóniusz

Az alapító Nonius senior 1816-tól fedezett Mezőhegyesen. A napóleoni háborúk idején zsákmányolták ezt a lovat, és alighanem az egyetlen nyeresége volt ez az osztrák császárság hadainak. Anglonormann jellege jól kombinálódott a hozzá párosított tömeges spanyol jellegű kancákkal és ebből eredt a nóniusz fajta. Az első nemzedék ugyanis szerencsés kombinációnak bizonyult, és ezt sikerült a későbbiek során némi rokontenyésztéssel rögzíteni.

Kifejezetten igásló, ezért ma nem divatos, noha elegánsabb egyedei kocsiló célra kapósak lehetnek. A többi angol félvéreitől való elkülönültsége nem tökéletes, mivel a múlt század közepén angol telivérrel nemesítették. Megállapíthatjuk viszont, hogy ez a fajta jól elválik a félvérektől. Az angol telivértől nemesebb külsőt és nagyobb teljesítőképességet, gyorsaságot nyert a fajta, így napjaink követelményei közül a versenyfogat lovával szemben támasztott követelményeknek is megfelel. Hazai fajtáról van szó, amely Mezőhegyeshez és Hortobágyhoz kötődik. Ezen a két helyen a fajtának helyi hagyománya van. Tenyésztő egyesülete van. A szomszédos országokban, elsősorban Romániában is van nóniusz ménes (Őszényben, bár áthelyezését tervezik), azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a magyarországi állomány felel meg a legjobban az egykori nóniusz típus követelményeinek. A nóniuszt feltétlenül védendő értékes géntartaléknak kell tekinteni.

A gidrán

A fajta ugyancsak Mezőhegyesről származik, alapítója egy sárga arab mén. Létszáma kritikus. Nagyobb, tömeges testű angol-arab fajta. Az 1960. évi nagy állami gazdasági lótenyésztési változások után a gidrán ménes magja először a Dalmandi Állami Gazdasághoz tartozó Sütvénybe, majd onnan Marócpusztára került. Törzsménese ma ott található és a kaposvári egyetem kezeli.

Többen anglo-arab fajtának tekintik a gidránt. Ebben van is némi igazság, hiszen arab telivér mén alapította és a 19-20. században ezt a fajtát is keresztezték angol telivérrel. A mezőhegyesi rög hatása alatt azonban lényegesen tömegesebbé vált, mint az elsősorban Franciaországban tenyészett anglo-arabok. Méretei megegyeznek a többi mezőhegyesi lófajta méreteivel.

Tenyésztését a Kisbéri Félvér Tenyésztő Egyesület irányítja. A fajta érdekes jellegzetessége még az, hogy csak sárga színben tenyésztik. Valaha jelentősége volt a nevezetes tolna-tamási tájfajta kialakításában is. A fajtában sok kiváló munkaló is akad, noha a gidrán inkább hátas, mint igás típus.

Mint hazai kitenyésztésű fajta mindenesetre védelmet érdemel. Mint az angol félvérek egyike, különleges értéket akkor jelentene, ha valamilyen használati tulajdonságban is meg lehetne különböztetni a többi félvér fajtától. Ennek kialakítása a fajta eredeti jellegének fenntartása mellett rendkívül gondos tenyésztői, nemesítő munkát kíván. Ebben a "gidrán gének" rögzítése, a kancacsaládok fenntartása és a már eddig is alkalmazott angol telivér és arab mének használata mellett a környező országok gidránjának is juthat némi szerep. A románok ménese Radautzról átkerült Tulucestibe Galac mellé.

A mezőhegyesi félvér (furioso-north star)

A 19. század derekán Mezőhegyesen működött Furioso és North Star nevű angol telivér mének utódai képezik ezt a fajtát. Hazai kitenyésztésű, kitűnő, vegyes hasznosítású fajta.

Ez a fajta is sok kárt szenvedett az állami gazdasági átszervezések során. Törzsménesét Mezőhegyesről a Nagykunsági Állami Gazdaságba helyezték (Ecsegfalva) és onnan került a Kiskunsági Állami Gazdaságba (Apajpuszta). Itt lényegesen szegényesebb termőhelyi adottságok között van a ménes, mint születési helyén, Mezőhegyesen. Ráadásul a privatizáció nehézségei, a lótenyésztéshez nem értő tulajdonosok is nehezítik a fajta helyzetét.

Az utóbbi években sok népies tenyésztésű ló került a fajtába, ezzel a fajta küllemi egyöntetűsége romlott. Nagyon nehéz megfelelő mént találni, noha nevezetes furioso ménesek vannak Szlovákiában (Motesice) és Erdélyben (újabban Jegalia) is. A tenyészanyag cseréje folyik ma már, azonban a tartási nehézségek miatt nem lehet nagyon jó tenyészanyaghoz jutni.

Tehát a jelenleg legfontosabb tenyészcél a fajta regenerálása mind a származás, a küllem, mind a méret és a használati tulajdonságok tekintetében.

Hazai kitenyésztésű fajta, ezért védelmet érdemel, nemzetközileg azonban ez is egy a félvérek közül. Tömegesebb alkata és vegyes hasznosítású jellege megkülönbözteti ugyan a többi félvértől, igazi értékét azonban úgy lehetne bizonyítani, ha valamilyen értékmérő tulajdonságában is kiemelkedővé sikerülne tenni. A tenyésztők összefogása és a tenyésztői munka irányítása egyesületi feladat. Tenyésztő egyesület Magyarországon kívül Erdélyben is létesült már.

A kisbéri félvér

A 19. század közepén Kisbéren kitenyésztett magas félvér. Létszáma biztosítja a fennmaradást, sportcélokra alkalmas fajta, ezért népszerű ma is.

A második világháború után Kisbérről a ménest áthelyezték a Dalmandi Állami Gazdasághoz tartozó Sütvénybe. Innen került a ménes mai helyére a pusztaberényi ménesbe. Jelenleg itt található az eredeti ménes maradványa, emellett néhány más értékes ménes és sok magántenyésztő is foglalkozik a fajtával. Maga az állomány nagy génveszteséget szenvedett a régi vonalak kihalása és az alkalmazott német mének befolyása révén. Regenerálása során új vonalak kialakítására került sor. Ez nem idegen a fajta tenyésztésének hagyományosan alkalmazott rendszerétől, hiszen a kisbéri ménesben is sor került időnként egy-egy új, jól megválasztott telivér bevitelére.

A kisbéri félvér a hagyományos magyar fajták közül a modern sportló típusához a legközelebb áll. Ez az oka annak, hogy létszáma örvendetesen fejlődik. Tenyésztésében a gondosan szelektált telivér a sport irányú tenyészcél követését is könnyen lehetővé teszi. Tenyésztését a Kisbéri Félvér Tenyésztő Egyesület irányítja.

Erre a fajtára még fokozottabban érvényes, hogy akkor lehetne nemzetközileg is nagyra tartott géntartalék, ha pedigrisztikai elkülönülése mellett valamilyen használati tulajdonság tekintetében is meg lehetne különböztetni a nemzetközi sportlótól, amelyben - szemben a kisbéri félvérrel - minden fajtát szabad felhasználni a teljesítmény növelése érdekében (szintetikus fajta).

A muraközi ló

Egyetlen géntartalék értékű hidegvérű lófajtánk. A belga hidegvérűvel nem nemesített hazai hidegvérű ló neve. A második világháború után ugyanis a hazai hidegvérű lovak nemesítésére belga és ardenni méneket importáltak, és azok a mének, amelyeknek szárkörmérete nem érte el az előírtat, nem maradhattak tenyésztésben. Ezért a muraközi annyira kipusztult, hogy az ötvenes évek végétől az Állattenyésztési Kutató Intézet már csak a fajta megmentésére vállalkozhatott. Ennek keretében sikerült is az állományt annyira regenerálni, hogy 1972-re már hivatalos állami fajtaként ismerték el. Azóta létszáma megint csökkent, szinte teljesen kipusztult. A fajta tulajdonképpen az Alpok területén az egykori római tartomány, a Noricum keleti részén alakult ki. Közvetlen rokona ezért az osztrák nóri és a svájci freibergi ló.

Értéke a gazdasági munkára való alkalmasság mellett az élénkebb vérmérséklet, kisebb testtömeg és elegánsabb küllem. Ennek jelentősége elsősorban a kisebb gazdaságokban a mezőgazdasági munkában lehetne. A gépesítés miatt erre a fajtára kicsi az igény, és a hústermelés tekintetében is a nagyobb testű hidegvérű lovak vannak előnyben.

Létszáma kritikus. A fajta megmentése kétséges. Nemzetközi együttműködés is számításba jöhet, erre csupán elvi kezdeményezés történt szlovén, horvát és osztrák szakemberekkel közösen. Tenyésztése a Magyar Hidegvérű Lótenyésztő Egyesület keretében történne, de ennek a fajtának a megmentése nem képezi az egyesület fő célját. Alapos a veszély, hogy teljesen ki fog halni a muraközi ló, fenntartásának utolsó órájában vagyunk.

A hucul ló

Ez az őshonos fajta a Kárpát-medence jellegzetes kistestű lova. Nevezik a Kárpátok pónijának is. A hegyvidékeken rendkívül hasznos szerepet tölt be a gazdasági munkában és szállításban. A háborúban a hegyi vadászoknál teljesített nélkülözhetetlen szolgálatot ez a fajta. Hazánkban rendkívül kis létszámban található. Nagy értéke a jóakarat és megbízhatóság. Az Aggteleki Nemzeti Parkban van állománya, azonkívül néhány magántenyésztő foglalkozik hucullal. Lengyelországban, Romániában (Lucinai ménes) és Szlovákiában (Kistapolcsányi ménes) van nagyobb létszámú állománya.

A fajta nagy értéket képvisel, noha kis létszáma miatt csak a környező országokkal közösen tartható fent. A hucul tenyésztése hazánkban a Pónitenyésztő Szövetség kezében van, és nemzetközi szövetség megalapításáról is szó van.

A (hortobágyi) magyar racka juh

A fajta eredete nem teljesen feltárt, a Kárpát-medencében élő több racka változat közül a hortobágyi racka teljesen elkülönült és különleges típust jelent. Durva gyapjas fajta közepes tej- és hústermeléssel, amely nagyon jól alkalmazkodott a magyar Alföld klímaviszonyaihoz. Egyedülálló morfológiai tulajdonsága a csavart szarv. Ilyen juhfajta nem létezik a magyar rackán kívül a világon, ámbár legújabb híreink szerint Kína valamelyik tartományában van hasonló juh (Kovács 2000), ezt más állattani szakember is megerősítette (Festetics 2000). Létszáma néhány ezer, tehát éppen megfelel a fenntartás céljának.

Termelése nem elégíti ki a modern piac követelményeit, noha különleges termék előállítására képes (prém, trófea). A racka szarva sok antilopéval egyenlő szépségű, és a bárányprém is van olyan szép, mint a perzsa, csak más, és így piaci bevezetése nem könnyű feladat. A választott bárányok és anyák hosszú szőrű prémje nagyon jól megfelel pásztorbundák készítésére.

A fajta két színváltozata teljesen elkülönült, és más fajta befolyásától mentes független génállományt képez. Az eddig említett tulajdonságai és hazai eredete, valamint népi és tájhagyományokhoz kötöttsége miatt értékes első osztályú géntartalék (Dunka 1984), noha az állomány ma már meghaladja a veszélyeztetettnek minősülő létszámot.

Fenntartására mindenképpen szükség van, hiszen egyedülálló fajtáról van szó, amely tájhoz és népi hagyományokhoz egyaránt kötődik. Kis létszámú racka van a romániai Bánátban, a gyímesi és moldvai racka és a valaska, valamint a curkána távoli rokonok. A fajta fenntartója (mint minden őshonos juhfajtáé) az OMMI, a Rackatenyésző Egyesület, amelynek székhelye Debrecenben van.

A cigája juh (berke)

A fajta igazoltan a középkor óta létezik Magyarországon. Tulajdonképpen a környező országokban is megtalálható, több milliós létszámú fajtának hazai változatairól van szó. A cigája hagyományosan hármas hasznosítású hegyi juh, amely Magyarország történelmi tájain jól alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz (Gáspárdy és mtsai 2001). Hazánkban a fajta két típusa található meg: a "zombori", nagyobb testű és jobb tejelő, valamint a primitívebb "csókai" változat. Az utóbbi csoportba tartozó hegyi (erdélyi, felvidéki) és az alföldi (bánáti) változat egyaránt megtalálható nálunk. A két típus nagymértékben különbözik egymástól az alkat, a testméretek, a fej alakulása és a bárányok születéskori színe tekintetében (a zombori bárányok feketén, a csókaiak barkás színnel születnek (Gáspárdy és mtsai 2001). A zombori cigája állományok nem részesülnek állami támogatásban, mert termelésük a többi hazai tejelő fajtával összehasonlítva is jónak mondható, tehát tartásuk, megfelelő technológia esetén nem ráfizetéses.

Létszáma a veszélyeztetett kategóriában megfelel a fenntartás követelményeinek. A zombori változatból is van már néhány nyáj Magyarországon. Tejelőképessége ma is külön gazdasági értéket jelent.

Törzskönyvezését a Juhtenyésztő Szövetség végzi a fajtafenntartó OMMI irányításával. Az állomány részben magánkézben van, részben nemzeti parki kezelésben. A magyar cigája is a feltétlenül támogatandó populációk közé tartozik.

A cikta juh

Erről a fajtáról tudjuk, hogy a török idők után betelepülő svábok hozták magukkal. Innen ered a fajta másik neve: tolna-baranyai sváb juh. Nagy értéke abban áll, hogy hazánkban sokkal nagyobb létszámban maradt meg, mint őshazájában. Kis létszámú bemutató állománytól eltekintve egyetlen nyáj van ebből a fajtából, magántenyésztő kezén, tehát ennek veszélyeztetettsége nyilvánvaló (Koppány 1991).

A ciktát eredetileg kétszer nyírták, és háziipari termékek készültek gyapjából. Az országos Állattenyésztési Felügyelőség érdeme, hogy nagydorogi telepére összeszedte a környékből a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől. A merinó hatást sikerült kiküszöbölni a fajtából, és így nagy értékű állomány jött létre, amely azóta magánkézbe került.

A cigájához hasonlóan a Juhtenyésztő Szövetség az a társadalmi szerv, amely törzskönyvezi és az OMMI irányítja tenyésztését. A cikta az a harmadik juhfajtánk, amelyet mindenképpen fenn kell tartani, mivel a legnagyobb és legtisztább állomány Magyarországon található ebből a fajtából.

A mangalica sertés

Ez a fajta elismerten magyar eredetű, noha kitenyésztésében nagy szerepet játszott a szerb sumadia disznó is. Nem tekinthetjük primitív fajtának, hanem kiváló kitenyésztett zsírsertés. A XVIII. század vége, XIX. sz. eleje óta létező fajta. Annyira híres volt, hogy a XIX. század végén a bécsi tőzsdén jegyezték.

Létszáma a mélyponton, 1973-ban már csak 39 koca volt. Azóta géntartaléknak tekintjük, és védelme szervezetten folyik (Baltay 1989).

Szép példája ez a fajta annak is, hogy a piac, amely rettegve fél a zsíros disznótól, immár bizonyos területeken igényli azt a terméket, amelyet ez a fajta is termelni tud (serranoi sonka).

Létszáma a többi színváltozatban (vörös, fecskehasú) kritikus, a szőke, a legnépszerűbb változat is a veszélyeztetett stádiumban van. A többi színváltozat (baris, ordas, vadas, fekete) tenyésztése jelenleg nem oldható meg, "visszatenyésztésük" bonyolult és kétes eredményű feladat lenne (Radnóczy 2000).

Érdekes, hogy a fecskehasú mangalica rendkívül népszerű Svájcban és Németországban, Ausztriában is hobby tenyésztők szaporítják. Kereskedelmi versenyről egyenlőre nincs még szó. A vörös mangalicából értékes állomány található Erdélyben, Tordán.

Tenyésztését az OMMI mellett, amely a fenntartásra ügyel, egyesület irányítja. Ezenkívül egy vállalkozás (Olmos-Tóth) is célul tűzte, hogy a mangalica által termelt kiváló minőségű sonkát a mediterrán, elsősorban a spanyol piacon értékesíti. Ezért létszáma szaporodik az utóbbi években. Mint magyar eredetű és kis létszámban létező fajtát feltétlenül állami támogatás keretében kell védeni.

A magyar baromfifajták

A következő tyúkfajták tartoznak a védendő populációk közé: sárga magyar, fehér magyar, kendermagos magyar, erdélyi kopasznyakú (Szalay 2000).

Ezek értékét a többi fajtától való különállás adja meg, elsősorban az erdélyi kopasznyakú kapott legkevésbé nemesítő hatásokat, ezért mint géntartalékot, ezt tekinthetjük nemzetközi szempontból a legértékesebbnek.

Fontos ebben az esetben is a fajták értékeinek kutatása. Például a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet (KÁTKI) újabb vizsgálatai szerint a fehér magyar kakasokból lehet a leghatékonyabban kappant előállítani, mivel adott korban a herék mérete és hozzáférhetősége az ivartalanítás műveletét könnyebben teszi lehetővé, mint azt más fajták esetében el lehet végezni.

Van még egy értékes lúdfajtánk is, amely különlegességet jelent, ez a fodros tollú lúd (Mihók 2000a). Meg lehet benne különböztetni egy dunai (tarka) és egy tiszai (fehér) változatot. Ezeknek védelme az OMMI irányításával folyik részben magántenyésztők, részben pedig állami intézmények (egyetemek) segítségével.

Meg kell itt említeni még a bronz és réz pulykát is, amelyek ugyan nem tekinthetők őshonosnak (hiszen a faj amerikai eredetű), azonban a világon nagyon csökkent létszámban tartják ezeket, mivel ipari hibridek termelnek elsősorban mindenütt. Így ezek az extenzíven, legeltetve tartható fajták is értéket jelentenek és védelmükről gondoskodni kell (Mihók 2000b).

Egyéb fajok és fajták

Néhány olyan állatfaj tartozik ide, amelyeknek a tenyésztését nem vesszük komolyan, annyira nem, hogy szinte a fajták sincsenek még felmérve, nem is tudjuk,hogy milyen fajtáink vannak, illetve vannak-e egyáltalán fajták. Ilyen elsősorban a szamár és a kecske. Vegyes populációk vannak az országban, a magántenyésztők néhány morfológiai tulajdonság alapján különböztetik meg az állatokat (hosszú fülű, gatyás kecske, kistestű szamár, szürke szamár stb.). Vita folyik a szamarak különböző típusairól, fajtáiról (Ernst 2000). Lenézett állatfaj, habár egykor a Mezőhegyesi Ménesbirtok is tenyésztett szamarat. Van tiszteletre méltó próbálkozás a kecskék eredeti magyar változatainak felderítésére és a fajták rögzítésére, de csak kezdeti stádiumban (Kukovics 2000).

Más a galamb (Ballai 2000) és a házi nyúl (Holdas 2000) helyzete. Esetükben nyilvánvaló, hogy melyek azok a fajták, amelyek magyar eredetüknél fogva védelmet és támogatást érdemelnének. Huszonöt olyan galambfajtát ismerünk a röpgalambok, haszongalambok és díszgalambok csoportjából, amelyeket hazai kitenyésztésűeknek lehet tekinteni. Ezek támogatása megoldatlan, noha vannak közöttük veszélyeztetett fajták is. A magyar óriás nyúl már szerepel a támogatott fajták listáján.

Különleges helyzete van a magyar tarka szarvasmarhának. Létszáma még elegendő ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a fajtát, azonban az idegen hatások (osztrák tarka, bajor tarka, montbéliard) rendkívül nagyok voltak az utóbbi évtizedekben. Ezért vita folyik arról, hogy ezt a fajtát a húsmarhatenyésztés fejlesztésének keretében kell-e megtartani, vagy Magyarországon kitenyésztett eredeti fajta lévén úgy kellene-e kezelni, mint géntartalékot. Megőrzését a kis gazdaságok körülményei közötti tenyésztés is indokolhatja (Stefler 2000).

A kutyákra nem tér ki az állattenyésztési törvény, mert nem tekinthetők gazdasági állatnak. Az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága tervbe vette egy olyan törvénymódosítás előterjesztését, amely ezeket a kutyákat is bevette volna a támogatandók körébe. Kilenc olyan kutyafajtánk van, amelyet a FCI (Fédération Cynologique Internationale) hivatalosan magyar eredetűnek tart nyilván (komondor, kuvasz, puli, pumi, mudi, simaszőrű és szálkás szőrű magyar vizsla, magyar agár és az erdélyi kopó). Létszámuk és az évi szaporulat változó és erősen alá van vetve a divatnak. A külföldön tartott kutyákat is figyelembe véve főképpen az erdélyi kopó, a mudi és a magyar agár tekinthető veszélyeztetettnek. A magyar kutyafajták ugyancsak hozzátartoznak az eredeti magyar kitenyésztésű háziállatok köréhez.

A bivalyt elsősorban bemutató céllal tartják néhány gulyában, illetve nemzeti parkokban (Hortobágy, Fertő-Hanság és Kápolnáspuszta). Erre feltétlenül szükség van, hiszen a bivaly a történelem folyamán állandóan őseink háziállata volt. Valószínű, hogy a bivalyt hamarabb kezdték tejtermelésre használni, mint a szarvasmarhát.

A bivaly elsősorban meleg égövi állat. A Kárpát-medence bivalya a faj legészakibb elterjedési területéhez alkalmazkodott, és ez adja a hazai állomány nemzetközi értékét is (Megyer 2000). A fenntartást az erdélyi nagy létszámú bivalyállományra támaszkodva lehet megoldani, hazai bivalyállományunk nem teszi lehetővé a genetikai drift nélküli fenntartást kis létszáma miatt. Történt bikaimport Bulgáriából is, ezt nem tarthatjuk helyes megoldásnak. Kétségtelen ugyan, hogy Bulgáriában jó minőségű bivalyállomány van, azonban nem az a típus, mint a hazai vagy az erdélyi. Állami támogatást a bivaly nem kap, holott tartása nem tekinthető gazdaságosnak.

V.4. A program idegenforgalmi fejlesztésének korlátai, fenntarthatósága

A tájrehabilitációs program igen jól illeszkedne a város idegenforgalmi fejlesztésének hosszútávú koncepciójába, azonban a program ideális módon, és megfelelő helyszínen való végrehajtásához néhány korlátozó tényezőt figyelembe kell venni.

Túrkeve adottságaihoz, lehetőségeihez képest igen kisszámú nevezetességgel bír, pedig ezek számának növelése, a meglévő lehetőségek széleskörű fejlesztése révén a városba irányuló idegenforgalom jelentősen növelhető lenne. Túrkeve nevezettességeit manapság a fejlesztés alatt lévő strandfürdő, a stagnáló, stabil vendégkör nélkül vegetáló Györffy-tranyai lovarda, a Finta Múzeum jelentik. Vonzerőt jelent még a város határában elterülő, festői szépségű Hortobágy-Berettyó csatorna ártere, melynek teljes szakasza a Körös-Maros Nemzeti Park védett területeihez tartozik.

A város anyagi lehetőségei igen szűkösek ilyen irányú fejlesztések végrehajtásához, ezért a program meghatározó mértékű támogatásában valószínűen nem tud részt venni. A tájrehabilitációs programba tervezett témapark hozzájárulna város idegenforgalmának növeléséhez, a kevés látnivaló számának emeléséhez. A témapark bevezetéséhez, népszerűsítéséhez jó alkalmat kínálna a néhány éves múltra visszatekintő Kevi Juhászfesztivál nevet viselő rendezvényhez való kapcsolódás, amely a legnagyobb társadalmi összejövetel a városban. Itt lehetőség nyílna lebonyolítani például a juhászfesztivál egyik igen népszerű kísérőrendezvényét, a juhnyíró versenyt. A témapark egész évben látogatható lenne - a tervek egy szerény díjazás ellenében - ami a létesítmény fenntartásához jelentene szerény mértékű segítséget. Mivel korábban már üzemeltettünk kissé hasonló profilú létesítményt, az idegenforgalmi szezon várható nagyságáról vannak tapasztalataink. A főszezon gyakorlatilag három hónapra korlátozódik: májusra, júniusra, júliusra. Egyesületünk profiljába illő. Itt lebonyolítandó természetvédelmi programok szervezésével meg lehetne hosszabbítani szezont néhány héttel.

A témapark lehetséges helyszínének kijelölésekor is jónéhány korlátozó tényezőt kell figyelembe venni. A felmerült lehetséges helyszínek egy része védett területen fekszik (Csejt, Ecsegpuszta), természetvédelmi célú kezelésüket a Körös-Maros Nemzeti Park Látja el. Ezeken a területeken a legeltetés végrehajtásánál igen körültekintően kell eljárni, mivel nem minden esetben ez a megfelelő kezelési eljárás, sőt, hatása még káros is lehet egyes területeken. Egyes helyszínek esetében (Bala, Vasas) korlátozó tényezőt jelent a rossz megközelíthetőség, az infrastuktúra hiánya.

A megfelelő helyszín kiválasztásánál tehát számos körülményt kell figyelembe kell venni, ez a megfelelő hatékonysággal és szabályosan történő működés alapvető feltétele. Nehézséget okozhat a különböző adottságú, eltérő infrastrukturális szerkezettel, más-más hasznosítási-területkezelési formákkal, bonyolult tulajdonviszonnyal rendelkező területek közül a minden fél számára megfelelőt kiválasztani.

VI.  MEGVALÓSÍTÁS, FENNTARTHATÓSÁG, TÁRSADALMI RÉSZVÉTEL

VI.1. A fenntartható fejlődés elvei

- Helyi erőforrásokhoz való alkalmazkodás részletei, jelentősége (SRB)

VI.2. Ütemezés

- A program megvalósításának teljes ütemezése az önfenntartó időszakig (SRB)

VI.3. Megvalósítás körülményei

- Megvalósításhoz szükséges jogi háttér, engedélyek, hozzájárulások, új szervezet létrehozása: Közalapítvány vagy közhasznú társaság ? Hogyan vonjuk be az embereket, miként hirdetjük, stb. (Barna Tamás)

Mindenképpen egy új szervezeti formát kell létrehozni, mivel az egyesületi forma nem teszi lehetővé, hogy saját tulajdonú földterületet vásároljunk.

Lehetőségek:

- Közalapítvány

Létrehozza társadalmi szervezet és költségvetési szervezet

- Közhasznú társaság

Létrehozhatják magánszemélyek, vagy jogi személyek (?)

- Gazdasági társaság

 Közhasznú társaságból átalakítható

Hogyan vonjuk be az embereket, miként hirdetjük, stb. 

 

VI.4. Önfenntartó képesség

- Mikor, és hogyan lesz a program önfenntartó, a létrehozott infrastruktúrát mikor tartja el saját bevételeiből, hány birka kell ahhoz pl. az egyesületnek, stb. (Kádas Antal)

VI.5. Elérendő cél

- Mennyi embernek szeretnék a jövedelméhez hozzájárulni, mennyit foglalkoztatunk, milyen modellt akarunk felvázolni, milyen hagyománytisztelő célokat kívánunk elérni, mennyi turistát szeretnénk fogadni, milyen rendezvényeket megszervezni, milyen gyepek állapotán javítani, és mennyire, mely fajoknak jobb életteret stb. (Kádas Antal, Széll Antal, SRB, Barna Tamás)

VI.6. Bevonni kívánt személyek, intézmények

- Lista, feladatelosztás (SRB)

VII. KOMMUNIKÁCIÓ

VII.1. Kommunikáció célja

VII.1.1. A kommunikáció fogalma:

A kommunikáció az emberek közötti kapcsolatteremtés. Információ átadás: egy-egy ember között, sok ember sok embernek. A kommunikáció legegyszerűbb meghatározása: kommunikáció minden, amelyben információ továbbítása történik. Az emberek vonatkozásában ez kiterjesztendő (résztelezendő): információk, gondolatok, érzelmek továbbítására. Úgy is mondhatnánk: a kommunikáció segítségével, megfelelő szimbólumok, szimbólum-rendszerek használata mellett az emberek információk, érzések, gondolatok közös értelmezésére törekszenek.

A kommunikáció tehát nem más, mint bizonyos információk közlése, cseréje. Minden olyan helyzet kommunikációnak tekinthető, amelyben két vagy több viszonylag független rendszer egymást szabályozva áll szemben. Szükség van adóra (ahonnan az információ elindul) vevőre (befogadóra) csatornára (pl.: beszéd, írás), vagy egy közegre, amely az adót és a vevőt összeköti egy információra, valamilyen kifejező eszközre, kódra (jelrendszer).

A kommunikációnak négy alapfunkciója van mind személyközi, mind társadalmi vonatkozásban:

Információs funkció: a kommunikációs folyamat résztvevői között tájékoztatás történik, mely során tényeket, ezek magyarázatát közöljük. A közléshez fűződő érzések, illetve az érzések magyarázata is ide tartozik.

Érzelmi funkció: a közlő személyiség belső feszültségeinek feloldására kerül sor az érzelmek kifejezésével. Elégedettség, öröm, bosszúság, aggodalom, bánat, lelkesedés stb. egyaránt ide tartozik, ugyanis a ki nem fejezett, visszafojtott pozitív érzelmek éppúgy feszültséget okoznak, mint a negatívak.

Motivációs funkció: a kommunikációs folyamatokban a közlő fél a legtöbbször a fogadót rá akarja bírni valamire: cselekvésre, magatartásváltoztatásra, közös vélemény kialakítására, valamilyen körülmény, esemény, jelenség elkerülésére stb. E funkció leginkább a meggyőzés, a bátorítás révén jut kifejezésre.

Ellenőrzési funkció: újabb kommunikációs kapcsolatfelvétel segítségével tudjuk meg, hogy az eredeti elérte-e célját? Ehhez azonban kommunikációs céljainknak nagymértékben tudatosnak kell lenniük. A funkció segítségével tárjuk fel kommunikációs partnereink indítékait.

VII.1.2. A kommunikáció célja

A programunk elsődleges céljának elérését szolgáló kommunikációról beszélünk, azaz arról, hogy az általunk megvalósítani kívánt program, milyen példaértékű, modellértékű kezdeményezés, amely több oldalról megközelíthető, hiszen mind természetvédelmi, mind fenntartható fejlődési céljai hazánkban egyedülálló kezdeményezésként vannak jelen.

Esetünkben a kommunikáció célját három önálló részre kell bontani Az egyik a működést segíti elő azáltal, hogy megfelelő vendégkört biztosít ahhoz, hogy a program kapcsán működtetett egyéb egységek költségeihez hozzájárulnak a bevételek. A másik a program alapcélkitűzésének a bemutatása, azaz mint példaértékű tevékenység kommunikálása szakmai, illetve állami vezetés felé. A harmadik pedig a helyi kommunikáció, az itt élő emberek meggyőzése és ösztönzése a fenntartáshoz, fejlesztéshez.

VII.2. Kommunikációs eszközök, csatornák

VII.2.1. Eszközök bemutatása:

Minden kommunikációs csatorna kiválasztásánál fontos eldönteni, hogy egy általános anyagról, speciális anyagról van szó, hiszen a minden reklámot két részre kell osztani, úgymint célzott, speciális réteget elérő, és általános, könnyen megérthető, köznyelven fogalmazott.

Nyomtatott sajtó: riportok, hirdetések, beszámolók, jelentések.

Csoportosítása: 1.) Területi (helyi, nagyvárosi, regionális, országos, nemzetközi); 2.) Megjelenési gyakoriság (napi (reggeli-esti), heti, havi); 3.) Tartalmi ismérv (minőségi, középutas, népszerű (bulvár)); 4.) Tematikus ismérv (általános, szakosodott)

TV - Rádió: riportok, hirdetések, reklámfilm. Műsortípusai: Tájékoztató, oktató, kulturális, szórakoztató, reklám, hirdetés, vallásos és egyéb.

Internet: saját WEB lap, bannerek, internetes újságok, portálok.

Plakátok: általában plakátok, óriásplakát, reklámtáblák, tűzfalhirdetés, fényreklám.

Reklámnyomtatványok: körlevél, reklámlevelek, szórólap, brosúra, katalógus, árjegyzék, termékismertető, stb.

Speciális csatornák: utazási irodák, teleházak (Gyakran az egyetlen kommunikációs csatorna egy kis településen), a helyszínen bemutatótáblák.

Egyéb csatornák: sajtótájékoztatók, reklámajándékok, megelégedettség.

Minden egyes, felsorolt kommunikációs csatornánál nagyon fontos a folyamatos kapcsolat, a frisshírek biztosítása annak érdekében, hogy adott esetben akár kitöltő hírként lehessen szerepelni, illetve, hogy kialakuljon egyfajta bizalom a média és köztönk.

Természetesen a lehetséges eszközök közül nem kívánjuk a programban mindet használni, hiszen az arculat keresés fogja leginkább meghatározni, hogy melyik, miként használható.

VII.2.2. Elvárások a kommunikációval kapcsolatban

Általánosságban: közérthetőség, akkor értékes ha informál, figyelemfelkeltő, hiteles, szakértő.

Public Relations: A kapcsolatszervezés (Public Relations) olyan tervszerű és folyamatos műveletsorozat, tevékenység-együttes, amelynek az a célja, hogy a vállalat és közönsége, közvéleménye illetve szűkebb és tágabb környezete között megértést, bizalmat építsen ki.

A kedvező vagy kedvezőtlen kép létrejöttében leginkább az alkalmazottak tehetnek a legtöbbet. A vezetés és a munkatársak megfelelő viszonyának kialakítása és a jó munkahelyi légkör fokozza a munka hatékonyságát. Az alkalmazottak a vállalatról kialakult véleményüket a barátaiknak, ismerőseiknek közlik és ezeknek az információknak jelentős szerepük van a közvéleményben kialakult kép létrejöttében. Nem utolsó szempont, hogy a cég és alkalmazottainak megfelelő kapcsolata jelentős szerepet tölt be az új, megfelelő munkatársak könnyebb felkutatásában. Fontos a jó munkahelyi légkör kialakítása, amelyhez hozzájárul a megfelelő és őszinte tájékoztatás, a dolgozók véleményének kikérése és figyelembevétele, csapatszellem kialakítása, céggel való azonosulás.

VII.2.3. A megfelelő eszközök kiválasztása

Az előzőekben bemutatott kommunikációs eszközök, mind valamilyen formában különböző módon és különböző formában, más-más réteget ér el, szólít meg, ezért annak a lehetőségét kell megvizsgálni, hogy esetünkben, mely csatornát milyen formában és milyen módon kell igénybe venni.

Különböző eszközök állnak rendelkezésünkre egyesületünk egyéb tevékenységei kapcsán a kommunikációs csatornák kihasználására, de ahhoz, hogy megfelelően tudjuk programunkat, illetve tevékenységünket bemutatni ezeken túllépve más irányba is el kell mozdulnunk.

Kommunikációs célközeg meghatározásakor két részre kell bontani a kérdést egy szakmai, és egy általános mindenkit érinthető területre.

A szakmai célközeg bemutatása: természetvédelmi szakemberek, állattartók, tenyésztők, hagyományőrzéssel, néprajzzal foglalkozók, tájgazdálkodási szakemberek.

Általános célközeg bemutatása: mindenki, aki az ilyen jellegű kikapcsolódásra fogékony, kisiskolásoktól a nyugdíjasokig, megkeresve a megfelelő érdeklődési pontot (állattartási gyakorlat, természetjárás, lovasbemutató stb.)

VIII. MEGVALÓSÍTÁSHOZ SZÜKSÉGES FORRÁSOK

VIII.1. Forrásigények

VIII.1.1. A program költségeink összesítése

(Adatok 2003. márciusi áron, ezer forintban, ezer forintra kerekítve. A csillaggal jelölt "*" tételek további költségbontásban, a mellékletben megtalálható.)

Összesítés:

Első ütem (2003. május-augusztus)

19200

Második ütem (2003. szeptember - 2004. január)

23500

Harmadik ütem (2004. február-október)

41100

Negyedik ütem (2004. október - 2005. március)

16000

Fenntartási, fejlesztési ütem (2005-től kezdődően) - becsült adat, önálló projektként kerül kalkulációra

270000

Összesítés:

369800

Ütemezés szerinti bontás:

Első ütem (2003. május-augusztus)

 

Beruházási költségek

0

- Bolemán megvásárlása (5 hodály, és kapcsolódó egységek) *

7400

- Földterületek vásárlásának megkezdése (Vasasi gyepek részei)

1300

- Önálló juhnyájjal az állomány megalapozása (50 juh), gyepkezelési eljárás megkezdése *

1700

- Bolemán átalakítása, felújításának megkezdése (anyag és munkadíj) *

1540

- Természetvédelmi kezelési feladatok megkezdése, műfészek kihelyezés, villanyhálózat szigetelés, odúkészítés

520

- Bemutatási központ kialakításának megkezdése (anyag és munkadíj) *

1700

Lebonyolítási költségek

0

- Projektirányítás személyi költségei (1 fő bérköltség + közterhek)

586

- Tiszteletdíjak a koncepció kidolgozóinak, szakértői költségek

1660

- Természetvédelmi monitoring megkezdése, alapállapot tanulmányok

440

- Kommunikációs költségek (telefon, posta, e-mail költségek)

160

- Utazási költségek (költségtérítések és a szervezet szervezési költségei)

136

- Irodaszer-irodahasználat költségek (Beklen Alapítvány)

80

- Forrásszervezési szakértői költségek (MTvSz)

1700

- Találkozók, megbeszélések szervezése (repi költségek)

66

- Szervezeti forma létrehozása (jogászi és illeték költségek)

42

- Egyéb, nem várt költségek

170

Első ütem összesen:

19200

Második ütem (2003. szeptember - 2004. január)

 

Beruházási költségek

0

- Kis tehergépkocsi beszerzése (felújítással, szervezéssel, később takarmányozással, esetleg állatszállítással összefüggő munkákhoz) *

5870

- Kommunikációs tevékenység megkezdése (nyomdai szedési, nyomtatási költségek A/5-ös kiadvány, plakát, arculattervezés, on-line fejlesztés)

1860

- Földterületek vásárlásának folytatása (Vasasi gyepek részei) *

2100

- Önálló juhnyájjal az állomány létrehozásának befejezése (100 juh), gyepkezelési eljárás folytatása *

3400

- Bolemán átalakítása, felújítás befejezése (anyag és munkadíj) *

3144

- Bemutató központ kialakításának folytatása (anyag és munkadíj) *

1560

Lebonyolítási költségek

0

- Termelési közösség létrehozása (szervezési költségek)

40

- Projektirányítás személyi költségei (1 fő bérköltség + közterhek)

772

- Szakértői költségek

440

- Kommunikációs költségek (telefon, posta, e-mail költségek)

200

- Utazási költségek (költségtérítések és a szervezet szervezési költségei)

134

- Irodaszer-irodahasználat költségek (Beklen Alapítvány)

150

- Forrásszervezési szakértői költségek (MTvSz)

3200

- Találkozók, megbeszélések szervezése (repi költségek)

90

- Gépkocsi fenntartással kapcsolatos költségek

220

- Egyéb, nem várt költségek

540

Második ütem összesen:

23500

Harmadik ütem (2004. február-október)

 

Beruházási költségek

0

- Juhászok foglalkoztatásával kapcsolatos költségek (munkaeszközök)

470

- Önálló programiroda létrehozása, kialakítása a helyszínen (hodályoknál kialakítva, iroda felszereléssel felszerelve) *

3850

- Bolemán felújításának és átalakításának befejezése *

3944

- Bemutató központ létrehozásának befejezése *

1996

- Bemutatással (és gyepkezeléssel) kapcsolatos állatlétszám fejlesztés (magyar szürke, ló, racka, komondor, puli, szárnyasok) *

14700

- Kevi Juhász Fesztivál megszervezéséhez való hozzájárulás

560

- Természetvédelmi kezelési feladatok

785

- Ürgetelepítéssel összefüggő szakmai költségek

2754

Lebonyolítási, fenntartási költségek

0

- Projektirányítás személyi költségei (1,5 fő bérköltség + közterhek)

2175

- Juhászok foglalkoztatása (3 fő + közterhek)

2880

- Szakértői költségek

1175

- Kommunikációs költségek (telefon, posta, e-mail költségek)

406

- Utazási költségek (költségtérítések és a szervezet szervezési költségei)

374

- Irodaszer-irodahasználat költségek (Beklen Alapítvány)

135

- Forrásszervezési szakértői költségek (MTvSz)

3400

- Találkozók, megbeszélések szervezése (repi költségek) a termelési közösség tagjainak, érdeklődőknek

216

- Kommunikációs tevékenység folytatása

456

- Gépkocsi fenntartással kapcsolatos költségek

224

- Egyéb, nem várt költségek

600

Harmadik ütem összesen:

41100

Negyedik ütem (2004. október - 2005. március)

 

Beruházási költségek

0

- Földterületek vásárlásának befejezése (Vasasi gyepek részei) *

2770

- Bolemán átalakítása, átalakítás befejezése (anyag és munkadíj) *

1123

- Bemutató központ kialakításának befejezése (anyag és munkadíj) *

1230

- gazdálkodáshoz szükséges egyéb szerszámbeszerzés

2400

Lebonyolítási, fenntartási költségek

0

- Projektirányítás személyi költségei (1,5 fő bérköltség + közterhek)

1316

- Juhászok, gulyások foglalkoztatása (3 fő + közterhek)

2155

- Csikós, bemutató lovász foglalkoztatása (1 fő + bérköltség)

770

- Szakértői költségek

600

- Kommunikációs költségek (telefon, posta, e-mail költségek)

150

- Utazási költségek (költségtérítések és a szervezet szervezési költségei)

150

- Irodaszer-irodahasználat költségek (Beklen Alapítvány)

60

- Forrásszervezési szakértői költségek (MTvSz)

2100

- Találkozók, megbeszélések szervezése (repi költségek) a termelési közösség tagjainak, érdeklődőknek

76

- Kommunikációs tevékenység folytatása

300

- Gépkocsi fenntartással kapcsolatos költségek

200

- Egyéb, nem várt költségek

600

Negyedik ütem összesen:

16000

Fenntartási, fejlesztési ütem (2005-től kezdődően)

 

Beruházási költségek

0

- Kiegészítő munkahelyteremtő beruházás a koncepció ütemezése szerint (becsült nagyságrend)

270000

Lebonyolítási, fenntartási költségek

0

- Folyamatos önfenntartó gazdálkodás, további költségvetés segítést nem igényel, ezért külön üzleti tervben célszerű megvizsgálni

0

Ötödik, befejező ütem összesen:

270000

Bérösszesítés, részletezés:

A program kapcsán hosszútávon terveink szerint 5,5 fő foglalkozik a fenntartási feladatok ellátásával, illetve ezt a létszámot fejlesztjük éjjeliőr és állatgondozók felvételével, létszámbővítéssel, amennyiben a csatlakozó gazdák száma azt igényli, illetve lehetővé teszi. Az alábbi bértervezés során 0 % inflációval számoltunk az átláthatóság miatt.

Állattartással foglalkozó állatgondozók bruttó 80 e Ft/hó + közteher

Bemutatót végző csikós, állatgondozó bruttó 90 e Ft/hó + közteher

Kommunikációs, bemutatási, adminisztrációs feladatot végző bruttó 55 e Ft/hó + közteher

Koordinátor, gazdaságvezető bruttó 110 e Ft/hó + közteher

Szakértői díjak 3-4 hónapos megbízással, bruttó 70-150 ezer forint között (könyvelés, állatorvos, szakértői, tanácsadói tevékenység)

VIII.2. Forráslehetőségek

- Hazai és EU-s források, amire pályázni szeretnénk (Sallai R. Benedek)

Mint az a teljes programból kiderült, a koncepciónk egy rendkívül sokszínű, nagyon sok elemet tartalmazó tevékenységütemezés, amely sajnos több százmillió forint megmozgatását teszi szükségessé annak érdekében, hogy látványos és konkrét eredményeket tartalmazzon.

Azonban ekkora források előteremtése nem könnyű és számos kihívást támaszt. Ebből adódóan a források lehetőségeinek vizsgálatánál nagyon-nagyon körültekintően és számos elemet megvizsgálva kell eljárnunk. Úgy érezzük, hogy egy fenntartható településfejlesztés és vidékfejlesztés megvalósításához jelentős felelősség terheli a kormányzatot, éppen ezért több állami alapból tervezzük a program megvalósítását. A különböző elemek, a különböző elempontok mindenképpen csak együttes megvalósítás esetén fejthetik ki hatásukat a program összetettsége miatt. Ebből adódóan az idegenforgalmi fejlesztést, konkrétan a szálláshelybővítést - amely Egyesületünk keretein belül oktatóközpont kialakítását érintve, mint az egyik fontos bemutatási célobjektum fejlesztése - a Gazdasági Minisztérium által kiírt szálláshely-fejlesztési pályázatokból tervezzük. A témapark-kialakítást - gyakorlatilag a pásztormúzeum létrehozását, a pásztorépítmények létrehozását, amelyek sajnos jelentős költséggel, jelentős nádépítési szakmunkával és anyagköltséggel valósulnak meg. Az idegenfogalmi vonzerő fenntartása címet viselő gazdasági minisztériumi pályázaton tervezzük.

Számos környezetvédelmi, illetve természetvédelmi elemet, mint amelyek a gyepek kezeléséhez vonatkoznak, megfelelő tájhasználat kialakításához vonatkoznak, magának a teljes koncepciónak a kidolgozásához vonatkoznak, azt mindenképpen a Környezetvédelmi Minisztérium különböző forrásaiból - utalva elsősorban a Környezetvédelmi Alap célelőirányzat fejlesztési keretére - kívánjuk megvalósítani, hiszen a fenntartható fejlődés magyarországi megvalósításának lehetőségei a Környezetvédelmi Minisztérium ösztönző hatását kell, hogy élvezzék.

A munkahelyteremtési célú beruházások mind együttesen mindenképpen a Területfejlesztési Tanács hatáskörébe tartoznak, és éppen ezért a területfejlesztési források, és egyben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium vidékfejlesztési forrásainak a támogatását kell, hogy élvezzék.

A koncepció megvalósítására, mint komplex tájrehabilitációs vidékfejlesztési terv megvalósítására úgy érezzük, hogy számos lehetőséget fognak nyújtani az Európai Uniós források, hiszen mind a strukturális alapok, mind a vidékfejlesztéssel foglalkozó alapok ezirányú támogatási rendszere tökéletesen alkalmas lehet ezeknek a finanszírozására. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy a települési önkormányzatot is jelentős felelősség terheli, hiszen az elmúlt években megvalósított fejlesztési programjainak mintegy alátámasztásaként, és lényegesen nagyobb eredményességet mutató tevékenységgel lehet jelen programunk. Azonban sajnos az önkormányzatok hátrányos pénzügyi helyzete, a fenntartásra fordított összegek jelentős mértéke lehetetlenné teszi, hogy önkormányzati forrás komoly érdemben részt vegyen a program finanszírozásának megvalósításában. Éppen ezért úgy érezzük, hogy az önkormányzattal történt együttműködési megállapodás megkötésekor csupán a teljes program megvalósítási költségeinek maximálisan 5-10 %-át lehet az önkormányzattól kérni, azt is sok évre ütemezve és éves szinten a program fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges célok megvalósítása érdekében.

Mindezek mellett miután a program a fenntartható fejlődés elveit figyelembe véve valósul meg, úgy érezzük számos más, ezeknél kisebb jelentőségű pénzforrásra is eséllyel pályázhat a megvalósításhoz. A konkrét kidolgozás lehetőségeire, amelyhez a Magyar Természetvédők Szövetsége együttműködő partnerként felajánlotta segítségét, és amit a Milieukontakt Oost-Europa holland alapítvány támogatást nyújtott, és az évek óta környezetvédelmi finanszírozással foglalkozó Ökotárs Alapítvány is kifejezte együttműködési szándékát.

Ezek az apróbb, egymillió forintos nagyságrendet alig elérő támogatások azonban tökéletes építőelemei lesznek a programnak, hiszen a program folyamatos fejlesztésének lehetősége biztosított, és éppen ezért a kötelező tanulmányok, tervek, tervdokumentációk elkészítése ezekre fog támaszkodni.

IX. ÖSSZEFOGLALÁS

Fenntartható fejlődés elvei lehetővé teszik, hogy folyamatos fejlődéssel a helyi erőforrásokhoz alkalmazkodva öneltartó helyi közösségek jöjjenek létre, amelyek nincsenek függőségben a külső tőkétől, külső politikai és gazdasági hatásoktól csak közvetett módon, és természeti erőforrásaik megőrzésével segítik elő azok hosszú távú kiaknázhatóságát, ami nem más, mint a megfelelő tájhasználat megkeresését követő tájgazdálkodási modell felépítése, és az azzal történő gazdálkodás, annak helyi innovatív fejlesztése.

Ezek a helyi fenntartható fejlődési modellkezdeményezések azok, amelyek létrejöttét támogatni kell, mert nem csővégi eljárással kezelik a helyi problémákat (legyen az társadalmi, vagy természetvédelmi), hanem gyökereinél, a tájhasználatnál, ami lehetővé teszi, hogy megfelelő infrastruktúra létrejöttét követően önellátó környezetbarát gazdálkodás valósuljon meg.

Településünkön ez - természeti erőforrásait, helyi földrajzi, társadalmi adottságait tekintve - gyakorlatilag megegyezik az agrár-környezetvédelmi célkitűzésekkel, amelyek az EU elvárások és mezőgazdasági irányelvek tekintetében lehetővé teszik az agrár jellegű, agrár alapú térségfejlesztési modell felépítését.

Koncepciónk:

Saját elveink, eddigi munkánk alapján ahhoz, hogy programunk valóban megfeleljen egy tájrehabilitációs és térségfejlesztési célú programnak, az alábbi fázisok megvalósulása szükséges a sikerhez:

- Társadalmi és környezeti konfliktusok feltárása, megoldandó problémára való rámutatás. (Esetünkben pl. gyepek degradációja, természeti értékek degradációja, vagy a munkanélküliség, fekete idény munka, hosszú távú munkaerőigény-hiány.)

- Lehetséges tájhasználat alternatívák megvizsgálása, tekintetbe véve a térség gazdasági hagyományait, természeti adottságait, a problémák gyökereit. (A szocialista rendszer megváltoztatta a város munkaerő foglalkoztatását, a demokratikus rendszerváltás megváltoztatta a termelő szövetkezetek egykori hagyományos emlékeket őrző gazdálkodási jellegét, a földosztás, a változó politikai környezet, a településfejlesztés elfordította az embereket az állattartástól. Összességében: elszakadtunk gyökereinktől.)

- Alapcélkitűzések megfogalmazása. (Esetünkben a természeti értékek degradációjának megállítása, az emberek megélhetésének, az EU csatlakozás esetleges vesztesei életkörülményeinek javítása jövedelem kiegészítő gazdálkodással: ösztönzés a legelő állattartás újbóli elterjesztésére, nyájjá formálódó EU kompatibilis termelői csoportok kialakításának elősegítése. Tájrehabilitációs, térségfejlesztési koncepció kidolgozása, megvalósíthatósági tanulmány készítése, partnerek keresése.

- Komplementer hatások megvizsgálása, azok beépítése, a terv komplexitásának elősegítése. (Mindazon sokszorozó tényezők lehetőségének kiaknázása, ami egyáltalán felmerülhet a programban, pl. települési idegenforgalmi vonzerő megtartása, fejlesztése, fenntartható turizmus önfenntartó képességének megteremtése, szálláslehetőségek bővítése, idegenforgalmi kínálat bővítése, ökoturizmus meghonosítása stb.)

- Kommunikációs feladatok, a széleskörű társadalmi együttműködés (A bevonható ágazatok bevonása, kormányzati, civil együttműködés megteremtése, lakosság széleskörű tájékoztatása a program bemutatása, a fenntartható fejlődési modell bemutatása)

- Térségfejlesztési célkitűzések beépítése, előkészítése, megvalósítása. (Jövedelem kiegészítő jelleg megőrzése, munkahelyteremtés közvetlenül a programmal, munkahely fenntartás közvetett eszközökkel - mint a idegenforgalmi célkitűzések fejlesztése - és munkahely teremtés közvetlenül a második ütemben pl. a strukturális alapok használatával helyi termékek helyi feldolgozásával, pl. juhtej, vagy szűcs szakma meghonosításával, képzésével kapcsolatos fejlesztések.)

- Tájrehabilitációs célkitűzések beépítése, előkészítése, megvalósítása. (Pl. ártéri gazdálkodás szigetszerű megjelenésének elősegítése, gyümölcsös telepítéssel, holtág rehabilitációval, extenzív mézelés elősegítése tájhonos fatelepítéssel, szántó gyepesítés stb.)

- Természetvédelmi célkitűzések beépítése, előkészítése, megvalósítása. (Pl. ürge visszatelepítése, ürge predátorainak műfészek kihelyezés - mint a fokozottan védett parlagi sas, kerecsen - tápláléklánc-védelem, gyepvédelem stb.)

- Megvalósítás, lebonyolítás. (A célkitűzések kivitelezése, nyájalakítások, gazdálkodás megkezdése.)

Teendők, szükséges lépések:

A fentiek alapján programunk megvalósulása az alábbi szükséges feltételeket, lépéseket igényli:

- Program kidolgozása, szakértők bevonása (A részletes terv kidolgozása.)

- Megvalósítási partnerek feltárása, bevonása (Támogatók keresése, helyi szakértők bevonása, helyi gazdálkodókkal való megbeszélések, egyéb partnerek bevonása, pl. nemzeti park, helyi volt szövetkezeti agrár értelmiségek, EU szakértő, idegenforgalmi szakértők stb.)

- Infrastrukturális háttér körülmények megteremtése. (Hodályok megszerzése, felújítása, gazdálkodásra való alkalmassá tétele, földterületek használatai jogának megszerzése, esetleges megvásárlása, munkakörnyezet kialakítása, munkainfrastruktúra megteremtése, beszerzések, fejlesztések.)

- Kommunikációs munka, bemutató, nevelési munka, bemutatóközpont, kommunikációs központ létrehozása. (Brosúra nyomtatás, programnépszerűsítő kiadvány, fórumok szervezése, gazdatalálkozók, agrár-környezetvédelmi képzések, képzési helyszín kialakítása, bemutatási feltételek megteremtése, helyi médiában való szerepletetés.)

- Nyájjá alakulás, termelői csoportokká való alakulás. (Gazdálkodók megkeresése, a még nem gazdálkodó de arra hajlamos réteg feltárása, ösztönzése a legelő állattartásban való részvételre.)

- Szabadtéri pásztormúzeum kialakítása. (Szárnyék, kontyos kunyhó, hamvas, vasaló építése, idegenforgalmi állomány őshonos állatokból stb.)

- Természetvédelmi ütem. (Ürge telepítés, odúkihelyezések.)

- Tájrehabilitációs ütem. (A fentebb leírtak szerint.)

- Fejlesztési ütem. (Gyapjúfeldolgozás lehetőségei, strukturális alap pályázat előkészítés, megvalósítás.)

X. FELHASZNÁLT IRODALOM

X.1. Túrkeve önfenntartó múltja

Bellon Tibor: A mezővárosi szerep gazdasági háttere, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Fazekas Mihály: Túrkeve története a XIX. században, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Örsi Julianna: Túrkeve története a XVIII. században, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Pálóczi Horváth András: Túrkeve története a honfoglalástól a török idők végéig, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Sallai R. Benedek: Kirándulások Túrkeve környékén, Nimfea Természetvédelmi Egyesület, 2000., Túrkeve

Somogyi Sándor: Fejezetek Túrkeve történeti földrajzából, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Szabolcs István: Túrkeve talajviszonyai és a víz szerepe a tájban, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Szabolcs István: A Tiszántúli vízszabályozások és következményeik különös tekintettel Túrkeve talajaira, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

Szilágyi Károly: Túrkeve a XX. század első felében, Túrkeve Földje és Népe, monográfia-kötet, 1992-2002., Túrkeve

X.2. Tájgazdálkodás

Ángyán József: Agrárkoncepciók Az Unióban És Itthon

X.3. Természetvédelem

Bíró Mariann és Széll Antal: A Dévaványa-Ecsegi puszták és környékük botanikai, madártani, tájtörténeti és általános természetvédelmi felmérése és értékelése, a hosszú távú kezelés alapozó kutatása, Dévaványa 1999.

Kelemen Judit szerk.: Irányelvek a Füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez, Budapest 1997., TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, A KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 4.

Borhidi Attila és Sánta Antal szerk.: Vörös könyv Magyarország növénytársulásairól, Budapest 1999., TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, A KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 6.

V. Sipos Julianna és Varga Zoltán: Az égetés mint természetvédelmi kezelés lehetőségei és korlátai gyepterületeinken (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Horváth Róbert: Akácirtás a Szatmár-Beregben (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

X.4. Ürgetelepítés

Standovár Tibor - Richard B. Primack: A természetvédelmi biológia alapjai Nemzet Tankönyvkiadó, Budapest 2001.

Aradi Csaba: Természetvédelmi gyakorlat és konverzációbiológia: a kutatás szerepe a gyakorlati természetvédelemben Előadás és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Márkus Ferenc: Gerinces állatfajok visszatelepítésének természetrajza Magyarországon (Előadás és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Váczi Olivér, Boros Tamás és Altbäcker Vilmos: Ürgetelepítés sikerességét befolyásoló tényezők (Előadás és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Bajomi Bálint: Kékcsőrű réce: a sikertelen visszatelepítésből levonható tanúságok (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Bozsér Orsolya: Az eurázsiai hód Castor fiber visszatelepítésének módszere és gyakorlata, valamint várható hatásai (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Gergely Hajnalka, Szabó György és Oborny Beáta: Populációk terjedése fragmentált élőhelyen - szimulációs modellel (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Koósz Barbara és Altbäcker Vilmos: Az ürge (Spermophilus Citellus) táplálékválasztása eltérő kezelésű élőhelyeken (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

Németh István, Luis Rios és Altbäcker Vilmos: A közönséges ürge (Spermophilus Citellus) hímek szaporodási viselkedésének vizsgálata (Poszter és absztraktkötet, I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia 2002., Sporon)

X.5. Egyéb felhasznált irodalom

Dr. Radó András és Dr. Réthy István: Üzleti Kommunikáció - Szent István Egyetem, Gazdálkodási és Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Gyöngyös

Barát Tamás: A PR. szerepe a civil - non-profit - szervezetek életében

Geomédia  Szakkönyvek, Piac és elemzés (2000): A fenntatható turimus Geomédia Rt.

http://www.tgi-q.hu/hu/varroda/kezdetektol.htm

http://zeus.szif.hu/ejegyzet/ejegyzet/kommunik/fejezet1.htm

http://www.hnp.hu

http://www.matud.iif.hu

http://www.sulinet.hu

http://www.mme.hu

Györffy István: Nagykunsági krónika Nagykunsági füzetek 4.(1984)

Mucsi Imre (1997): Juhtenyésztés és -tartás Mezőgazda kiadó

Marosi Sándor dr. (szerk.): Magyarország Kistájainak katasztere (MTA, 1990)

Mucsi Imre (1997): Juhtenyésztés és -tartás Mezőgazda kiadó

Bodó Imre :Régi magyar háziállatfajtáink Magyar Tudomány, 2001/5

Váczi Olivér & Altbäcker Vilmos: Védett és veszélyeztetett fajok megfigyelése ELTE Etológia Tanszék, Göd

Báldi, A, Csorba, G. & Korsós, Z. (1995): Magyarország szárazföldi gerinceseinek természetvédelmi szempontú értékelési rendszere. Magyar Természetudományi

Múzeum, Budapest. pp. 59.

Kis, J., Váczi, O., Katona, K. & Altbäcker Vilmos (1998): A növényzetmagasság hatása a cinegési ürgék élõhelyválasztására.

Szitta, T. (1996): Ürgetelepítés. Madártávlat. III (3): 5-7.

Váczi, O., Altbäcker, V. Füves repülõterek ürgeállományának felmérése, Természetvédelmi Közlemények 8.

Váczi, O., Katona, K., Altbäcker, V. (1996): A bugacpusztai ürgepopulció tér- és idõbeli mintázata. Vadbiológia, 5: 141-148.

- Copyright Nimfea TE 2001. - Design by LUPUS -